Reflektorfény vonzásában

Román Viktor: Kidőlt fa

Talán érdemes lenne – ha röviden is – tanulmányt írni a színházi munkakörben dolgozókról. Akik valamilyen formában bekerültek az intézmény vonzásába és ez a tény sajátos jelleget adott életvitelüknek, gondolkodásuknak, sőt, sok esetben meghatározta magánéletüket, viselkedésüket is. Ha létezik – és létezik – földrajzi determinizmus, úgy létezik „színházi determinizmus” is.

Például értekezni lehetne mindenek előtt ugye azokról, akikre legélesebben vág a reflektorfény: a színészekről. A színészállapotról. Kezdeném azzal, hogy Marosvásárhelyen egy társaságban mint diák megismertem egy gyönyörű nőt. Amikor bemutatkoztam, úgy nézett át rajtam, mint az üvegen. Nem hogy férfi-, de emberszámba sem vett. Ahogy viszont megtudta, hogy a Marosvásárhelyi Színművészeti Intézet tanulója vagyok, tehát „színis”, aznap este jóformán csak engem tüntetett ki társaságával. Vagyis színisnek lenni komoly státust jelentett, legalábbis az 1960-as években. Lányoknak, fiúknak egyaránt.

A színházi állapot sem volt más azokban az években: a színész nem volt „közönséges” ember, más volt, mint a többi korán kelő és korán fekvő, saját feleségbe szerelmes embertársa. A színész művész volt (majd azt írtam, tisztelet a kivételnek). Viseltük is mi, ifjú- és nagyreményűek, „művész”-voltunkat. Molnár Ferenc Liliom-darabját játszottuk a Színművészeti Intézet színpadán, remek előadás volt, ott hangzott el, amit mi, színinövendékek sokat idéztünk: Liliomról, a ligeti hintás legényről mondja az egyik szereplő (Muskátné, ha jól emlékszem): „művész vagy te, nem pedig tisztességes ember”. Nagyon tetszett nekünk ez az éjszakázó-lázadozó életformánkat felmentő, „különlegességünket” hitelesítő szerzői megfogalmazás.

Kezdő színész koromban, hogy ismét egy példát említsek, előadás előtt vagy próba után, bármikor, szerettem, szerettünk a színház előtt ácsorogni. Hogy lássanak a nézők, hogy felismerjenek: né, a művész úr, a művésznő, civilben, de érdekes! És majd otthon eldicsekedjenek velem, velünk: képzeljétek, kit láttam ma, elmondom, mert úgysem találjátok ki: X művész urat, ahogy nemes egyszerűséggel bámult a világűrbe, Y művésznőt, aki olyan gyöngyözőn kacagott, hogy muszáj lesz utánozni legalább két napig.

A színészi, magunk választotta vagy sok esetben kötelező önmutogatásnak története – illetve – színháztörténete van. Csak idős pályatársaim megélt emlékeit idézem, akik mesélték, hogy esti fellépés előtt, amikor kisvárosokban vendégszerepelt a trupp, kötelező volt a délutáni korzózás, netán a primadonnát (vagy naivát, illetve aki vonzó művésznő esztétikailag arra érdemes volt) lovasszekérrel (fiáker) körbekocsikáztatni a központban, megfelelő virágcsokrokba burkoltan. Hadd kapjon kedvet a sétáló publikum az esti művészethez, ahol megcsodálhatja alaposabban a pillanatnyilag közszemle okából kocsikázó szépasszonyt.

Ez a nemes, bizonyára szükséges és hasznos önreklámozó művészi állapot önnön karikatúrájává torzult az elmúlt rendszerben. Emlékeznek, ugye – az idősebb korosztályra gondolok –, azokban az években semmit sem lehetett kapni: cukor, liszt, tojás, kenyér stb. hiánycikk volt, később meg jegyre adták ezeket az alapélelmiszereket.

Megérkeztünk mi, tájoló színészek, nem éppen vadonatúj színházi busszal (vagyis ócska tragaccsal) Székelyföld egyik magyar kisvárosába. Színésznők, primadonnák, szépek és kevésbé szépek (ilyen soha nem volt köztünk), díszletállítók, segédszemélyzet, színészek, öregek, fiatalok szétszéledtünk – dehogyis magunk mutogató szándékkal, dehogy, hanem – beszerző útra indultunk.

Kolozsvári színészek vagyunk (vagy a kolozsvári színház alkalmazottai) – nincs valami tiltott élelmiszerük? – érdeklődtünk az üzletekben halk hangon, konspirációs képpel, nagy-nagy reményekkel. És bizony nem egyszer előfordult, az eladók megszántak – adtak jegy nélkül (pult alól persze és titokzatos arccal) egy-egy fél liter olajat, lisztet, tojást, konzervet, cukrot, amit lehetett. Mi pedig boldogan vittük haza Kolozsvárra a „zsákmányt”.

