Pynchon és a pátosz

Egy baj van: Pynchonnek nincs szüksége pátoszra.

Szóval, adott egy szokványos Thomas Pynchon-képlet, aminek az egyik állandója a szerteágazó detektívtörténet, a másik pedig a mindent átható paranoia. Ebbe kerülnek bele a változók, az idő és a helyszín, ami jelen esetben a 70-es évek Kaliforniája, továbbá a szereplők, a nyomozó, hippik, hivatalos szervek/részlegek, titkos ügynökségek, különféle maffiák, szubkultúrák, az utcák vagy zenekarok bandatagjai. A képlet úgy működik, hogy a legváratlanabb módon teremt kapcsolatot a felsorolt alakok között, viszony- és érdekhálózatokat szőve köréjük – no meg az olvasó és értelmezése köré. Külön mondatban, mert fontos: mindenki füvezik vagy más tudatmódosító szerek hatása alatt van. Elöljáróban ennyit a szerző 2009-es Beépített hiba című regényéről.

A nyilvánosság elől teljesen elzárkózó, interjúkat visszautasító, irodalmi díjakat nem átvevő kortárs amerikai íróról körülbelül 60 éve nem készítettek publikussá tett fényképet, de 2004-ben kameózott A Simpson család című rajzfilmben, persze papírzacskóval a fején. Ezt csak azért, hogy felhívjam a figyelmet a Pynchon-jelenségre: könyvei százezres példányszámban kelnek el, mégis egészen eddig kellett várni, a hatodik nagyregényig, hogy valaki adaptálni merje. S hogy éppen a Beépített hiba vonta marihuánafüstbe a nagyvásznat, annak az lehet az oka, hogy ez a legegyszerűbb Pynchon-regény. Ezt úgy értem, hogy szerintem ez egy szerelemgyermek: amikor valaki azért ír, mert egyszerűen élvezettel foglalkozik a karakterekkel, és nagyrészt örömet okoz az adott korszak megidézése – ha valaki megírja a Súlyszivárványt, a II. világháború regényét, ami bármikor birokra kel mondjuk az Ulyssesszel komplexitását, hosszúságát vagy utalásrendszerét tekintve (hogy ki kerülne ki győztesen, azt már nem tudom), annak megengedett az ilyenszerű szellemi önkielégítés.

Viszont a Pynchon egyszerűje azt jelenti, hogy a regény története alig összefoglalható, még egy keresztény motívumokat mozgósító utalásrendszert is tartalmaz, a cím is erre vonatkozik, a teremtésbe bele van kodólva a hiba lehetősége. Ha engem kérdeznének meg, hogy miről szól a Beépített hiba, akkor azt felelném, hogy a felbomlóban lévő hippikultúráról, ami a társadalmi összparanoia áldozata lett (a regényben szó esik a Charlie Manson-féle gyilkosságokról, azt ezt követő pánikról), az ehhez kapcsolódó hatalmi túlkapásokról és az általános bizalmatlanságról a hatóságok felé, valamint a mindkét szférát behálózó ilyen-olyan maffiákról. Mindezt Larry „Doc” Sportello hippiszemüvegén keresztül, aki olykor esetlen és komolytalan, de nem ostoba, hogy a körülötte zajló mozgásokat ne vegye észre – ezeknek egy részét dekódolni is képes, de azt is tudja, hogy tenni ellenük nem lehet, talán annyit, hogy megpróbál kimaradni a nagy bulikból: sem az FBI, sem a drogkartellek vagy a pénzemberek elkötelezettje nem lesz. De mindig lehet sodorni egy spanglit. Vagyis a regény saját témájához viszonyulva a komikus-komoly-ironikus útvonalat járja be.

Na mármost ebből Paul Thomas Anderson, a 2014-es film rendezője a komikus mögött megbúvó komolyságot látja meg. Filmje egyszerre (1.) hűséges és (2.) elrugaszkodott adaptáció.

