.svg)
Már egy ideje azt érzem, hogy Fekete Vince költészete fennsíkra ért. Hogy mikortól, melyik kötettől kezdődően, nem tudom pontosan meghatározni, de hogy egy ideje Fekete Vince tudatosan készül erre a megérkezésre, az biztos. Ezt jelzi számomra az a néhány válogatott és új verseket tartalmazó kötet (számszerűen három),1 amelyekben a jövőre előremutató új versek megjelentetése mellett a szerző a régiek többszörös újrarostálására vállalkozott. Mindezt valószínűleg azzal a céllal, hogy a versek eredeti megjelenéséhez képest egy időben későbbi ponton állítsa fel a saját pantheonját, de ha kevésbé akarunk rosszmájúak lenni, azt is mondhatjuk: a számára éppen érvényes és megőrzésre érdemes versek összességét akarta újra és újra nekünk átnyújtani. Úgy gondolom, néhány kötet óta (a Szárnyvonal óta mindenképp)2 már nincs szükség erre a műveletre. Ez a költészet tényleg beérkezett, megtalálta saját egybecsengő témáit, kifejezésmódjait, sőt kötetépítő architektonikája is készen áll. Ez az eszköztár pedig kötetről kötetre képes létrehozni egy nagyon magas színvonalon megírt lírai világot, amely bármikor bebarangolásra készen várja empatikus, értő olvasóit.
„Magas színvonalon megírt lírai világ” – ez a megfogalmazás könnyen magához vonja a „fennsík” metaforáját. A „fennsík” hasznos metafora. Eleve feszültségbe kerül a „csúcs” metaforájával, amelyet gyakran szoktak a műalkotások létmódjával kapcsolatosan felemlegetni. A csúcs, s ennyiben a csúcsjellegű műalkotás, nehezen megközelíthetően magaslik ki környezetében, szuverén alakzatként nehezedik a tájra, dacol az elemekkel, erős belső feszültségek járják át, és végső soron lakhatatlan. A fennsíknak egészen más a létmódja. A fennsíknak kiterjedése van, be lehet járni, barangolni, s noha ott is erős a levegő, a szél, de az elemekkel való küzdelemhez biztos talajként ott van a fennsík sajátos topográfiája. Előző kötetében, a Vargaváros címűben,3 Fekete Vince egy háromszéki kisváros időben és térben kitáruló panoramikus képét próbálta nyújtani. A Halálgyakorlatoknak szintén megvan a panoramikus jellege, csak ez a kötet olyan vidékre próbál átvezetni, amely sehol sem lelhető fel a maga konkrétságában, miközben mindenben benne van, mindenbe képes beszivárogni, azt átalakítani; az elmúlás a testet és a lelket, s ezáltal magát a világot kikezdő, deformáló terrénumáról van szó. Erre a területre Fekete Vince az anya leépülésének, „halálgyakorlatainak” szinte mikroszkopikus bemutatása révén próbál elkalauzolni.
A magyar irodalomnak megvannak a nagy halálversei, elég csak Ady, Kosztolányi, Babits kései költészetét említeni. De ennek a senkiföldjének az alapos feltérképezésére kevesen vállalkoztak. Egyetlen példám a próza területéről érkezik, Farkas Péter Nyolc perc című regényére utalok,4 amely egy öreg házaspár végnapjait mutatja be, azt a rést, ami az élet megélt teljessége és a halál semmisége között terül el, ami azonban igenis létezik, saját dimenzionáltsággal, perceptivitással rendelkezve, csak nem igazán van nyelvünk hozzá, hiányoznak fogalmaink, sémáink a leírásához.
Hasonló kísérletre vállalkozik Fekete Vince is kötetében, csak éppen a líra eszközkészletét használva. A Fekete Vince-vers különben is már egy ideje a folyamatjellegű dolgok, állapotok leírásához igazodik, és legtöbbször nem is a maga önállóságában, hanem egy építkezés alkotóelemeként működik a legjobban, ezért feltételezi, igényli a más, hozzá hasonló tematikájú versekhez való kapcsolódást. Epikus szabadversekről van szó, sok belső ismétléssel, felsorolással összefogva, erőteljes ritmizáltsággal, a sortördelések játékával dinamizálva, amelyek általában valamilyen egzisztenciális jellegű csattanóra végződnek.
