„S miközben antik metrumokat cipel”

‍(Vázlat Kovács András Ferenc lírájáról)

‍

„Én nem tudom, hogy bús legációmnak

mely táján fogok hamuhodni holtan,

»görög verbunk« vagy »római minét« volt,

amit én egyszer

igaz bánattal magyarul daloltam.”

(Emőd Tamás: Csokonai bora mellett)

A Névtelen cserépdarab címmel, még Kovács András Ferenc rendező akarata szerint összeállított verseskötet – noha ezúttal nem tematikus válogatással lepi meg remélhetőleg szép számú olvasóit, hanem a verselés, méghozzá az antik metrum gyűjtőfogalma alá összeterelt lírai darabok gondosan szerkesztett együttese kápráztat el – egyszerre tölt el egy költői pályán megismertekre rácsodálkozással, és lep meg az összeállítás sugallta sokszínűséggel, sokhangúsággal, a lírai áradást szabadon engedő, egyúttal megfegyelmező, a szigorúan kötött verseléssel fékezett beszéd kényes egyensúlyi helyzetének fenntartásával. A mindig is lírai kalandorlétben, új meg új költészeti területek bejárásában kitűnő poéta (kinek doctus jelzője csak részben jelzi azt a nyelvi és műveltségbeli határtalanságot, melyet még egy szűkebbre vont válogatás is elemi erővel sugároz) kettős-egy könyvvel jelenti be önmagát: az első könyv tartalmazza a személyesen megélt magyar és világirodalmi jelenségekre/jelenésekre reagáló, értelmező, átfogalmazó (Tóth Árpád szavaival „átmagyarító”), a maga lírikusi gondolkodásába, a maga költői világterébe befogadó, újrafogalmazó, a sejtetéseket kibontó verseket, míg a második könyv adja a töredékek töredékeiből csupán tudós klasszika-filológusoktól számontartott Caius Licinius Calvus „verseit”, amint Kovács András Ferenc, főleg a Calvus-kortárs, Catullus életművét tanulmányozva, megkísérli, hogy versciklussal vázolja föl arcát egy életrajznak némely eseményével földerített, ám költészetét tekintve arctalan költőnek, műfajainak, hangjának, témáinak, a költői életrendjének eseményeit olvasva rá a több mint hézagosan fennmaradt adatokra. Csakhogy – bár a szép mívű kötetben egymástól „nyomdatechnikailag” is elkülönül a két könyv – nem csekély átjárási lehetőség akad a két rész között. Az első könyv néhány verse fölött Calvus-versmottó olvasható, ezekből az egyik ott lelhető egy Calvus-vers zárásaként, míg a Calvus-versek egyikének-másikának tematikája már az első könyv néhány darabjáról ismerős. Hogy a verselést tekintve mit sem különbözik a két könyv, a rendezőelvből következik, mindkettő fényesen igazolja, hogy a kötetegész énje anyanyelven beszéli az antik metrumokat, nem elégszik meg a „deákosoktól” öröklött alkaioszi, szapphói, aszklepiádeszi strófákkal, a hexameterrel és a disztichonnal, hanem a jambikus és a trochaikus verselési fajtákat ugyanolyan szuverenitással és bámulatos biztonsággal kezeli, mint például a hendecasyllabust… Ez a mesterfokú tudása a verstechnikának nem pusztán technikai vonatkozásait szemlélteti, virtuozitás is, de olyan esete, melynek gyakorlatában önmagában művészetté emelkedik a mesterségbeli tudás, mely a verseskötetet