Szaktudományos eposz, dekameron, kaleidoszkóp…

Balázs Lajos legutóbbi könyve megdöbbentett. A szó szoros értelmében. Ha ismét felidézem magamban mindazt, amit éppen végigolvastam, a nem mindennapi élmény egyetlen fogalmat hívhat elő bennem: zseniális.

És rögtön jönnének az indokok. Melyek önmagukban is tanulmányt érdemelnének. De kénytelen vagyok megmaradni a puszta definíciónál. A zsenialitás legprecízebb definíciója szerint nem IQ, nem olvasottság, nem is pusztán eredetiség, hanem mindenekelőtt makacs, rendíthetetlen, egy életen át vasakarattal (mondjam azt, „árkon-bokron át”) érvényesített következetesség. Ez egyébként – úgy vélem – egy nem is oly ritka székely tulajdonság. Az ókor és a középkor városállamaitól eltekintve aligha van még néhány százezres népcsoportja a világnak, mely ennyi makacs, az általa felismert igazságokért a végsőkig elmenni képes elmét gyöngyözött ki magából.

Mindez paradox módon összefügghet a határőri szolgálat évszázadainak élményével is. Miután a sok évszázados életforma alaptalanná vált, a mezőgazdaság pedig az éghajlat és a termőföld mostohasága miatt soha nem válhatott a sajátjává, a falusi társadalmaknak a székely szellem legjobb képességeit a mindenség titkain való töprengésbe, a népművészet és népi kultúra világába kellett menekítenie. Ott pedig már nem tűrhette meg a határokat. Mindig megpróbált a végletekig elmenni. Elég, ha csupán Apáczai Csere Jánost, Kriza Jánost, a demokrácia lényegét talán legmélyebben felfogó Baróti Szabó Dávidot vagy a Bolyaiakat említjük, akik maguk talán nem is voltak székelyek, de a székelység levegőjében váltak határtalan értelmiségivé.

Persze voltak még sokan a világtörténelemben, akik egy egész életet tettek fel egyetlen lapra, a legnagyobb neveket kellene itt felsorolnunk, akiket egy életen át ugyanaz az alapvető probléma foglalkoztatott, és sok évtizedes, kételyeikkel és bizonyosságaikkal vívott küzdelemben rendszerint meg is találták a világról alkotott képünket radikálisan átalakító megoldásokat. Mindig egyebek mellett. A világra szóló alkotás ugyanis számukra pusztán egyfajta hobbi volt.

Könyvének előszavában Balázs Lajos is említi, hogy csupán utolsó könyvének előkészítése 1750 óra terepmunkájába került. Ez, a szakmai felkészülést és az utazásokkal töltött időt nem is számítva, napi 3 órával osztva is másfél év. A napi munka, család és közéleti tevékenység mellett. Mert Balázs Lajos, bár könyve előszavát „dr. Balázs Lajos néprajzkutatóként” jegyzi, soha nem volt főállású néprajzkutató. Mindig egyéb (mellesleg lelkiismerettel végzett) „tevékenységekkel” kellett eltartania a családját. Igaz, közben szintén magánfoglalkozásként jó néhány könyvet is kiadott, de azokból minálunk aligha tudhatott volna bárki is megélni. Azonban ő egy pillanatra sem hagyta abba a munkát, bár igazi sikerei is csak az utóbbi években lehettek.

Valójában 50 éven át kutatott. Módszeresen. Egyetlen település (Csíkszentdomokos) népi kultúráját mérte fel az emberi létezés három sorsfordulójának: a születésnek, a házasságnak és a halálnak a rítusai köré tömörítve. (A legfontosabb előzmény: Amikor az ember nincs es ezen a világon. Paraszti nemi kultúra és nemi erkölcs Csíkszentdomokoson, Pallas Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2010, 700 oldal.)

A különös című mű: Cérna és tű. A paraszti világ szerelmi eposza az előbbieknek tömör összefoglalása. Hiszen közvetve vagy közvetlenül az előbbi három témának is a szerelem (és mindinkább a szexualitás) a központi fogalma: vágyként, kiteljesülésként és végül nosztalgiaként.

Az alcím – egyik kritikusának ötletére építve – a Kalevalával való párhuzamon alapul. Hiszen Lönnrot Illés is a maga és társai népköltészeti gyűjtéséből állítja össze a Kalevalát, azt a finn nemzeti eposzt, mely a kulturális nyilvánosság számára akkor már csupán összefüggéstelennek tűnő töredékek hatalmas tömege gyanánt volt hozzáférhető. Lönnrot, akinek – szintén egy élet munkája nyomán – intuitív rálátása nyílt az egykor volt egészre, a részek szellemét követve maga olvasztotta egyfajta „narratívává”. Igaz, őt még nagymértékben segítette a szövegek népköltészeti megformáltsága, az egyes mondatok, a bekezdések, a nagyobb szövegrészek körkörös szerkezete. A gondolatritmus mondat- és szövegszervező alapelvei.