(1.) A film kezdetén egy narrátor a regény legelső mondatait idézi. Később a hang arcot is kap, kiderül, hogy Sortélige-hez, Doki egyik barátjához tartozik, aki egyébként a regényben egy epizódszereplő. A csavar ott van, hogy a film kihangsúlyozza azt a nosztalgia-jelenetet, amikor Shasta (Doki volt szerelme, az ő felbukkanása majd eltűnése indítja el a bonyodalmakat) és magánnyomozónk egy hosszabb ideig tartó fűhiány idején Sortélige tanácsára egy szellemtáblához fordulnak segítségért, és az ilyen módon szerzett telefonszámon keresztül próbálnak kapcsolatot felvenni egy dílerrel. Majd a film végén, a legutolsó jelenetben Shasta így beszél róla: „Doki, ő olyan dolgokat tud, amiket talán még mi sem tudunk magunkról.” Szóval a narrátor, aki többször is a regényből vett idézeteket citál, tulajdonképpen egy médium, aki a médiumok, szöveg és film között közvetít. Ez az instancia akkor szólal meg, amikor az alig követhető történetben magyarázni kell valamit, Doki a kirakós néhány elemét összerakja vagy szereplőket kell jellemezni. Egyébként ezeknek a szereplőknek, vagyis az őket alakító színészeknek köszönhetően lesz élvezetes film – mert azt kétlem, hogy az első megtekintés alkalmával bárki is megértené, hogy mi is történik. Joaquin Phoenix, Josh Brolin és az eddig ismeretlen Katherine Waterson biztos pontjai a filmnek. Köréjük épül a még kiválóbb mellékszereplőgárda, a regény szintén vagy 20 mellékszereplőt mozgat. Anderson, hogy megkönnyítse a néző dolgát, ismert arcokkal tűzdeli a filmet, így nem az alig pár percre feltűnő karakterre, hanem magára a színészre emlékezünk. Csak néhányuk: Benicio del Toro, Reese Witherspoon, Owen Wilson, Jena Malone, Maya Rudolph, Eric Roberts, Martin Short – a láttam már valahol őket kategória tagjai, jelenlétük kedélyesen nyugtalanító.

(2.) Nehéz innen, a 2015-ös Kelet-Európából az időben, térben és kulturálisan távoli amerikai 70-es évekről megállapításokat tenni, de számomra úgy tűnik, hogy Pynchon és Anderson nem ugyanúgy értelmezik a hippiérát – ennek egyik oka valószínűleg ott keresendő, hogy a rendező már a lecsengésébe született bele. A TheNew York Times kritikájában olvastam, hogy Anderson pátoszt ad a karaktereknek. Ezt különösen precíz észrevételnek tartom. Tulajdonképpen mindegy, hogy ezalatt szenvedést, testi-lelki megrázó élményt vagy szenvedélyt értünk. Nem erre a p-betűs szóra lenne itt szükség, hanem egy másikra, a pszichedelikumra. Például a rendező Shasta és Doki szerelmi történetéből – ami a regényben nem kap ilyen nagy hangsúlyt, nem is ilyen bonyolult, de persze nem is egyszerű; ó, tudjátok, amikor valaki egyszerre van egy helyen egy másikkal kívül is, belül is, aztán egy idő után már nem – szóval a történetből Anderson tragédiát csinál. Ennek a mintájára kiöli az eredeti mű pszichedelikus színvilágát, zenéit, látomásait. Pynchon oldalakat tölt meg azzal, hogy Doki egy-egy alkalmi konfekciójának össze nem illő neonszíneit ecsetelje, hogy a tudatállapot-módosító szaxofonszóló hogyan találkozik a billentyűssel, hogy a beszélő George Washington-szoborfej milyen jótanácsokkal látja el Dokit. Nos, Anderson domesztikál, éppen azért, hogy a mariuhánafüst molekuláiba arányosan a pátosz bekerüljön.

Tehát az igazi Thomas Pynchon-adaptációra még várnunk kell, hiszen ez csak a felszínt karcolja. Persze ez nem jelenti azt, hogy a Beépített hiba mint film ne lenne szórakoztató, hiszen Aderson profi módon teremt atmoszférát, csak éppen egy másikat.

Beépitett hiba (Inherent Vice), amerikai film, 148 perc, 2014. Rendező: Paul Thomas Anderson. Forgatókönyv: Paul Thomas Anderson, Thomas Pynchon azonos című regénye alapján. Operatőr: Robert Elswit. Vágó: Leslie Jones. Zene: Jonny Greenwood. Szereplők: Joaquin Phoenix, Josh Brolin, Katherine Waterson, Benicio del Toro, Reese Witherspoon, Owen Wilson, Jena Malone, Maya Rudolph, Eric Roberts, Martin Short.