Jut eszembe a cukorról: volt nekem egy élelmes színészkollégám: mindig ő szállt le elsőnek a buszról, ha megérkeztünk valahova (megyek a rokonokhoz-szöveg kíséretében) és dicséretre méltó alapossággal végigvásárolta az összes élelmiszerboltot. Mire mi, a kényelmesebbek, beszerénykedtünk az üzletekbe ezért-azért, az eladók furcsán, feddően fogadtak:

Már volt itt valaki a színháztól, a társulat nevében eladtunk neki tíz kiló cukrot, öt kiló lisztet. És étolajat.

Nem szóltunk semmit. Mit is mondhattunk volna?

Egy alkalommal sok bor folyt a színpadon, mulatós-nótás darabot játszottunk. Az örökké csupa mosoly kellékes asszonyunk – Anikónak hívták – jó 10-15 liter teát főzött a társulatnak, az volt a színpadi bor, azt ittuk bor helyett.

Igen ám, de a cukor – mint említettem – hiánycikk volt. Otthonról nem hoztunk, hiszen senki sem ajánlotta fel fejadagját a színpadi mulatás kedvéért... Anikó tehát elindult cukorért, többnyire mindig kapott – pártoljuk mi is a magyar színházat alapon. Sorra járta az üzleteket, mindenhol azzal fogadták, hogy a társulat egyik tagjának már adtak, amit lehetett, így sajnos nincs módjuk, hogy segítsenek.

Bizony, aznap este cukor nélkül ittuk a színpadi tea-bort – azaz mégsem mindannyian, mert a kolléga, aki jó tíz kg cukrot összevásárolt titokban, hogy csak mi, színészek lássuk, kaján mosoly kíséretében alaposan megcukrozta a saját színpadi teáját…

Előadás után megesett a szíve rajtunk: átadott 3 kg cukrot a kelléknek – a másnapi és a későbbi úri mulatsághoz.

Visszatérve a színházra s a magunk mutogatására. A kolozsvári színház nem egyszer dolgozott statisztákkal (a Harag György rendezte Éjjeli menedékhelyben például). A meghirdetett tömegszereplő-keresésre sokan jelentkeztek: öregek, fiatalok, nők, férfiak. A kiválasztottakkal elkezdődött a színpadi munka. Most is mosolygok csak úgy magamban, ha visszagondolok arra az időre: milyen pontosan, milyen komolyan dolgoztak az idős és nem idős tömegszereplők. Milyen lelkesen végezték feladatukat és milyen büszkén viselték a művészállapotot. Ahogy naponta többször tanulmányozták a próbatáblát, nehogy elkéssenek, ahogy be- és kivonultak a színházból... Nagy gyerekekké váltak, véres-komolyan átélték szerepüket ott lenn, az éjjeli menedékhely poklában...

Az élelmesebb és dörzsölt statiszták akkor mentek próbatáblát nézni, ha operettet játszott az Opera. Kezdés előtt egy negyedórával, mikor még kinn a színház előtt várakozott a nézők nagy része. Ilyenkor merev arccal a művészbejáró felé törtettek az előadást váró tömegen át, próbatáblát tanulmányozni. Élvezettel néztük, mi, „profik” ezt a fajta szerepjátszást. Elítélni nem lehetett ilyen jellegű buzgalmukat: fiatalon mi is mutogattuk magunkat, ajaj, de mennyit (öregen is, csak kicsit másképpen, rafináltabban).

Évek múlásával néha találkoztam egyikükkel, másikukkal. Kezet fogtunk, megbeszéltük a színház pillanatnyi helyzetét, gondterhelten sóhajtottunk jövőjére gondolva – aztán elváltunk. És én tudtam, hogy ezek az emberek meg vannak fertőzve. A színház csodája megérintette őket, rendszeres látogatói lettek előadásainknak – övék is volt a színház. Úgy érezték, és ez volt a fontos, ez számított.

****

A színész civil szerepléséhez hozzátartozott egy sajátos szókincs: „előadásom van” – szokta mondani a statisztáló statiszta. És odavonult a színház elé – jóval kezdés előtt, mint már említettem, hogy látva lássák és csodálják őt, a világot jelentő deszkák nagyreményűjét. Ezt az „előadásom van” kifejezést soha nem tudtam megszokni, akkor sem szerettem használni, ha nekem is éppen „előadásom volt”.

****

A színházi világ egzotikuma és az ott dolgozók népszerűsége és másságérzete nem csupán a színészekre, műhelymunkásokra, irodalmi titkárokra – de még a szolgálatos kapusra is kisugárzott. Sőt azokra is, akik a kapust helyettesítették.

