Sirattató online Sirály

Jelenet az előadásból. Képernyőfotó
Meggyőződésem, hogy a legjobb döntés volt a karanténos „színházalást” a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának Csehov-előadásával megalapoznom. A járványügyi óvintézkedésekhez felzárkózó új műfajban mindeddig Keresztes Attila Sirály-rendezése nyújtotta a legemlékezetesebb élményt. Egykori kollégáim talán a legelsők között voltak, akik felzárkóztak a járvány megalapozta új világrend által életre hívott újfajta színházfogyasztási kényszertrendhez. Március 12-én, otthonücsörgésünk második, de még csak önként vállalt napjának estéjén 1300 néző a világ minden tájáról bekapcsolódott az online közvetítésbe, együtt figyelte, leste, hogy sóhajtanak és nevetnek, beszélnek és mozognak a színészek a marosvásárhelyi színpadon.
De akkor még ki lehetett járni: a marosvásárhelyi társulat pedig valójában egy műsorra tűzött előadását közvetítette, közönség nélkül. Ezt követően már valamennyi színházi intézmény a videoarchívumához fordult az online színházi előadásokat érintő közönségigény kielégítésére. Ennek, az első ilyen produkciónak a létrejötte a műfajban egyedinek, nóvumnak számított tehát, és így is közelítettük meg az élményt.
Én például nem titkolom, hogy a színház egykori marketing-kommunikációsaként valamennyi egykori kollégám színrelépését könnytengerrel nyugtáztam. És ennek számtalan oka volt: egyfelől örültem annak, hogy végre láthatom ezt az előadást, hiszen nagyon készültem, de soha nem jutottam el Marosvásárhelyre „bepótolni a mulasztást” úgy, hogy még ott is kellett volna megszállnom, csupán másnap térhettem volna haza, Brassóba. Ezzel a füstbe ment tervezgetéssel egyébként sokan voltak így, és jelezték is a nézők közül, hogy hasonlóképp „nem jött össze”. Másfelől ott volt a kezdő karanténosságom érzelmileg igencsak ingatag állapota. Harmadrészt igen fura volt, hogy pont abban a pillanatban láthattam ugyan kollégáimat élőben játszani, de ott is voltam meg nem is az előadáson, ami rettentő ambivalens érzés a nézőtérhez szokott embernek. Negyedikként meg a szobafogságból nézvést némiképp ki is tágult a színházi tér azzal, hogy a legtávolabbi amerikai államocska egyik tanyáján is lehetett nézni, hogy mi történik éppen Erdély szívében azon a színpadon, amelyet van, aki harminc-negyven éve látott utoljára.
Ennek az előadásnak olyan közönsége volt, amelynek a szívverését még a laptop előtt üldögélve is lehetett érezni. Az ember lúdbőrös lett, amikor Portugáliából azt írta valaki, hogy szinte a teljes szöveget kívülről fújja, a kedvenc mondata belőle pedig az, amelyet Nyina ír Trigorinnak: „Ha valaha kell majd neked az életem, csak gyere érte és vidd.” Néhány perc múlva a Trigorint alakító Korpos András már ezt a mondatot olvasta egy papírról a marosvásárhelyi színpadon… Ebben a műfajban ez egy valódi és tényleges színházi élmény volt, ha az ember nem boncolgatta és elemezgette folyton, ellenőrizte és viszonyítgatta mereven ahhoz, ami „klasszikus” értelemben ennek számít.
Ennél fogva, természetesen, hagyományos módon és a „békeidőkre” jellemzően sem lehet elemezni azt a produkciót, amelynek kritikusa gyakorlatilag ott sem volt, ahol az megtörtént. Azonban mégis értesült a színpadon történő színpadi folyamatokról. Nos, ezzel a paradoxonnal fogok most éppen kezdeni itt valamit…
Elsőként egészen nyilvánvalóan azt kell megállapítanom, hogy az online jelentésközvetítés kitervelői felettébb jól döntöttek, amikor ennek az előadásnak a „sugárzását” tervezték el. Hiszen a Sirály Fodor Viola által kitalált színházi tere olyan, mintha egyenest a „kovidos” idők online közvetítésére találta volna ki a díszlettervező: látható és felvállalt a közönség hiánya a színpadon felállított nézőtéren. Most, utólag is beleborzongok, és akár egy tanulmányt is megkockáztatnék ennek jelentésbeli gazdagságáról. Magyarán: nem az van, hogy akkor mi, a laptopjaink előtt vagy androidjainkról kukkolók éppen nézünk valami pornográfiailag és színházilag titkosat, hanem a kamerákat pont úgy állították be, hogy látható legyen ez a csupán Csehovval megtöltött világ, amelyben nincsenek ott a nélkülözhetetlen nézők. Ennél is pontosabban: a marosvásárhelyiek online színháza őszintén vall arról, hogy ebből a színházból pontosan az hiányzik, ami a színház színházszerűségéhez elengedhetetlen – a közönség, akiből „energiavámpírként” táplálkozhat a színész.
