.svg)
Nae Caranfil szerzőisége más. Nem állt be sem a román közállapotokat és a magánéleti nyűgöket valósághűen problematizáló újhullámos rendezők sorába, nem erősíti sem a dicső vagy becstelen román múltat ábrázolók táborát, s nevét a hollywoodi műfajokat koppintók listáján sem találjuk. Komorabb és oldottabb hangulatú vígjátékokat rendez, abban az alkotói résben, ahol a fentiek jótékonyan keverednek, viszont messze nem motivációként, hanem puszta motívumokként szerepelnek, s ez a szerzői attitűd – lássuk be – rendkívül bonyolult feladat elé állítana bárki mást. A vígjáték nem könnyű műfaj.
Egyszerre keserű, szórakoztató és megható vegyületet teremteni mondjuk egy oly súlyosan kelet-európai jelenség, mint a lánykereskedelem, és a Hollywoodból begyűrűzött road movie házasításából, elegyítve szerelemmel, hitvesi hűséggel, balkániasan karneváli szenvedéllyel, fajgyűlölettel, mindezt a posztkommunista kilátástalanság önironikus kedélyállapotában, ahogyan azt az Asfalt tango esetében tette, hogy aztán a film kultikus státusig jusson, nos, erre egyedül ő bizonyult képesnek. Vagy vegyük a Filantropicát. Kultfilm lett, mivel a már kipróbált posztkommunista öniróniát a nemzetközi szinten rossz hírünket keltő koldulás jelenségébe oltja, egészen abszurd módon, egyúttal pedig a hollywoodi romantikus vígjátékokból ismert „kényszerházasság” szerelembe hajlásának motívumát, az egyszerű ember és különféle gengszterkörök találkozását, az író nyomorát, az egymásba fonódó átverések szoros hálóját, végül pedig mindezek bohókás találkozását mesteri arányérzékkel írta és rendezte meg. Legújabb alkotása, a 6,9 a Richter-skálán kulterőre ugyan valószínűleg nem emelkedik, de ízig-vérig „Caranfilm”, és ez önmagában máris felhőtlen szórakozást ígér.
A cselekmény helyszíne Bukarest, és maga a város képviseli a vígjáték alaphelyzetének egyik sarokpontját, ugyanis Tony, a még fiatal, de kissé kiégett színész halálosan retteg a román főváros bérházait veszélyeztető, minden médiacsatornán beharangozott esetleges nagy földrengéstől. Ráadásul pont most költözik egy szerkezetileg sérült és piros figyelmeztetővel ellátott házba. A romba döntő természeti jelenség elmarad egyelőre, de egy apró előjele elég ahhoz, hogy Tony minden éjszaka csatakosan, a totális imbolygás és menekülésvágy rémálmából riadjon. De Tony valójában saját életének romba dőlésétől retteg, mivel legszívesebben otthagyná gyermektelen házasságát, elválna a betegesen féltékeny Kittytől, ráadásul rég eltűnt apja is megjelenik a színen, aki minden ízében a fiú ellentéte: életművész, notórius hazudozó, szoknyapecér, amit akarsz. A szálak itt is összekuszálódnak, féltékeny kirohanások, nyelvi humor, az apafigura súlytalan bohóckodása, abszurd álomjelenetek váltakoznak, ugyanakkor Tony kiútkeresésének hátterében saját főszereplésével egy musical próbáit is követjük, az Orfeusz és Euridiké alaposan modernistára adaptált színpadi változatát. Caranfil párhuzamosan tehát a színpad közegébe, az előadóművészet élőhelyére csoportosítja át a cselekmény tekintélyes részét, mintegy önreflexív gyakorlatot végez, amellyel már két filmjében is találkoztunk, A többi néma csend (Restul e tăcere) és a Közelebb a Holdhoz (Closer to the Moon) esetében, amelyekben a filmgyártás folyamatát vizsgálta. Az író-rendezőt aktívan foglalkoztatja a szakma belső élete, a színfalak és a felvevőgép mögött rejlő indíttatások, dilemmák, bonyodalmak, és rendszerint nem átall kritikát gyakorolni a rendszer és az alkotói folyamat viszonyáról.
A szerepekre Caranfil részben ismert, részben pedig kevésbé népszerű színészeket választott, köztük a vászonról nem túl ismert arcokat is, és egyikük-másikuk korántsem bizonyul telitalálatnak (például Bambi, a papa barátnőjét alakító Maria Simona Arsu). Laurenţiu Bănescu Tony szerepébe lassan jön bele, avagy a nézőnél késik az azonosulás, mindenesetre a kezdetben ide-oda csapódó, passzív és inkább reaktív, korántsem történetalakító főhős idővel mélyen belopja magát a szívünkbe, karaktere hatalmasat fejlődik a közel két órás játékidő alatt. A nejet játszó Maria Obretin a történet során egyik végletből a másikba kerül a rokonszenv skáláján, hol rühelljük, hol sajnáljuk, hol együtt érzünk vele, előbb mi magunk is a házasság szétesését kívánjuk, majd nem, végül ismét igen, egyszóval Caranfil színészvezetésének és Obretin istenadta tehetségének csapatmunkája a történet jóleső és jótékony hullámzását biztosítja. Teodor Corban a megtestesült lazaság, nincs az a szerep, amelyet tökéletesen magáévá ne tudna tenni, Ovidiu Nicolescu hasonlóképpen, Gelu Colceag pedig, a musical rendezője egyértelműen Caranfil alteregóját alakítja, aki attitűdben harsányabb a szerzőnél, viszont csípős szarkazmusa kétségtelenül a Caranfilé. Érdemes megfigyelni, hogy a négy főhős neve mind becenév vagy eufemizáló forma (Tony, Kitty, Daddy, Bambi), a nőké pedig még külön buja felhangot is kapott, a játékosság számlájára.
A forgatókönyv kissé elnagyolt, pár fordulat a cselekmény várt természetes ritmusához képest túl korán vagy egy ütemmel később kattan, a filmvégi „musicalesített” összefoglaló tüneményes koreográfiája talán túl hosszúra nyúlik, viszont a verbális humor, a bukaresti táj balkáni bájára jótékonyan rímelő felszabadult hangvétel s a szerethető figurák, összes ambivalenciájukkal együtt, minden ellenérzést feledtetnek. De nem lenne „Caranfilm”, ha felhőtlensége dacára nyomokban a térségre jellemző korproblémákat is ne tartalmazna, a korrupt városmérnöki hivatal, a kelet-európai színészlét nyomora, a valóban ijesztő mennyiségű rozzant bukaresti bérház és a hatóság tétlensége mind pillanatnyi valóságok.
Mint oly sokszor korábban, a zenei sávot ismét nagymértékben Caranfil szerzi, a 60-70-80-as években aranykorát élt román könnyűzene és az azt megelőző kor románcainak örökzölden vegyülő, nagy nosztalgikus felhajtóerővel rendelkező hangzásával. Egész életérzést kódol bele ebbe a hangzásba, amely többmillió élet, többmillió ifjúság, többmillió gyerekkor tüneményes pillanatainak jóleső emlékét közvetíti. A román könnyűzenei slágernyelv inkább a megszerzett szerelemé, mint az elhagyásé, inkább a boldog derűlátásé, mint az elvesztett reményeké, inkább pozitív és megerősítő. Ebben a román vígjátékhoz hasonlít, mondhatni kéz a kézben járnak. A romániai szocializmus kitermelte a maga vígjátéki hagyományát, és általánosan a hétköznapiság enyhén abszurdba hajló keretfeszegetése jellemzi, javarészt urbánus környezetben, döntően nyelvi gegparádé, karaktergúny és neobörleszk uralja. Caranfil újraírta a műfaji jegyek sajátosan román topográfiáját, ugyanakkor tartósította is a képletet, átmentette a rendszerváltáson és életben tartja. Bár ne volna egyedül.
6,9 a Richter-skálán (6.9 pe scara Richter), színes román vígjáték, 116 perc, 2016. Rendező és forgatókönyvíró: Nae Caranfil. Operatőr: Vivi Drăgan Vasile. Vágó: Cătălin Cristuţiu. Szereplők: Laurenţiu Bănescu, Maria Obretin, Teodor Corban, Maria Simona Arsu, Alexandru Papadopol, Ovidiu Niculescu, Gelu Colceag.
