Próza – „versszünetben”. Király László novellisztikájáról

A Santa Maria makettje

Prózát, vallja Király László, a „hatvanas években, a vers kényszerű szüneteiben” kezdett el írni, „én verset írok, prózát nem rendszeresen, nem mindig, csak akkor, ha …muszáj. Ha nincs olyan ötletem, amit annyira szeretek, vagy ami annyira nyugtalanít, hogy valósággal kényszerít a megírásra, neki sem fogok”.1 A hetvenes évek közepén az 1972-ben megjelent regény, a Kék farkasok után még próbát tett egy másik regénnyel, sikertelen próbának vélte, abbahagyta a munkát, s „azután hosszú esztendőkig nem írtam prózát, a nyolcvanas évek elején születtek a Fény hull arcodra, édesem című kötet egymástól különböző darabjai”. Nem részletezi, hogy a hatvanas években valójában mikori az a líracsönd, ha nagyon beletúrunk az időbe, a korszak főként a költő egyetemista éveinek ideje: s az 1967-es antológia, a Vitorla-ének, az ugyanakkori Vadásztánc, az 1968-as Rendhagyó délután, az 1970-ben megjelent Ballada a fáradt asszonyokról minden lehet, de legkevésbé a versszünet, legalábbis nem a verseskötet-szünet jele. (Ami persze nem zárja ki, s erről a büntetésről több interjúban beszél is a költő, a folyóiratbeli versmegjelenések ekkori szűkösségét.) Inkább a hetvenes évek poézisét lehetne – de csak a kötetkiadások dátumai alapján, s még így sem teljes joggal – kevésbé virulensnek nevezni, hiszen, valóban, lírakönyvvel majd csak 1976-ban jelentkezik ismét (Sétalovaglás), bár 1978-ban újra (Az elfelejtett hadsereg). Közben pedig, igen, ott vannak a prózakötetek, A Santa Maria makettje (1970), a Kék farkasok, s évekkel később, 1981-ben a Fény hull arcodra, édesem. Ahogy a költőtárs, Bogdán László, illően költői stílben írja erről az időszakról a fenti beszélgetésben, Király „rendszeresen dolgozik különböző műfajokban, erejét beosztja, képességeivel jól gazdálkodik, az olvasók ismerik, szeretik…, verseit olvassák és szavalják…”: elvitathatatlan az alkotói termékenység.
Nem a fenti önkép, hanem a poétikai valóság szerint Király művészetében vers és próza egymást átszőve, párhuzamos, de átjárható alkotói univerzumokban születik. Amiről Gálfalvinak beszél (Marad a láz?), hogy a nyelv verssé magától szerveződik, míg a prózát szervezni kell, akár fordítva is igaz lehet: a poézis sűrít, feszesít, s épp a próza viselheti, bírhatja el inkább a fogalmazás kényelmét, s Király László műveiben egyikre rálelhetünk a másikban. Egy-egy téma csírája a versben bújik ki, s majd a prózában szökken szárba, vagy épp fordítva, verssé válik egy epikaként is megírt történet. Ebben az életműben nincsenek műnemi-műfaji tabuk abban az értelemben sem: a próza klasszikus formáját is darabokra tördeli, felszabdalja a teret és az időt, szövegmozaikjaival, montázsaival letér a linearitás szokott útjáról, reális-szürreális-szimbolikus-parabolikus ábrázolási módokat, poétikai eljárásokat kever-elegyít, a regényszövegbe balladát ír és kassáki szabadverset applikál, s dramolettet tesz a verseskönyvbe. S a feldúlt műfaji létformák nyereségeként megszületik a hagyományt mégsem elvető, csak átalakító próza (és vers)-nyelv, melyben a korszak, a hetvenes évek prózairodalmának legjellemzőbb típusai, a valóságirodalom és a nagy perspektívájú, tág értelmezési kört mutató parabolisztikus-szimbolikus ábrázolási mód egy konstrukcióban, egy szerkezeti egységben jelennek meg: az az amfora, melyet Lászlóffy Aladár emleget a Vadásztánc bevezetőjében, hol amforaalakú, hol nem. Mert a mozaikokban együtt van a lélektani realizmus a szimbolizmussal, a valósághiteles tényanyag a természethű, ugyanakkor légies-lírai tájrajzokkal, meg a naturálisan aprólékos jelenetezéssel, hangnemében az érzelmi túlfűtöttség az ironikus-önironikus távolságtartással, mint ahogy a jelen, a múlt és a valamikori, a racionális és a tapasztalatin túli mind egy olvasztótégelyből valók.
A Santa Maria makettjében is: ami Király László költészetében látomássá válik, az élmény, itt a szimbolikus-szürreális epikai nyelvezet formai keretei között talál utat magának, együtt a lineáris, hagyományos, realista epika novellapéldáival, mert az író ezt a beszédmódot, ábrázolási módot sem mellőzi. Így hát a könyv fülszövegéről (a testének és a tudatának kettéválásáról beszélő, s egyik felét vonaton elutaztató „régi barát” meséjéről, meg az „öregasszony” történetéről, mely szerint „ő már élt egyszer az ókori Rómában”) sem jutnának eszébe senkinek a hasadt személyiségek tudatkettőző elbeszélései, sem a genetikus emlékezés villámfényénél megjelenő mélylélektani képek. Csak az, hogy mindez a lét teljességének a lenyomata, a mindent átélni akarás és tudás, az együtt-látás képessége és művészi jelrendszere. Olyan próza Királyé, amelynek a csak önmaga keretein belül létező valósága, a csak önkörén belüli értelmezhetősége mégis képes az önmagán túlmutató szemantika létrehozására. Ezek a külön időkből érkező élmények-emlékek az önszembesülés, az önértékelés lehetőségét is jelentik, ez lehet talán, Bahtyint parafrazálva, a bensőleg átélt, átérzett kívüllét, amidőn, már Király Lászlónak a kötet címadó novellájából való szavaival, az „értelmem kívülről látja a tíz év utánit és fordítva”: látja s megítéli. Mert ASanta Maria makettje is az önvizsgálat könyve, Király nem szűnik meg önnön lelkében kutatni: mit tett s mit mulasztott, hol hibázott, ki és mi gátolta, vagy épp senki és semmi, csupán önmaga visszahúzó kételyei, közönye, kiábrándultsága? A szemlélet átalakulása, a ráeszmélés, fölismerés, a tudomásulvétel, új cselekvési opciók keresése, a „helyzettudat revíziója” (Cs. Gyimesi): ami a költőt foglalkoztatja, azzal küzd a prózában is.

Király László születésnapi ünneplése a Helikon szereksztöségében, 2006-ban.
Király László mögött: Karácsonyi Zsolt, Lászlóffy Csaba, Szőcs István és K. Jakab Antal
A kötet címadó novellája például erősen alulstilizált szerepet, lefokozott énképet mutat: a kudarcos élet rekvizitumaival. A cím visszautalhat a Ballada a fáradt asszonyokról című verseskötet már említett, az elégia műfaját meghazudtolóan ironikus-keserű Elégia Kolombusz Kristófról című „kisfilm”-jére. (A műfajjelölés fanyarsága máris egy valójában hatalmas, az emberiség kulturális önképét is megváltoztató, ugyanakkor tévedésre alapozódó tett deheroizálását, eljelentéktelenítését, ismeretterjesztő egyszerűsítését, azaz a nagy tettek képlékenységét, a kor figyelmetlenségét, közönyét előlegezi meg.) Ott, a kisfilmben, abban a hitben élhet Kolombusz, hogy Nyugat felé hajózva egyetlen akadály sem állhatta, s nem is állta útját azon az egy földön kívül, amelyet éppen keresett. Hogy egy merőben új világot talált, olyat, amiről nem is tudott, s amiről tudott, ahová igyekezett, azt épp nem lelte meg: ebben, ennek jelképi olvasatában-értelmezhetőségében is van valami groteszk-keserű nagyszerűség. Kolombusz kivonulása a világból végül is a győztesé: de a magánya is azé. A vállalt feladatot elvégezte, a világ reakciója nem érdekes. Akárhogyan is, de amit ő látott, az nem az arany, nem a különleges fűszerszámok, nem szerezni-orozni ment, ő egy átjárót keresett, egy utat, mögötte Indiát, s hitte, hogy rálelt. Megtette, amit tervezett: a nyegle és értetlen, pénzéhes kor valósága taszítja. De mert az utókor már tudja, amit a hajós nem, ez a győztes magány, a kivonulás, a durva, nyers valóság elhárítása az alkotó ember csalódottságát is megjelenítheti. „Amerikámat, amig élek, / Sohse lelem, szomorú Kolumbus?”, írta Tóth Árpád (Lomha gályán), s ez a transzcendens szomorúság nem idegen a szinte hivalkodóan pejoratív hangvételű Király-műtől, a gondolat ilyesféle kontrasztosságára használhatjuk Vásárhelyi Géza fogalmát: ellentételes, ellentételező eljárásmód.
A novella, A Santa Maria makettje ugyanakkor az utolsó mondatáig nem kapcsolódik a hajós dicsőségtörténetéhez. Az írás egy Esti Kornél-típusú szembenézése a jelenvaló és a jövendő énnek, mentegetőzés és csalódás, számonkérés és szégyen, a főszöveg és a Király által kedvelt, a kétféle narrációt jelölő (bár ettől a megoldástól kissé kétfelé is törő), apró betűsre szedett betétek e két én beszélgetései: melyekben a még hívő, reménykedő és tiszta ifjú ember kéri számon a hitet, a reményeket és a tisztaságot a felnőtt férfin. Más irodalmi előzménye is van a novellának, s ez már leplezetlen konkrétsággal mutat, még a tárgyszerű, röviden pattogó mondatfűzéseiben is, Karinthy Frigyes Találkozás egy fiatalemberrel című, ironikus-önironikus írására, annak akár szemléleti, ám komorabb reprintje is lehetne. