„s ki újszülöttet ringat el, még azt sem tudja, kit nevel”1

Száraz Miklós György Osztozkodók című könyve sokféleképpen olvasható: felforgatott fejlődésregényként, lelassított bűnügyi regényként vagy a hétköznapi és a rendkívüli határait próbálgató egzisztencialista műként. Elsőként talán a krimi felé hajlik a befogadói elvárás, hisz a kisregény valószínűtlen bonyodalmát a bulvársajtót is megszégyenítő tételmondatokban lehet összefoglalni: a hidegvérű betörők elmosogattak maguk után; lopott szerencsével váltották ki az évtized lottónyereményét; a lottótolvajok százmillió forintot küldtek postán a szelvény eredeti tulajdonosának. Innen nézve ugyanakkor a novellaíró látszik, aki rövid, ütős történetekben gondolkodik, és kedvtelve borítja fel a klasszikus narratív szerkezetet: az olvasó korán kézhez kapja a csattanót, az expozícióra sokat, a megoldásra pedig hiába vár. A regényolvasás egyik legelső, de annál kitartóbb tapasztalata tehát a szöveg alapos kikérdezésének vágya.
Az idézett Zorán-dalban megragadható elemi bizonytalanságérzet és kiszolgáltatottság kifogyhatatlan hajtóereje a pár oldalas egységekben adagolt kisregénynek. Az olvasóra kirótt érzelmek a szöveg más-más szintjein lépnek működésbe: a szereplők bemutatását megelőző történetben, az utolsó utáni oldalig való késleltetésben, valamint a következetes és gondos szerkesztésben. Száraz folyamatosan megfosztja értelmezőjét a kohézió kapaszkodóitól, az egymást követő, vizuálisan is elkülönített szövegrészek olykor minden epikai egyezést nélkülöznek – más a helyszín, hurkot vet az idővonal, változik a szereplői-elbeszélői perspektíva. Az előzményt vagy a következményt fél kötettel odébb érdemes keresni, a sűrű oda-vissza lapozgatás közben könnyen adja magát a kérdés: milyen alapon feltételezzük az ok-okozatiságot? Mikor kezdődik, és véget érhet-e, aminek egy szeletét olvassuk?
Ezt az elementáris, önismereti kételyt nem tudja legyűrni az Osztozkodók antihőse, Tim sem. Kontrasztokból és konfliktusokból kirajzolódó jelleme két véglet között ingadozik, amorális individualizmusa („Én vagyok a törvény. Az akarat. A cél és az út.” 62.) feloldhatatlan ellentétben áll önfeladó ragaszkodásával – miközben teljességgel képtelen érzelmei artikulálására. Ennek megfelelően megrekedt identitáskeresésében is két értelmezés között sodródik: mindenkori állapota vagy merő véletlenek egybeesése, vagy eleve elrendelt sors, mely jóval születése előtt eldőlt – de mindenféleképp felmentés a felelősség terhe alól. Ilyetén nem okoz neki különösebb gondot betörni az Ábrahám család éppen üres lakásába, majd később beváltani az onnan lopott nyertes lottószelvényt. Timet azonban hamar utoléri a közhely: a pénz nem boldogít, nem lehet alkalmas a szereplő szabadulásvágyának beteljesítésére. Előre látható módon ezt a felismerést – és az ebből fakadó homályos bűntudatot – egy nagy érzelmi veszteség váltja ki. Száraz itt felvillantja annak a lehetőségét, hogy az Osztozkodók elbeszélője maga Tim („Évek múltán, mikor úgy dönt, leírja a történetet”, 118.), így a narráció a gyónás kontextusába simul bele. Tim elbeszélőként elmondja, amire szereplőként képtelen – a természetéből fakadó ösztönös elzárkózás és a kimondás, bocsánatkérés belső kényszere közötti feszültséget jól mutatja, hogy két kísérlet között harminc oldalt pihen a kötet. A voyeur-szerepbe utasított olvasó számára mindig nehezen derül ki, hogy az elhallgató, késleltető elbeszélő kinek a történetébe, gondolataiba kapcsolódik be. A nevek helyén álló névmások, a tulajdonneveket kitakaró köznevek és az alany gyakori elhagyása komoly és állandó figyelmet követel.
Az elrejtés gesztusa megerősíti az olvasatot, mely a szereplőket állítja az Osztozkodók középpontjába. A kisregény műfaji és terjedelmi köztessége nem feltétlenül indokolja a kiterjedt szereplőhálót, sem az egyének ennyire részletes kidolgozását. Mégis minden karakter egyenrangú narratív figyelmet kap a saját epizódjában, ebből kifolyólag ismerjük meg számos (mellék)szereplő múltját és motivációjukból is valamennyit. Ábrahámékat leszámítva Száraz mindenki más köré sérült családi hátteret ír: Tim, valamint bajtársa és barátja, Hanbal egyaránt apa nélkül nő fel; Helga, Tim barátnője, kamaszkorában veszíti el édesanyját; Hanbal élettársa, Angelika ugyanekkor családon belüli szexuális erőszak áldozata. Az egymásra ismerő élettörténetek szoros kapcsolatot alakítanak ki a négy szereplő között, akiknek viszont nincsenek valós, működő eszközeik az átélt traumák feldolgozására. Az alkoholizmust és a kábítószer-csempészetet a szellemi- illetve anyagi függetlenség módozataiként legitimálják. Az önsorsrontó ciklust csak Helga utasítja el határozottan, noha nem látható, milyen tulajdonságok, fogódzók mentén sikerül egyedül neki az elhatárolódás.
Az öntörvényű szabadságkeresésnek nem partikuláris, hanem konceptuális akadályai vannak: „A szabadság ára a szabadság maga. Választhatsz. Lehetsz rabló, költő, remete, mindegy. Választasz, és elvesztetted a szabadságodat.” (84.) A hangzatos megállapítás – a kisregény sorsfogalmához hasonlóan – nem jelöli kapcsolódási pontjait a klasszikus értelmezési hagyományokhoz, de a predestináció és a szabad akarat szekularizált konfliktusában, valamint a helyettes áldozat motívumában párhuzamosan van jelen az antikvitás és a kereszténység egyén- és sorsdefiníciója. Kontextustól függően ugyanazokat a szereplőket hol aktív, hol passzív státuszban látjuk. Ábrahámék elszenvedői a betörésnek, viszont a következmények súlyosabban és elkerülhetetlenül nehezednek az elkövetőkre. Míg a kisregény elején a családfő úgy érzi, hogy az otthonosság elvesztése „az élet adója volt, a sors betakarította jussát a sokévnyi boldogságért és nyugalomért” (40.), a zárlathoz közeledve megfordul a nézőpont: „Azt hisszük, hálával tartozunk, mert minket kerülgetett a gonosz. Talán mi voltunk a kiszemelt áldozatok. Az a két fiú, maguk ketten, akár tudtak róla, akár nem, megvédtek minket.” (117.) Az értelmezés átbillenése, annak a felismerése, hogy ki áldozat, annyiban megkérdőjelezhető, hogy olyan átfogó, elbeszélői tudást feltételez, amelyet a köszönetet megfogalmazó Ábrahám Emma szereplőként legfeljebb sejthet.
Az Osztozkodók szerkezete, kronológiai felépítése megígéri ugyan, de messze nem válaszolja meg az összes kérdésünket, a figyelmes újraolvasás pedig továbbiakat eredményez. Az olvasó óhatatlanul azon töpreng, miről marad le, ha nem fejti meg, milyen funkciója van egy látszólag felesleges szereplőnek a gazdaságosan megírt szövegben – a ritkán látott Ábrahám család tagjai bőven adnak gondolkodnivalót ezen a téren. A lottónyeremény sorsa is kérdéses marad; a bonyodalom berobbantása után másodlagossá válik a történetelem, viszont érdemes figyelemmel követni, hogy ki és milyen okból utasítja vissza vagy fogadja el a pénzt. A szereplők értékrendjének ilyetén rekonstruálása és az elvárásoknak ritkán megfelelő eredmény azt a regénybeli tézist támasztja alá, hogy bárki félreismerhető – az élettörténet részletes és pontos ismerete mellett is. Az Ábrahám házaspár gondolataiban Száraz ezt a tételt imperatívusszá alakítja: „ne ítélj!” (14.), ezen ritka belső monológok így arra mutatnak rá, hogy a másság elfogadása, megértése folyamatos munka. Száraz érzékeny egyensúlyt tart fenn kisregényében a sodró cselekmény és a precíz belső ábrázolás között. Eltolt hangsúlyainak köszönhetően az Osztozkodók széles körű értelmezői érdeklődésre számíthat, és így az sem kizárt, hogy először érve a kisregény végére, az olvasóban maradt kétségek ismét a Zorán-dal egy sorában csapódnak le, és hívnak az újraolvasásra: „semmit sem értesz, így hát nincs bocsánat, szépen visszamész.”

Száraz Miklós György: Osztozkodók. Scolar kiadó, 2018.

1 Zorán: Penitencia