Balázs Lajos sem készen kapta kötete szövegét. 35 interjúalanyával folytatott beszélgetések anyagából hallotta ki, sőt az általa összeállított és bizonnyal folyton tökéletesített kérdőív alapján lefolytatott 33 beszélgetésből szűrte ki azt a hatalmas anyagot, mely a kötet lényegét adja.

A szerkezeti alapelv – akárcsak korábbi köteteiben – itt is az időbeliség. Az ébredező gyerekszerelemtől az érett (vagy sok esetben éretlen) gyönyör mozzanatain át a már említett nosztalgiáig. De a szerző és narrátora nem tipizál. Ezt is, mint sok minden egyebet, inkább az olvasóra bízza. A szerelem és a szerelemre kész emberi test pedig annyiféle, ahány ember van. És kevés kivételtől eltekintve a legtöbbször véletlenszerűnek tűnő zsigeri vonzalom, a mozdulatokban és a szavakban feltárulkozó rokonszenv, azaz legtöbbször a merő véletlen hozza össze a szerelmeseket. Ezért annyi az össze nem illés, csalódottság, amelyet a férfiak közösségileg kódolt érzéketlensége is fokoz, sőt tesz esetenként elviselhetetlenné.

A narrátor Róza néni, akiről már az előszóban megtudjuk, hogy interjúalanyaiból – a legintelligensebb mintájára – maga a szerző gyúrta össze. A Róza itt nem csak név, de a női nemi szerv egész népköltészetünket (de nem csak a magyart) átitató megnevezése: rózsa is. És a jórészt fiktív narrátor természetesen női nézőpontot képvisel. Ami érthető, hiszen bár a szexualitás a férfiak többsége esetében erőteljesebb és társadalmi helyzetükből fakadóan kevésbé kordában tartott ösztöntörekvés, a szerelem és a szexualitás leginkább a nő esetében alkot egymást mélyebben átható egységet. (Az elkülönülés a narrátor szövegeiben csak a pornográfia irodalmi és vizuális beáramlása nyomán dereng fel.)

Az időnek azonban megjelenik (de ismét csak sugallatként) egy másik aspektusa is. A múlt, a faluközösség (a még mindig tetten érhető „önszervező székely falu”) szabályrendszerének fokozatos lazulása és a jövő perspektívájában aggodalommal szemlélt széthullásának szomorúsága is. Az időbeli horizont legfeljebb az első világháború idejéig terjed. A korábbi létállapotról alig tudhatunk meg valamit is, hiszen amint az magukból a szövegekből is kiderül, a szerelem és a szexualitás gyakorlatára vonatkozóan az információáramlás pusztán jelen idejű. A szexuális gyakorlat módszertanát (a menstruációt, azaz a kislányok „kivirágzását” kivéve) a szülők sem örökítik át gyerekeikre, de maga a népi kultúra is csak talányokban beszél róla, ha beszél egyáltalán, és az alapkérdésektől az iskola is hideglelősen elzárkózik. A fiatalabbak csupán közvetve, az idősebbeket kihallgatva vesznek tudomást alapvető dolgokról. A forró és hideg „pináról”, a rövidebb vagy vékonyabb „faszról” (a szöveg mindenben szöveghű, de soha nem hatásvadász).

Gyanítható, hogy ez nem mindig volt így, van egy népi metaforarendszer, melynek elemei arra utaltak, hogy valamikor – ha metaforákban is, de a felek számára – jól érthető beszéd folyhatott az utólag tabuizált témakörökről is. A tabuk kialakulásában óriási szerepe lehetett a kereszténység (feltehetőleg csupán félreértelmezett) szexualitásellenességének is. Hiszen a bibliai „szaporodjatok és sokasodjatok” félreérthetetlen. A középkori ember számára – legalábbis a házasság keretében – a nemi vágy és annak kielégítése egyik fél számára sem járhatott szorongásokkal. Róza néni történeteiben már a szorongás a domináns elem. És úgy tűnik, hogy a közösség már nem képes megtalálni a szorongás ellenszerét. A korban már domináns „szemérmet” a generációk, a saját gyerekek és a csak felerészt saját szülők jelenléte változtatja női szempontból kisebb katasztrófává. S mindezen az állatokkal való szoros együttélés sem enyhít. Ami az állat esetében természetes, az ember esetében immár csak titokként számít annak. A Cérna és tű „eposzi” idejében már rejtegetni kellene. Ez az archaikusabb társadalmakban aligha lehetett így…

Az időbeliség egy másik vonatkoztatási pontja (a kutatás történeti idejéből is fakadóan) a Ceaușescu-korszak. Igaz, a gyermekáldás korlátozása is csupán a 19. század vége felé válhatott egyetemes érvényű törekvéssé. Az egészségügyi rendszer hatékonyságának gyors növekedése következtében több gyerek élhette meg a felnőttkort, mint amennyit (főként a Székelyföld szűkös természeti adottságai) eltarthattak. Szükségszerűvé vált a születésszabályozás. Ennek a viszonylag emberséges módszerei nem jutottak el a falusi társadalmakig. És nemcsak a vallás tiltotta a terhességmegszakítást, tehát az „Isten ellen vétkező” nőknek nem csupán lelki kínokon kellett átesniük, de a román diktatúra irgalmatlanul „nemzetteremtő és -szaporító” törvénye is embertelenül hatékonynak bizonyult. A „szerelem eposzának” legmegrázóbb mozzanatai ennek a kornak az emlékeihez kötődnek. A szerelmesek, akik az aktus során „nem es voltak ezen a világon”, a földi paradicsom után egyszer csak a földi pokolban találhatták magukat. Legalábbis ami a nőket illeti. Hiszen nekik kellett az immár nem kívánt terhesség elhárítása „érdekében” újra és újra kockára tenni akár az életüket is.