Azokban az években (’70-től ’89-ig) spórolnia kellett a színháznak, leépítésekre kötelezte őket a felsőség. Így például a kapus-állás ellátását úgy oldotta meg a vezetőség, hogy – könnyítve a le nem épített és megmaradt portások munkáján – a műhelyekből felváltva be-beültetett valakit a kapusfülkébe: ne engedjen be idegent az intézetbe, vegye fel a telefonkagylót, ha az csenget, nehogy fentről ellenőrizzenek stb. Aligazgatónk, akire hárult a kapus-ügy intézése, oktató-nevelő előadást is tartott az új munkakörről: civilizált hangon kell beszélni telefonon, ha felemelik a kagylót, be kell mondani, hogy „itt a magyar színház” stb.

Egy ilyen „muszáj”-kapussal, akit a műhelyekből emeltek ki, történt, hogy az unalmában meg-megivott néhány sört, aztán seperte egy darabig az udvart, majd megint egy sör, jöttek a kollegák munka után, beültek hozzá... És akkor cserregett a színházi telefon. Kapusunk felkapta a telefonkagylót, de mielőtt bármit is mondhatott volna, a telefonáló megkérdezte:

– Halló, magyar színház?

Mire ő enerváltan kioktatta a telefonálót:

– Hopp, hopp, hopp, előbb én mondom, hogy magyar színház. Illenék jó modort tanulni, kultúrintézmény vagyunk. Magyar színház vagyunk.

Peche volt szegénynek, a „modortalan” telefonáló éppen a színház adminisztratív igazgatója volt, aki hivatalos kíváncsiságból telefonált: helyén van-é a szolgálatos kapus, s ha igen, hogyan bírkózik meg az új munkakör igényelte „civilizációs” elvárásokkal.

****

Színészből – ó te rejtélyes, előre soha ki nem számítható Sors – pedagógus lettem. Amikor először léptem be a Babeş–Bolyai Tudományegyetem kapuján mint retorikaoktató, minden frissen és élményszerűen hatott rám. De most kivételesen csak a kapusokról írok. A lentiekből kiderül, miért.

Szerettem az egyetemi kapusokat (a színháziakat is), mindig jól kijöttem velük. Azokban az években, amikor a filológián tanítottam a művészi beszédet, krónikus teremhiány volt. Nem egyszer az óra nagy része osztálykereséssel telt el: máskor az is előfordult, tavasszal vagy ősszel, hogy az egyetem udvarán tartottam egyetemi előadásomat (légzőgyakorlatok stb).

Egyik délután nagyon elegánsan mentem tanítani, este szavaltam, így már délutánra kiöltöztem: fehér ing, nyakkendő, földig érő bőrkabát (nyugati rokonom ajándéka, ő egy fejjel magasabb volt, mint én, ez meg is látszott a ruhatáramon). Persze üres tanterem megint nem volt...

Eleganciám adta az ötletet: gondterhelt képet vágtam, amolyan tudományosat, beráncoltam a homlokomat, mintha több száz könyv volna benne, odavonultam az engem, nyakkendős, földig érő bőrkabátos „professzort” tisztelettel figyelő kapushoz és megkérdeztem:

– Nem látta erre a rektor urat?

– Nem – rebegte tisztelettel a rektor szó hallatára.

– Nahát – így én –, itt kell vele találkoznom. Megint késik... (megnéztem az órámat). Ejnye... Na mindegy. Nem várok rá tovább. Nincs egy üres terem?

– Nincs – mondta kétségbeesetten. – Azaz van. A Popovici terem. De az protokoll, ott van a doktorok védése... Az nem tanterem.

– Adja a kulcsot – mondtam hanyagul. – Az én felelősségemre.

Adta a Popovici terem kulcsát. Fél évig ott tartottam óráimat. Egy délelőtt doktori dolgozat védése volt esedékes: benyitottak professzorok, dékánok, meghívottak, vendégtanárok és egyéb egyetemi hatalmasságok az órámra. Mit mondjak? Kedvesen-hűvösen-hidegen-udvariasan, de rendkívül határozottan kirúgtak onnan: tantárgyastól, diákostól egyetemesen.

Csak szegény kapust sajnáltam: a kellemetlen incidens után majd egy hónapig alig akart köszönni nekem és furcsán, csalódottan, szemrehányóan nézett rám.

Egyszer éreztem magam biztonságban a Popovici teremben: amikor a doktori dolgozatomat védtem. Megtelt a terem, na végre, gondoltam, most törvényesen ülök itt, nem kell reszketnem a leleplezéstől, mint betolakodó: el sem kezdődött a védés, amikor beállított egy csoport román tudós és hasonló, hogy hát nekik is védésük van a Popovici-ban... Mint kiderült, ők hamarabb foglalták le a termet.

Ezúttal is menni kellett…

Ha meghívnak az Egyetemre valamiféle tudományos konferenciára, első kérdésem az: hol tartják? Mert ha a Popovici teremben lesz, akkor feltétlenül és nagy bátran elmegyek. Csak azért is. Folytatom, a magam szerény módján, teremharcomat...