Szamos-song

Kolozsi Tibor: Benedictio

(részlet a Szalamandrák éjszakái című regényből)



(...) Pár évvel ezelőtt rám jött valami krízis. A férfiaknak évente van ilyen, minden évben más a neve. Az enyémre fogjuk most rá, hogy a harmadik évtizedbe való belépés válsága. Persze tudjuk jól, hogy mindennek semmi köze a koromhoz. És ha volna is, le kellene tagadni. Milen gyógyszerész úr egyetértően hümmög. Vajon miért is? Talán, mert szinte egyszerre ért utol minket ez a kínos állapot. Még nem voltunk elég bölcsek ahhoz, hogy beismerjük, önmagunk elől sehová sem lehet menekülni. Nyilván tudtuk ezt, de csak elméletben. Kajgal szerint ebbe fogunk belezavarodni. Hogy az elméleteinket soha nem alkalmazzuk a gyakorlatban is. Tatár testvérünk újfent igazat szólt. Csakhogy ez az ő szekerét sem tolta előbbre. Verseiben egyre nagyobb a sivatag. És egyre kevesebb a párra találó teve. (...)

A következő két hétben elosztogattam a fölöslegesnek ítélt cuccaimat. Főleg a zenegyűjteményemet. Majd használja az utódom. Azt hiszem, semmit sem hagytam magam után. Néhány hangfelvételt mindössze.

De ki a frászt érdekelhet ez? Akkor sem volt olyan fontos, amikor elkészítettem őket – gondoltam kishitűen, miközben kifele bámultam az ablakon. Egy teljes napig tart az út, vonattal, a Béke Városából, a Kincses városba. Vicces. Ennyi idő alatt simán el lehet jutni egy másik kontinensre. Egy másik világba. (...)

A város? Kedves volt. Nem langyos. Majdnem meleg. Mint egy bölcső. Tíz évig éltem máshol. Úgy látszik, ez éppen elég ahhoz, hogy az ember turistaként térjen vissza a szülővárosába. Majdnem idegen vagyok. Mutogatják, hogy mi változott, mialatt én a Béke Városának lassú metamorfózisát szemléltem. Itt is, ott is kevesebb a szemét. Ez volt a legszembetűnőbb dolog, és ettől máris otthonosabban éreztem magam.

Nem is turista voltam, hanem hazatérő emigráns. Én is érzem az ellentmondást ebben a szókapcsolatban. De az is igaz, hogy máig is vannak számomra ismeretlen zugai ennek a helynek. Talán egész negyedek, melyeket csak hallomásból ismerek. Jártam bennük. De lakni kell ott, hogy az igazi történetek előbújjanak. És persze hallgatni, hallgatózni. Figyelni az öregeket. Azt, hogy miket mesélnek. Regény minden, mert az emlékezet nem pontos. Színez, tágít, szűkít. Bármit megbocsát vagy görcsösen haragszik. Az emlékezet csak azért nem nevezhető fikciónak, mert belőlünk fakad. Mi pedig valódiak vagyunk. Nem? Az emlékek tárolásához kötőanyag kell. Mi lehetne jobb erre a célra, mint az érzelmeink? Tulajdonképpen nem is emlékekre emlékszünk. Hanem az érzéseinkre. Mindig szerettelek, Filemon. Ha ezt elhiszem, bármikor hiszem is el, mindig szeretni foglak. Így kell ezt csinálni, tudod? A részletek nem olyan fontosak, mint amennyire fontosnak tűnnek. Ők kopnak el a legkorábban.