Maga a kötet szerkezetileg is jelezni próbálja, egy átfogó egységgel szembesülünk. A verscímek zárójelezése a versek viszonylagos önállóságát jelezheti. Itt is megjelennek már a régebbi kötetekben is megszokott, kurzív betűkkel szedett keretversek. Ezek a meghalás és a születés majdnem teljesen hasonló szavakkal leírt történését viszik színre, a két állapot mélységes összetartozását villantva fel, annyi eltéréssel, hogy a kötetzáró vers néhány sorral hosszabb, mint a nyitóvers; a megszületés végül is valamit hozzátesz a világhoz. Majd, mintha egy kútba ugranánk, csatlakozunk be a kötet világába, hogy kezdetét vegye az életből való kihátrálás, majd a meghalás terra incognitájának bejárása.
Egy kettős és mégis mélyen összekapcsolódó irányultságot olvasok ki a kötetből. Domináns szála az anya megfogyatkozásának szekvenciáit helyezi elénk. Az időfolyam egymásutánisága, a helyek dimenzionáltsága, a történetek, a kapcsolódások, a szavak világos értelme mind veszteséget szenvednek ebben az új állapotban. Mit őriz meg az én a demencia fenyegetettségében, mire csupaszodik az emberi létezés a meghalás küszöbén? – ezeknek a kérdéseknek a nyomába próbál eredni a kötet. A felbomló éntudat valamikor egy tradicionális, paraszti világ fölé képezett hidat. De ebből a világból mi már semmit sem látunk a maga teljességében működni. Minden redukálva van, minden beleomlik egy olyan állapotba, amihez csak közelítenek a szavak, amit a test felbomlása, az emlékek szétmállása hordoz leginkább. Másrészt nem csak az anya tudatának leépülését követhetjük nyomon a kötetben. Mintha a költő a saját eredetétől, valamikori szülőföldjének otthonosságától is búcsúzna ezekben a versekben. Hiszen az anya életének romjai saját, a maga teljességében felidézhetetlen és egyre inkább távolodó múltját is tartalmazzák. Erre a kettős, összekapcsolódó veszteségre íródik rá az Odüsszeia alapmotívuma, a meghalás mint hazatalálás ellentmondásosan szép képzete.
Talán a nyelvvesztés réme és iszonya van a legjobban megírva a kötetben. „mert legelőször / a név bomlik el…” (89.) – mondja ki a kötet többszörösen körbejárt gondolatát a (Túloldal) című vers. Ennek az elbomlásnak a legerőteljesebb képzete egy rákfajta működéséhez kapcsolódó biológiai horror. Az ászkarák ugyanis a tengeri állatok nyelvtövén élősködve végül elrohasztja azok nyelvét, de nemcsak elrohasztja, hanem át is veszi nyelvüknek szerepét, egy idegen, szétburjánzó testként uralva a gazdatestet. Ennek a hátborzongató idegenségnek keresi a metaforáit a kötet, és fedezi fel az elolvadó jégben, a tenger mélyében, a mély szakadékban, egy kifújt tojásban, az oltott mész fényében.
A végén szólnom kell a kötetet átható pátoszról. De talán helyesebb a görög pathosz kifejezést használni, mivel az, még ha a szónoklatok vonatkozásában is, de visszahelyezi az érzelmeket az őket megillető helyre. A patetikusság negatív konnotációval bíró fogalom a kortárs lírában. Ehhez képest Fekete Vince versei bátran használják az érzelmi ráhatás eszközeit. Érzelmesek, de nem érzelgősek. Néha közhelyeket is megengednek maguknak („szakad meg a szív a fájdalomtól”, 34–35.), suta felsorolásokat, fokozásokat, és mégis működnek. Visszahelyezik oda a verseseményt, ahol „megtörténik” az élet, azaz ahol örömet okoz, ahol fáj, ahol játszik velünk, ahol kétségek közé taszít, elveszejt, megríkat, és ahol végül mindannyiunkat legyőz.
Fekete Vince: Halálgyakorlatok. Magvető Kiadó, 2022.
Jegyzetek
1 A Jóisten a hintaszékből. Válogatott és új versek. Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2002; Vak visszhang. Válogatott és új versek, 1995–2015. Sétatér Kulturális Egyesület, Kolozsvár, 2015; A világ újra. Válogatott és új versek. Verskeresztmetszet, 1995–2015. Pont, Budapest, 2017.
2 Szárnyvonal. Magvető, Budapest, 2018.
3 Vargaváros, Magvető, Budapest, 2019.
4 Farkas Péter: Nyolc perc. Magvető, Budapest, 2007.
