Résnyi líra

Láng Orsolya második könyve a megelőző Tejszobor (2015) által már előkészített térbe, befogadói elmékbe-szívekbe érkezett. A Bordaköz rég – többek által az elsőként megjelent prózakötet előttre – várt versgyűjtemény; az irodalmi tevékenysége mellett animációval és filmezéssel is foglalkozó szerző (Gáll Attila szerkesztői munkája segítségével készült) válogatása abból a műnemből, amely révén a közönség a korábbiakban ismerhette. A magában poétikus Tejszobor lírai pandanjának mutatkozó verskompozíció értését talán gazdagítja az összeolvasás az előbbivel. A költemények azonban ellenállnak a narratívába rendezésnek. Szívtájéki moccanások élő-eleven nyelven való kimondása az elemző igényű, részletezőbb, ezért egyénítőbb prózánál még inkább megengedi, hogy ki-ki magáénak olvassa azt. Önállóak, teljes hatásúak a Bordaköz szövegei: arról szólva, ami az embert érdekli, úgy, ahogy ember még nem szólt róla.
Ez a tulajdonképpen a jó költészetet jellemző vonás látszik már a címadáson is. „Szekularizáltabb eufemizmus” ugyanis a szív lakásának megnevezése, hangzott el a könyv 2017. januári kolozsvári bemutatóján. Metonimikusan vonatkozik a szívre, amely az egész ember, a benne honos fájás és ujjongás helyett áll. A hús-vér test lírai ámulat tárgya, csontkemény és közben törékeny védelem a bensőnek: „azt a filigrán kis hálózatot, / azt a tévedésekből tökéletessé szövődött csodát, / ami a lelket tartja bennünk, / megóvjuk mindentől” (A kör zegzugosítása, 11). Ugyanő szentség: A test újrafelismerése a szöveg létrejöttét a test szövődésével párhuzamban képezi meg, miközben eltéveszthetetlenné teszi utóbbi szakralitását: „A bejárt korpuszon, úgy rémlett, / helyet cserélt egymással néhány pont (a szegek helye), / felfüggesztette magát néhány vessző (korbácsnyomok)” (45) – világos utalások a megváltástörténetre.
A vallás szférája egyébként nem központi kérdés, a Búcsú című vers említi még szkeptikus-talányosan. A bibliai áthallásokat azonban (valószínűleg nem szándékoltan, hanem csak a befogadói értelemadás szintjén) gazdagíthatja a reflexió arra, hogy a teremtéstörténet kulcsmozzanata az asszony megformálása a férfi oldalbordájából (Ter 2,21–22). A nemek hierarchiájának, a pejoratív megnevezéseknek a csapdája feltétlenül elkerülendő. Az emberi létezés, tánc, a szerelem élete, férfi és nő dolga fölötti gondolkodás, rácsodálkozás azonban nagyon fontos motiválója a költeményeknek. Ennyiben szerves köze van az origóhoz, a honnan? miért? kérdéseire adott egyik, kultúránkban, szövegeink körében megkerülhetetlen válaszhoz.
Nem érdemes azonban figyelmen kívül hagyni egy másik értelemlehetőséget, avagy egy kevés anatómiát: a mellkasban, a bordák közeiben elsősorban a tüdő lélekzik. Ennek kitüntetett, „megkölthető” szimbolikus voltáról több vers is beszél: „tüdővé változik minden ízem, / és távlatokat harap” (A kör zegzugosítása, 10); „A levegőt még nem tudod tüdőre szívni” (Naptár, 14). Az idézetekből láthatóan egyfajta új érzékszervként is működik. Erre az értelemlehetőségre erősítenek rá azok a mozzanatok, melyekben valamiféle lényeglátásról esik szó, gyakran technikai metaforák, elsősorban az átvilágítás révén:
A csonkításba torkollt metszés után [...]A jegenyék helyén még a téli napkészítette röntgenkép maradt.Varjúfészek és fagyöngybokora bordázat mögötti daganat.(Szürkület a zsidó vértanúkon, 18)A testeken átsüt a nap.A tárcájában őrzött röntgenfelvételekenáttetszőek vagyunk.(Naptár, 14)a fejem fölött szétterjesztett zöld kezeksuhogását hallgatom,röntgenjükön minden fényszál-erezetviláglón adja meg magát(Együgyű dalok egy ügy ürügyén, 68)A pásztától ájultan ver szívem,s galoppja alatt fellazulnaka testpanoráma rétegei –kitemetkezel.
(Vasárnap, 28)