Egyik nap Donát szobrát kerestem, persze nem jó helyen, csak a lábam vitt, nem is figyeltem igazán, csak azon csodálkoztam, hogyan kötöttem ki ott, ahol. Aztán megértettem. Amikor még itt éltem, négy éven keresztül minden nap kiszaladtunk addig a fura házig, ahol most is álldogáltam tanácstalanul. A furcsa házban furcsa emberek laktak, régimódi ruhákban bukkantak fel, és soha nem néztek ránk, talán nem is láttak minket. Teljesen idegeneknek tűntek, mintha sem a városhoz, sem ehhez a világhoz nem lenne közük. A ház nagyapám szerint valamikor kocsma volt, valamelyik iparosegylet működtette, hétvégente nagy társasági élet zajlott ott, tekepálya volt mögötte, és egy lugas, ahol táncos mulatságokat rendeztek. Most minden nyílás be van deszkázva, életnek semmi nyoma. Nem értem, miért nem költöztek bele a hajléktalanok. Talán túl szem előtt van. De az is lehet, hogy beköltöztek, csak jól rejtőzködnek. Mostanában mindenki bujkál, még a magamutogatók is, pedig emlékszem, azalatt a négy év alatt voltak szakaszok, ahol minduntalan felbukkantak, miattuk sokszor személyes rekordokat döntöttünk szaladásban. Most persze a lábam csak andalgott, esze ágában sem volt szaladni. Szaladni már, lehet, nem is bírnék. Gyalogolni most is elgyalogolok, ha kell, a világ végére is. Ez a fajta kitartás valahogy belém ivódott. De az is lehet, a velem született makacsság fejlődött tovább az atlétikán át kitartássá. Na mindegy, a világ végére mégsem megyek, mert ott hideg van. És a hidegtől félek.

Egyelőre azonban itt vagyok, ebben a kertnek nevezett valamiben, amely erdő is, fennsík is, hágó is, völgy is, és egy szobrot keresek, amely sohasem állt itt. Most már eszembe jutott ez is. Ennyit az emlékezetről.

Szürkülődött. Olyan volt az egész, mint egy álom. Vártam a kutyákat. Régebben falkákba verődve csámborogtak ezen a környéken, de nem jött egy sem. Egyáltalán, nem járt erre senki a madarakon kívül. A város csupán távoli zsibongás, ha behunyom a szemem, azt is elképzelem, hogy semmiféle lakott település nincs a közelemben. Talán ez őrjített meg a Béke Városában, másik nevén a Monstrumban: a csend teljes hiánya. Azt hiszem, a kelleténél jobban szenvedek a zajtól. Úgy, becsukott szemmel lassan leereszkedtem a sáncba és rágyújtottam. Mire újra kinyitottam a szemem, besötétedett. Még nem olyan hosszúak a nappalok. Március van. A csillagos égbolt lassan a nyakamba kezdett csepegni, egy darabig ezzel az égi eresztéssel voltam elfoglalva, mely sem köd nem volt, sem pára. Lehet, hogy a csend párlata hullt a nyakamba? Ettől a hűvös érintéstől feléledtem. Mintha ezernyi ujj cirógatna, de már a bőröm alatt is. Amikor ilyesmiket tapasztalok, Filemonra szoktam gyanakodni. Ő meg rám. Úgyhogy most már soha sem fogjuk megtudni, hogy igazi-e ez a telepatikus érintés vagy sem. Mert az agyam még nem is észleli jóformán, hogy mi történik, máris Filemonra gondolok. Őrület.

A bokrokon átszüremkedő fények miatt vettem észre, hogy tíz év alatt hozzánőtt a városhoz egy új végtag. Egy új rész. Nem éreztem semmit. Vagy ha mégis, semmiképpen sem örömöt. Az ember hajlamos azt keresni, amit ott hagyott valahol. Hiába észérvek, hiába minden. Tudom, hogy oda, abba a városba már nem lehet soha visszamenni, mégis remélem.

A test is emlékszik, tudtad Filemon? Tanulmányoztam ezt. Hogy jobban tudjak rejtőzködni. Csak éppen nem azt az utat választottam, amelyet bárki épeszű választott volna. Mert bolond vagyok, de hát ez már kiderült rólam többször.

Szándékosan behajtok ide-oda. Utca­nevek a mi nyelvünkön. Kint a dombokon. Ahol régebben nem lakott senki. A belvárosban viszont, önérzetes, határozott utcanevek. És zavart tekintetek. Ünnepekkor még mindig feljebb tekerik a decibeleket, főleg a Főtéren. Tonnányi zászló, bár a szemetesekről és padokról valahogy elillant a trikolór. Azt hittem, tíz év sokkal több mindenre elég... Igazat kell adnom Ştefan Bănulescunak, aki azt írja A milliomos könyvében, hogy „...a saját időid mellett egyszerre, amelyek maguk is gazdagon összekavarodó, egymáson átcsúszó, eltűnő vagy folytatódó szakaszokban, ott van még a mások létezésének egymáson kavargó időszeleteiből kialakuló hatalmas koncert...”*

Gyarló módon úgy éreztem, hogy ez a tíz esztendő csak bennem telt el. Pedig csak annyi történt, hogy bennem sokkal több minden átalakult, talán annak köszönhetően, amit tapasztaltam, átéltem, éreztem, és mindez rátevődött arra, ami eleve voltam.

Emiatt tűnhetett úgy, hogy a szülővárosomban az idő nem haladt előre túlságosan. Most már tudom, hogy türelmetlen voltam, és túlontúl nagy elvárásaim voltak. Tíz év hosszú idő, és ezt a tíz évet egy olyan városban töltöttem el, amely annyira más, hogy sokszor azt is elfelejtettem, ugyanabban az országban van, mint ez a másik, amelybe hazatértem. Ezért érezhettem azt, hogy a Kincses sem szépségével, sem a történeteivel nem tudta elhozni a konstruktív békét. Persze szép, szép. Befogadóbb, nyitottabb, színesebb. De még mindig utcanevek, terek, szobrok, temetők körül forog a..., mi is? Szóval egy múltban élő jelenünk van, állapítottam meg bánatosan, és arra gondoltam, hogy kár, hogy a minket követő generációk sem egy tiszta, hanem egy sérelmektől terhes várost örökölnek. Ha elmegyek, hát ezért is megyek – gondoltam. Az én időmbe ez a lassú átváltozás nem fér bele. A város ráér. Én nem.

Most már arra is képes vagyok járni, amerre valamikor az az utca volt, ahol a házunk állt. Van ebben az országban vagy a világon valaki, akinek nincsenek ilyen helyei? Alig hiszem. Persze normális az, hogy egy város fejlődjön. Épüljön, terjeszkedjen. De az egy idő után fájni kezd, hogy ehhez egész negyedeket töröltek le a föld felszínéről. Ez még akkor is fájdalmas, hogyha az, ami a helyére épül, szebb, jobb, élhetőbb. Idővel persze ez elhalványul, de az az idő még nem jött el, a városnak ezek a már nem létező részei még lüktetnek, ezt onnan tudom, hogy lépten-nyomon felbukkannak, mindenféle történetben, melyről még azok is hallottak, akiket ideköltöztettek, persze bennük is ugyanígy él egy elhagyott otthon sebe, szóval tele van ezt a város megsebzett és tévelygő idegenekkel. Emellett a régi helynevek, de egyes szokások is még mindig úgy ütnek át ezen a megváltoztatott összképű szöveten, mint vér a kötésen. Néha az az érzésem, hogy ezek miatt az amputációk és költöztetések miatt ebben az országban mindenki idegen. Idegennek lenni csak ideig-óráig jó. A hazátlanságba persze bele lehet születni. Ezt bizonyítja a mi ékes szalamandracsapatunk is. És ezért alakultak ki olyan furcsa anomáliák a gondolkodásunkban, mint például az, hogy éjszaka könnyebb elviselni az életet, mert az éjszakában nagyobb cinkosságra van szükség, egyáltalán, hogy az éjszaka befogadóbb, mint a nappal. Nappal tudni kell azt, hol a helyed. Az éjszakába? Bármi belefér. Az éjszakába bárki belefér. Az éjszakában mindenkinek van helye. Illetve: az éjszakában nincs szükség helyre. Persze a háborúnak nincs napszaka. Micsoda kifejezés ez is: napszak.