olvasva csak az első néhány verset illetőleg bűvöl el, aztán természetessé válik: minden alkalommal mindenképpen vág egybe/össze a mit? és a hogyan? – ez teszi lehetővé, hogy a költő-kalandornak ne csupán bűvészmutatványaira figyeljünk (akadnak azok bőven), hanem arra is, sőt, arra főleg: a bűvészmutatványok olykor inkább csak külsőségek, amelyek elfedik a mögöttes tartalmat, mely nem több, nem kevesebb, mint készülhet olyan líra, amely modern (esetleg: posztmodern, még inkább poszt-posztmodern) felfogással mutatja föl, hitelesíti, tanúsítja az antik újszerűséget, az újszerűségnek ható antik megalapozottságát. Goethére hivatkozva: antik és modern, élő antikvitás, antikvitással átszínezett modernség. A költészetben-lét jelenvalósága és az antikok költői lélekvezetése egyként tűnik elő a kettős-egy könyv lírai, ám a lírán belül szétágazó hangnemű, hangulatú, tárgyú, szerkezetű darabokból. Mint ahogy a kötet darabjai a verselés sokféleségét, a megszólalások szélsőséges különbözéseit érzékeltetik, aszerint a stílusnemnek differenciái is ahhoz segítenek, hogy a felforrósodó – érzéki – szerelem, a dilettánsokra szórt mérges nyilak, a költőtárshoz intézett baráti üzenet és a világ állapotán érzett fájdalom és aggodalom nemcsak személyes ügyként fogalmazódjék meg, hanem olyan költői tárgyként, amelynek időszerűségét az antikok ugyanúgy szavatolják, mint a huszadik század (a kötetben megnevezett és csupán idézett töredékekkel jelen lévő, költőiessé tett) alakját, akik közül (ezúttal az első két kötetével, majd Laodemeia drámájával, Kovács András Ferenchez hasonlóan a „klasszikus álmok” bűvöletében alkotó Babits Mihály. Őhozzá fohászkodik föl Babitsolás című versével a kötet poétája, a Babitsolással a balázsolásra utalva, alcímül egy lírikus epilógját tüntetve föl. A testi gyötörtségben Szent Balázshoz forduló Babits hangján, „maszk”-jában szólva a költőség szorongató gondjai lesznek könyörgő vallomása tárgyává: „A torkom elszorult, ha épp szorongatom én…”; az egzisztenciális – költői – helyzethez idézi meg a vers a Mestert: „túl vagy mindenen, / túl formán, túl formátlanon”, műveit, beszédesen fordításaira utalva (Prospero, ógörög tragédia). Babits versei, a Babitsra utalások áthatják a kötetet, hol egy Horatius-idézettel együtt mottóként írva két verssorra, hol a Babits-centenáriumra küldött óda, amely A gazda bekeríti házát Babits-versre épít, hol ennél rejtettebben érzékelteti azt a gondolkodást, mely összeköti a magyar modernség jellegadó költőjével. A „berzsenyis”, antik elégiába hajló dal (mely oly adoniszi sorral, mint „Dunsztig a Kunszttal”, térít a groteszk megszólalás, alulnézeti líra irányába) mottóként fordítatlanul hagyja „Horácz” felszólítását: Favete linguis. Amiből származik az idézet, Horatiusnak az a carmenje (Odi profanum vulgus et arceo), melynek első versszakát (ki más?) éppen Babits Mihály ültette át magyarra az In Horatium vers bevezető strófájaként: „Gyűlöllek, távol légy, alacsony tömeg! / Ne rezzents nyelvet…”

S ezzel elértünk a Kovács András Ferenc líráját értelmezők fő problémájához: mely részint az alakmások (Pessoával összefüggésbe hozható/hozandó) státusát, megjelenési formáját, én és nem-én viszonyát igyekszik taglalni, hogy tetten érje költőnk költői személyiségről formált költői nézeteit és annak verses gyakorlatát, részint ama próteuszi költőtípus karakterológiájának nyomába ered, hogy a sokhúrúság, sokféleség poézisének az irodalom- és kultúralátomásnak transzliterális vonásait kísérelje meg körvonalazni. Nem tagadható, hogy Kovács András Ferenc már első kötetével arra késztette kritikusait, hogy forrásairól e források felhasználási módjáról, a századok, sőt évezredek között cikázó, mindenféle költészetben, mindenféle otthonosságot tematizáló és problematizáló műhelyében tájékozódjanak, tájékoztassák az érdeklődőket „lelemény”-eikről, arról az összetettségről, amely megkülönböztető vonása e költészetnek.

Mindezt szem előtt tartva a kutatás feladatai közé tartozik, hogy elkészítse a Kovács András Ferenc költészetére jellemző átírások, újrafelhasználások, a törmelékek újjá/összeszervezése, a fordítások közé sorolható/sorolandó fonikus szembesítések, nem kevésbé az egyes, általa konstruált, saját idézőjeles beszéddel gazdagított, heteronimiákként számontartott (költő)figurák tipológiáját: miként újítja meg, tölti meg új tartalommal a hol az irodalomból kilépő, hol történettel felruházott, hol önnön verslétére verssel, verseléssel, hangoltsággal kérdező alakok saját életműbe szervezhetőségét. A Névtelen cserépdarab Babits Mihálya, Berzsenyi Dániele, a Calvus-blokk Catullusa nemigen egyezik az irodalomtörténeti (kézi)könyvek szerzőinek költőszemélyiségeivel. Meghúzódnak a Kovács András Ferencre jellemző beszéd- és létezésmód, versideál és világirodalomhoz fűződő viszony/elképzelés mögött. Föltárható részint a szavakban rejlő szavak (Saussure-tól eredeztethető) elképzel(tet)ésének minéműsége, részint mindaz, amit szerepjátékként könyvel el a kutatás. A magam részéről azzal a feltétellel fogadom el, hogy e szerepjáték a líra világszínpadán játszható csak el, hol külön-külön és egyszerre tűnnek fel-le a játékosok, egyetlen élet/haláltánc résztevevőiként. Mert a „tét” nem csekélyebb, bár a legkevésbé sem a halálhoz-léthez vezető úton közlekedőnek, még csak damaszkuszi útra térés sem kísérti őket, hanem a jelenvaló-lét ágensei, szenvedői, kiszolgáltatottjai, üldözöttei és hódítói ők, akik az Umberto Eco által könyvvé írt tökéletes nyelv megszállottjai. Olyan régi-új meg új-régi nyelv birtoklására, továbbadására, persze előtte megismerésére, titkai feltárására törekszenek, amellyel közelíteni lehet a gondolat és a kifejezés, a tartalmi és a kifejezési színharmóniát ígérő, de nem megnyugtató, mégis a gyönyörködtetés elvéről semmiképpen nem könnyedén lemondó mű küzdelmes megszólaltatásához. Amelynek során a „küzdelem”, a „hogyan?” transzparenssé válhat. Kovács András Ferenctől semmiképpen nem idegen hasonlattal élve: Csongor és Tünde Ilmájának idézőjelek közé tett eligazításával élhetünk: „Sík mezőben hármas út, / Jobbra, balra szerte fut, / a középső célra jut. Mire Csongor úrfi monológ-válasza: »A közép a biztos út, / Oh, de melyik nem közép itt? / Melyik az, mely célra jut? / Itt egymásba összefutnak, / Egy csekély ponton nyugosznak, / S mennyi ország, mennyi tenger/ Nyúlik végeik között / Vagy tán vége sincs az útnak, /végtelenbe téved el.«”

Magától értetődőnek tűnik, hogy a kötetben helyet kapott a Változatok Vörösmartyra alcímű, disztichonos vers, melynek fölépítésében a legfontosabb tényező, hogy a „mai” költő belép a „tegnapi” versébe, beszélője átveszi a szót a tegnapitól, félbeszakítja, továbbírja, nem helyesbíti a hajdani idő naivnak bizonyuló feltételes reménykedését, és a jelen kijózanító hétköznapjaiból teszi mérlegre a Majd, ha és a vele konfrontálódó Ha majd lehetőségeit. A Guttenberg albumba ódai lendülete nem törik meg, csupán rideg valóra történik figyelmeztetés (a szintén alkalmivá váló versben), melynek ellenében formálódhat meg egy bármily lelkesítő utópia (Majd, ha…), a „mondj igazat” erkölcsi, ezáltal esztétikai, illetőleg: esztétikai és csak ezáltal erkölcsi imperatívusza. Ennek révén erősödik meg a szólás ódai kerete.

Másfajta „belépés” az előd költő versébe, vers és ellenvers viszonylehetősége Horatius (ezúttal így) Százados énekére rájátszó, idéző, ám a verscímmel kiforgató Ezredéves ódákok című verse, mely a fonikus újraírás (noha contradictio in se) példájával szolgál. A nyelvköziség Jókaitól sokszor nevetségessé tett félreértés-helyzeteit juttathatja eszünkbe, a Bach-korszak német–magyar kölcsönös elhallásait, mikor is a gegenwärtiget gégén vertéknek értették. Kosztolányi átesztétizálása a hangzóság primátusát jelöli a merő értelmi fordítással szemben. Találomra vesz elő egy francia szót, désir, mely vágyat jelent, ámde Kosztolányi szerint „zenei” fordítása: vezér. Egész verseket magába foglalóan a Kovács András Ferenc-líra dolgozta ki az idegen–magyar, magyar–magyar nyelvi átfordítások módszerét, mely a désir-vezér mintára egyben a fennkölt-alantas(abb), kanonizált-dekonstruált, mégis: visszhangzó, sőt visszahangzó verssel írja újra az „eredeti”-t, mintegy újraírt kódexként fedi el a maga szövegével azt a verset, amelynek emlékezetét akarva-akaratlan, inkább akaratlan megőrzi.

‍

Forr a világ bús tengere, oh Magyar

Ádáz Erymnis lelke uralkodik,

S a föld lakóit vérbe mártott

Tőre dühös viadalra készti. (…)

‍

Porschevilág bús vengere, szómagyar!

Pártház, Erény nix – kerge fuvalkodik,

S a görcs fakóit mézbe mártott

Csőre dühös diadalra vészli.

‍

Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet,

Ordítson orkán, jőjön ezer veszély,

Nem félek. A kürt harsogását,

A nyihogó paripák szökését

‍

Épp rezg elalvó zengzeti lelkezet!

Zordíts, donorkám, nőjön e szervezély!

Szemlélem valkűr vartyogását

S halni rogyó tarifák szökését

‍

Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem

Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat,

Ez tette Rómát föld urává,

Ez Marathont s Budavárt hiressé.

‍

Át trampli gyászon. Nem sok a sáp, ha nem

Félek – szavaz gép, feszt buta bólogat…

Csesztetve Rómát föl Budává

Kezd maratont, s fut akárki mezsgyén.

‍

A kezdő olvasó sem tévesztheti el, melyik vers Berzsenyié, melyik Kovács András Ferencé: a fenségesbe, ódai szárnyalásúba, nemzeti-morális-történelmi-19. századi jelen idejűvé szervezett szólam az alap, amelyre ráépül, parazita módon „rá-tenyész” egy alantasabb stílusnembe tartozó, alantasabb szókinccsel élő, azaz „alap”-szöveget a nonszenszig hatolóan deformáló „hangi” átírás, „fordítás”. A feszültség nem pusztán a kódex és újra/újjáírt szövege között feszül, hanem a verselés azonossága és e verselésbe transzponált, diametriálisan eltérő két szólam között. Mert az átírásnak, „átöltöztetés”-nek éppen az kölcsönöz valódi tartalmat, jelentőséget, jelentéstelen jelentést, hogy ami a versek hangzóságát illeti, ott nincs különbség, az eredeti vers éppen úgy kivételesen szép megvalósulása egy költői nemzetkorszak-elgondolásnak, az európai forrongások (napóleoni háborúk) között helytálló nemzet kategorikus imperatívuszának, mint a versre rátelepülő másik vers ugyancsak a mintaszerűen létrehozott alkaioszi strófákban tárgyilag is, nem csak a szókincset, a hapax legomenonokat illetőleg valósítja meg travesztáló igyekezetét. Egy óhatatlanul csupán történetiként értelmezhető, mitológiai allúziókkal dolgozó vers klasszikáját rántja le az átfogalmazódás a 20. századi köznapok elemeit hozva be, ezek „költőisége” (ha erről e vonatkozásban beszélhetünk) nyilván más jellegű; meg ráadásul elmozdul a realitás lehetséges megjelenítésétől, ehelyett hangzós megfelelési törekvésekre játszik rá, nem egyszerűen újfajta megszólalású verset hoz létre, hanem egy előző és szorosan rákövetkező szöveg olyanfajta (talán ez a jó szó) szimbiózisát, melyből szinte egyszerre tetszik ki az új (látszólag új?) szöveg önállósága és jelentésének (jelentéseinek) értelmezési feltétele, amely igényli a Berzsenyi-vers (netán Kodály Zoltán kórusműve) ismeretét.