A másik vonatkozás, amit viszont mindenképp meg kell említenem: a Sirály szereposztása Keresztes Attila rendező, művészeti igazgató „cévéjében” nem az első marosvásárhelyi telitalálat. Hihetetlen érzéke van ahhoz, hogy a maga koordinálta „humánerőforrás” potenciáljait a lehető legalaposabban kiaknázza egy olyan közös színházi szimfóniában, amelynél jobbat el sem tud képzelni még az az egyén sem, aki ezt a társulatot más társulatoknál jobban ismeri kívülről-belülről (gondolok itt rögtön saját magamra, hiszen ezt már a „társulatösszerázó” Mélyben című rendezésekor is megfigyelhettem).
És ez az összehangolt játék még a színpadtól távol is érezhető, kitapintható. Minden kezdő onlájnosságuk ellenére a szereplők hitelesek maradnak végig, bár nyilvánvalóan itt most sokat számít az, hogy ki mennyire kezeli jól egyénileg azt, hogy kvázi „üresben” játszik. Ilyen tekintetben én személy szerint és teljesen felvállaltan a Nyina–Trepljov–Trigorin útvonalat csak értettem, láttam, nyugtáztam, de nem éreztem. Annál jobban viszont Mása (Varga Andrea) átható világfájdalmát és Arkagyina (B. Fülöp Erzsébet) velőtárázó kiszolgáltatottságát. Ezek annyira élesek voltak, hogy sütöttek a laptopom képernyőjén keresztül is. Szinte mágikus volt, ahogy ennek a két nőnek a jelenléte és összes fájdalma „átjött”, lelkileg is megtépázott engem, online-nézőként. De mondom: ehhez hozzá kell számolni azt is, hogy karanténosan az ember (lánya) teljesen más dolgokra fogékony, ilyenkor a lélek alapjai fájnak.
És még van egy érdekes dolog, ami eddig nem rajzolódott ki számomra ennyire tisztán és metszően: Csehov Sirálya nagyon nyomatékosan szól arról a nagyon emberi vonásról, hogy soha nem abba vagyunk szerelmesek, amink van, mindig más kell, és többnyire éppen azért, mert elérhetetlen, megfoghatatlan, mert nem áll kötélnek. Ez tényleg tragédia az életünkben, és színpadon is, bár a színpad sokkal tisztábban, világosabban megmutatja.
Tudom, persze, és ezt visszaigazolta valamennyi színházi ember, akivel beszélgettem: az online színház a guminőhöz/-férfihez, koffeinmentes kávéhoz, alkoholmentes sörhöz hasonlatos „élményt” nyújt. De meg kell nyugtatnom a nyugtalankodókat: ez a műfaj, amíg világ a világ, az ember meg ember, nem fogja helyettesíteni a valódi, hús-vér színházat. És erre legalább két, nagyon nyomós érvem van: az egyik az, hogy a színész nem tud meglenni a néző ezernyi bizonytalanságból bizonyossággá formázódó jelenléte nélkül, mint ahogy a néző sem tud meglenni anélkül, hogy színházi élményként a színész jelmezének susogását, arcának rezdüléseit, hangjának a sejtekben való lerakódását várja el, élesben. Úgyhogy én azt mondom: maradjunk otthon, és közben reménykedjünk abban, hogy világunkban több minden helyre áll majd ehhez hasonló játszi könnyedséggel.
Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata. Csehov: Sirály. Bemutató időpontja: 2016. január 7. Online előadás időpontja: 2020. március 12. Rendező: Keresztes Attila. Szereplők: B. Fülöp Erzsébet, Bartha László Zsolt, Makra Lajos, Kádár Noémi, Tollas Gábor, Lőrincz Ágnes, Varga Andrea, Korpos András, Bíró József, Henn János, Sallós Csaba. Díszlet: Fodor Viola. Jelmez: Bianca Imelda Jeremias. Zene: Boros Csaba. Rendezőasszisztens: Keresztes Franciska. Ügyelő: Szakács László. Súgó: Tóth Katalin.