Alapjában véve, ha minden egyéb érzelmet és történést leszámítok, vegytiszta szomorúságot garantált ez a visszajövetel. Már azzal eleve baj van, hogy vissza. De az embernek, időnként, talán, mégis muszáj visszasétálni a múltjába. Szép lenne, hogy ha azt mondhatnám, hogy „előbbre haladhasson”. Mi az az előbbre? És kinek, mit jelent a haladás? Jómagam, igazi dráma átélésére képtelen személy, ahogy ezt Filemon megállapította rólam, nem beszélhetek erről. Bár, mondta már azt is valaki, hogy a puszta létezésünkkel építünk.

Szóval: meleg, bölcső, turista. Hogy befogadnak-e, az már rég nem érdekel. Nem szép dolog, majd kapok is a fejemre érte. Megszoktam, hogy sehova sem tartozom. Sem nemzethez, sem hazához. Valakihez, legfeljebb. Ezért lényegtelen számomra a befogadás ténye. Az annál inkább izgatott, hogy én hogy érzem majd magamat a szülővárosomban.

Befogadtak vagy elfogadtak. Lenyel­tek, mindegy. Volt, aki őszintén örült a felbukkanásomnak, mások csak körbeszimatoltak, mint holmi veszélyt szagoló kutyák, és vártak. Csak akkor nyugodtak meg, amikor meggyőződtek róla, senkinek a helyét nem kívánom elvenni, nem török magasabb pozíciókra, bár biztos sokan gyűlölnek azért, mert megtaláltam azokat a réseket, amelyeket ők maguk hagytak üresen. Mindig is az volt az elvem, hogy dolgozni is elegánsan kell, sokkal jobban lehet úgy haladni, ha megengedjük az embereknek, hogy azt gondolják, valami olyan piszkos melót végzek el, amihez nekik amúgy sem lenne kedvük. Képzőművészeti kiállításokhoz írtam néha kísérőszövegeket, amelyeket műfajilag lehetetlen besorolni, ezért a kritikusok és a művészettörténészek is azt érezhették, ehhez a konchoz még ők is bőven odaférnek. És ez így is van. Mindenki boldog, én is egészen jól érzem magam, akár el is kényelmesedhetnék. Van ilyesféle tendencia bennem. Szerencsére az önértékelésem mindig is rossz volt. Hogy miért szerencsére? Mert emiatt állandóan ostorozom magam, az ostorcsapások cselekvésre sarkallnak. És az, amit teszek, nem helyfüggő. A Holdon is ülhetnék, ha lehetne ott ülni.

Okom persze már megint van a menekülésre, de ez már nem menekülés. Nem olyan, mint amilyen ezelőtt több mint egy évtizeddel a Monstrumba vitt. Pedig akkor is azt éreztem, hogy ez a város a maga langyos álomszagával lecsupaszítja repülni kívánó szárnyaimat. Csodálatos sétarepülés volt a Béke Városa, nem mondom, de úgy látszik, én mindenhol megunom. Magamat főleg.

Szóval, mi tagadás, jól elvoltam gyermekkorom színhelyein. Hol rájuk ismertem, hol nem. Igyekeztem nem azt keresni, ami volt. Részben sikerült is. Átélni azt, ami a mostban van. Mindenesetre egy darabig az volt az illúzióm, hogy mégis tartozom valahova. Még a rosszabb pillanatokban is. Bezárkózva a hegyi lakásba, mert következetesen hegynek neveztem azt az új városrészt, ahol olyan albérletet találtam, amely megfelelt elvonulási kényszeremnek. Ez a kényszer csak annyit követelt meg tőlem, hogy olyan helyen lakjam, ahonnan le tudok nézni a városra. Gyakran könyököltem ki cigarettázva a terasz korlátjára, a városra mint idegen testre bámulva. Kellemes volt így, távol, és mégis benne, jó volt a levegő, jó volt lenézni a város alattam hullámzó fényeire.

A csikket, természetesen, odapöccintettem, ahová kell.

Kajgalról nincs semmilyen hír. Hányszor fogom leírni ezt a mondatot? Amíg megértem, hogy soha többé nem lesz semmiféle hír.



^*Ştefan Bănulescu: A Milliomos könyve. ford.: Demény Péter. Csíkszereda, Bookart Kiadó, 2011.