A kötet java része inkább szól a nők szenvedéstörténetéről, semmint a harmonikus szerelemről. Arról a vérlázító egyenlőtlenségről, mellyel egyrészt a természet, másrészt a férfiuralom „bünteti őket”. Feltehetően mindkettő „ösztönösen”. Ráadásul a férfiak esetében a közösség még a félrelépést is tapintatosan tolerálja. A férfiakat a templomban sem ültetik szégyenpadra, mint a megesett lányokat. (Merthogy a házasságkötést követően a férfiúi bűnöket számon sem igen tartják.) S a féltékenység is leginkább a nőket sújtja…

De hogy mindennek ellenére a szerelem mágiája, mely a kötetet mégiscsak a szerelem eposzává avathatja, Róza néni kötetzáró szavai nyomán válik mindannyiunk számára átélhetővé: „S méges azt mondom, az, amikor mind a kettőnek jó (azaz az orgazmus szimultán következik be – B.B.), az a legnagyobb boldogság a világon. Amikor eltalálja az ember, az a pillanat boldog pillanat az ember életében. Úgy érzi, akkor nem törődik semmivel… Ha az nem volna jó, úgy az asszonynak, mint az embernek (mármint a férfiúnak – B.B.), nem es házasodnának essze, nem es vállalnának gyermeket, s a nyomorúságot. Ha az a pillanat nem volna olyan jó… Ezekért a pillanatokért érdemes élni. Ezekért a kicsi rövid pillanatokért érdemes végigkínlódni 80-90 évet. Habár öregkorunkban már nem kell, de azért a fiatalkori boldog időért vállaljuk az egész élet nyomorúságát” (325.).

Én, ha ennek a csodálatos kötetnek a műfaját kell meghatároznom, bár a szerző Kalevalára utaló definíciója bizonyos szempontból kétségtelenül telitalálat, nagy bajban lennék. Ez a könyv ugyanis – nem az eposz kultúrtörténeti rangját becsülöm alá ezzel – egyszerre a szerelem szaktudományos enciklopédiája, a szerelem lélektana, fiziológiája, szenvedéstörténete, természettörténeti balfogása, antropológiája, társadalomtörténete, és még hosszan sorolhatnám… Nem lezárt és lezárható szöveg, inkább valamiféle epikai kaleidoszkóp, melyet – ez egyébként valóban az eposz sajátossága is – bárhol felüthető és bárhol befejezhető, nem azért, mert nincs története, hanem mert minden pillanat magában hordozza a teljességet. Történetek persze vannak. Voltaképpen az egész könyv történetekből áll. Az egyik lebilincselőbb, mint a másik. Mert érezzük, minden mozzanatában mélyen, sőt fájdalmasan igaz. És zsigerileg is izgatóbb, mint Boccaccio Dekameronja. Voltaképpen önmagunkat olvassuk benne. Ki nem beszélt történeteinket. Vágyainkat, álmainkat. A szerelem halhatatlanságát.

Mindebbe persze az is belejátszik, hogy ez a mi Róza-Lajos narrátorunk a nyelvnek csodálatos művésze. A beszélgetésekben csak Róza nénit halljuk, de Róza néni is úgy beszéltet másokat (a dolog természetéből fakad: mindig a legszűkebb körben), reprodukál párbeszédeket, töpreng és ítélkezik, akár a szerző maga, aki rejtetten szintén ott bujdokol a mondatok mögött, de olyan nyelvi érzékkel helyezi el szavait vagy mondattöredékeit a – végedes-végig nyelvjárási – szövegbe, hogy még a legnéprajzosabb beszólások is „átlényegülnek”. A szó legnemesebb értelmében vett szépirodalommá. Ráadásul a nyelv, melyet ők ketten beszélnek és beszéltetnek, a székely népnyelven belül is különös ízekkel, csodálatos képekkel, képzeletpezsdítő metaforákkal, hangulati telitalálatokkal teljes.

Az olvasó egyébként egy velős szójegyzékben ezeknek a nyelvi remekléseknek a jegyzékét (de természetesen nem csak ezeket, vannak szómagyarázatok is) külön is fellelheti. (Csak egy közülük: a nő, aki már nem juthat el a gyönyör csúcsáig, az „zápul marad”.)

A könyv Csíkszeredában jelent meg, de mert a mai viszonyok között csak ajándékként juthat el Magyarországra: ott is föltétlenül ki kellene adni.

Összmagyar remeklés. S ekként (a maga egészen sajátos voltában) egyetemesen emberi is.

Balázs Lajos: Cérna és fű. Gutenberg Kiadó, Csíkszereda, 2020.

‍