Mint volt róla szó, a Calvus-blokkot, 36 verset, több minden köti az első „könyvhöz”. Az eddigiekhez még az olyan jelöletlen idézeteket adnám hozzá, mint „Érik a fény”, a Fabulusom ne félj… kezdetű vers végrendelkező sorai emlékeztetése a villoni testamentumra, a Kerge vagy könyörtelen kezdetű vers Kazinczynak Baróti Szabó Dávidhoz írt (s a Tudományos Gyűjtemény 1828-as évfolyamában publikált) episztoláját idézheti föl, „midőn egy szerencsétlen munkát közle velem, Catullus hasonlatosságára”, tárgyilag a rossz költők, politikai ellenfelek ellen irányított szatirikus hangvételű megnyilatkozásaikat idesorolva. Közös továbbá a római költők hely- és tárgymegnevezéseinek leltárszerű versbe foglalása, amely amellett, hogy kijelöli a versföldrajz határait, kontrasztot alkot a versek magyar nyelvűségével, a latin(os) hely- és személynevek megvalósította couleur locale egy tudatos mai beszélő, álarcos, de arcai mögül nem egyszer kitekintő, magát, az álarcot megmutató poéta többrétegű versmondását, a világ versbe szerkesztését, szerkesztettségét, szerkeszthetőségét prezentálja. A műfaji skála sem kevésbé széles: nász- és gyászdal, szerelmes ének, politikai szatíra, epigramma, mint ahogy a verselés változatossága itt is elkápráztat. Ugyanakkor a Calvus-figura, a Calvus-líra csupán a vitathatatlanul nagy költő árnyékában szemlélhető, a catullusi tematika, catullusi versformálás (persze nem egyedüli mintaként) különlegesen fontosnak értékelhető, a Catullus-sirató Catullus-idézettel indít: „Sírjatok Venusok, ti is Cupidok.” (Lugete Veneres Cupidinesque…). Igaz, Horatius sincs a háttérben: az első könyvben a Posztumusz Horácz 1999-ből, majd a Propria manu utal az antik költészet nagyjára, aki Horatius nosterré lett, majd a Momentumok mint monumentumok citációja: „Non omnis moriar – véli a váteszi / költő…” – teszi hozzá a vers, Calvus ekképpen variálja a Horatius-vers magyarul is elhíresült sorait: „Emlékoszlopokat, hír hamis érceit”: „Exegi monumentum, aere perennius”, „hörgő pléhkoszorút ünnepi seggfejek / ürlő homlokain s aetheri fércművek / díját megvetem én…” Ízelítőként idéztem, a hasonló, dühödten szatirizáló hangvételű, „terminológiájú” Calvus-versekre célozva. A Calvus-blokk előbb a korán elhunyt feleség, majd a különféle női nevekkel jelzett más-más szerelmi helyzetek körbeírása után letisztult, szenvedélyes és áhítatos Doria-versek a szexuális vonzással együtt a társra lelés megrendítően átnemesített példáit adják. Az öregedő férfi fellobbanó vágya egyre inkább dalszerű formát igényel, a versek nyelvi árnyalatok pompázatos, a klasszikus arányt fölmutatni tudó lírai énje vallomásaiként tarthatók számon, melyek még a megszokott évszak-metaforáknak is új hangzást képesek kölcsönözni.

Az első olvasásra és a gyászhír döbbenetében pusztán (elnagyolt) vázlatra telt, mely néhány vonást, némely tárgyi-verselési összefüggést, a benső világtér néhány elemét tudta csak fölvillantani. Kitetszett, hogy a költői részösszegzés hihetetlen lírai energiákat fog össze, a válogatás célirányossága sejthető cél felé tör.

Kitetszett, hogy a virtuóz módon verselő bűvész-/művészmutatványok mintha eltérítenék az olvasót annak feltárásától, mely mélységekig hatol a kötet mindkét egymástól elkülönülő, mégis egymással a kapcsolatot teljesen el nem szakító könyve, korántsem a téma variációkkal zenei módszere szerint, hanem a szüntelen hármas utakra tévedő poéta roppant jelentőségű fölismerései/fölismertetései révén, a stíluskeveredés hatásosságra törését nem rejtve, antik metrumok, e metrumok közvetítésével a mindig idő- és újszerű antikvitást modernné, ha úgy tetszik, posztmodernné olvas(tat)va. Karinthy groteszkjével zárom: talán a kötet lírikusa is álmában két macska volt, és játszotta egymással komikulum vitae-jét, bűvölte, igézte, formálta formázta halálosan komoly, de felszabadító játékká. Androsz, Andreas, ser Ungherese, Ave atque vale…

‍