A fentiekben a tüdő–röntgen–megmutatás–takarás összeszövődése, Láng Orsolya lírájának kedvelt „áttetsző” szavával, a fény és világosság szemantikai mezőjének kidolgozottságával („átsüt”, „fényszál”, „világló”) együtt, azt a benyomást alakítja ki, hogy a bordák elrejtik, elfedik a bent lakó igazibb tartalmat, amelynek azonban a közökben alkalma van kibukkanni, kinyilatkoztatni magát. Ennyiben a – szerző által szándékolt, illetve egyszerűen benne termő – jelentésekben oly gazdag kötetcím a költészet metaforájaként is elkezdhet működni: az a rés tehát, melyen át az élőre, éltetőre rálátni.
A megírásnak, feldolgozásnak többféle hatása, működésmódja is feltárul az ilyen szempontból sem egyneműen válaszoló textusokban. Bár a kreatív pillantás képes változást hozni a térbe („Kenj masszát tájra vagy ablaküvegre: / A zilált krikszkrakszot a tekintet véste oda”, Pompeji lelet, 38), a megtörténés és kimondás lehetőségei folyamatosan megkérdőjelezik egymást. Valójában a teljes kötet ennek a bizonytalanságnak a jegyében áll, melyet az Adaptáció. alkalmazkodás a lét feltételeihez (al)című nyitó, mottóként felfogható mű hoz létre: „A vállalkozás eleve megalkuvás. / A kétszeres áttétel a felismerhetetlenségig gyúrja az anyagot” (7). Eldönthetetlen, mire vonatkozik a lekicsinylő, csalódott értékelés: az életbe berendezkedni; filmet forgatni; élményeket szavakká írni; költészetet úgy formálni, hogy valamiféle lábat vessen a való talaján? Mindenik felvetés talál alátámasztást: „Elnézve ezt a kalamajkát, / úgy érzem magam, mint akinek a saját piszkába nyomják az orrát” (Adaptáció, 8); „Szavakkal felcserélni a látványt legalábbis szemfényvesztés. / Fényből vetített fehér szavak kavarogtak a talpunk alatt. / De ez mindenképpen lehetetlen” (A kör zegzugosítása, 12); „A megtörténhető foglalatába csiszoltan: / ez történt” (Szénafüvek, 31). Ezek a feltételek, a modalitás ilyen „tarkasága” és kérdésessége, társulva a rekollekció deficitjeivel („Az emlékezet labirintusában / az emlékkel tusázók végül is elesnek”, Megismerkedés, egy pillanattal ébredés előtt, 37) elvileg „megbízhatatlanná” teszik a Bordaköz sorait. Ez gyakorlatilag viszont azt jelenti, újra, hogy az igazi líra megszenvedi a születését. A témák, motívumszövés, nyelvjátékok nagyon is komolyan veszik magukat és az olvasót.
Az emberi kapcsolatok Saint-Exupéry-i „egyetlen igazi” fényűzése (melybe itt, most az intertextualitás is beleérthető), az ember tájba iktatódása, az élők közötti párhuzam írat verseket. Mint a korábban idézett sorok is felvillantották, finoman találó képek szólnak a szerelemről, a gyászos hiányról. Előbbi konceptualizálása történhet például A boldog szolga dalainak formájában, Biedermeier „antik gobelin” (16) ekphrasziszaként – muzsikáló pár – vagy A fegyverhordozóelhívását mesélve. Mindhárom helyzet az udvarlás klasszikusai közül való, minimum Petrarca óta. Láng Orsolya azonban emlékezetes-kedves sajátját írja, megújítva, újra belakva az egyes pozíciókat, új metaforákat találva én és te, a világ két pólusa számára: „Féltelek, mint bundáját a róka. / Mentem az irhám: téged mentelek” (Téli szimat, 58). „Emészt a vágy, a molykolónia” – a vallomás lehetne líraibb. A viszonyok, logikai összefüggések jellemzően nagyon pontos kialakítása azonban itt is működik (példa a megkívánt olvasásmódra is, mely munkát kér, feloldást ad, a megkezdettet kerekítve lezárja), lásd a folytatást: „Szálaira hull a féltve őrzött kelme, / a pőreségnek ki kell tudódnia” (A fegyverhordozó elhívása, 35). A gyakori csigaház-metafora, a rejtőzködés és törékenység analógja, beszélget a következő sorokkal: „Karod hanyagul arcodra ejted – / valódi szeméremtested takarod el” (Vasárnap, 28). Egy elmúló kapcsolat pedig egyként lehet „csigaházropogás / hernyótalpak alatt” (Megérkezés, 43) és „kisimított origamihattyú, (...) / Fehér lap feledésébe merülnek egy történet hajtásai” (Felszálló ködök, 51). Az idézetekben való tobzódás, legyen bár csábító, fölösleges: már látható a Bordaköz motívumainak egyedisége és az a szép mintázat, melyet kiadnak.
Láng Orsolya, jó szokása szerint, képzőművészetben tükrözteti verssorait és anyaggá írja azokat: „Szádról a szót levonja valaki, / mint dúcról a képet a grafikusinas” (Együgyű dalok egy ügy ürügyén, 67). Mást invokál, más nevében nyilatkozik („J. A. kötetbe” szól A test újrafelismerése). Egy-egy pillanatra talán túlgondolkodik (a „Te magad, / hiába adod át magad, / súlyos vagy, mint egy szarkatoll, / mely azt hiszi magáról, hogy szarkofág” passzus performálja is azt, amiért megró – Felszálló ködök, 52). Képes azonban meghatni vagy elszórakoztatni, ha kedve támad, rímelve, felvágott nyelvvel: „Viszonozd, ha szerenádom néhány tücsök-szava szúrt: / hangyasavval oldozd fel a szívemről a politúrt” (Politúr, 57). Kíváncsian várjuk, mit mond majd még nekünk a nyelvről.
„Karnyújtásvirágával” megérintő kötet. Azt kéri: ne térj ki előle, hagyd, hogy a résekben kihajtson, lírává nyíljon.


Láng Orsolya: Bordaköz. Erdélyi Hír­adó Kiadó–Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2016. (Hortus Conclusus, 42.)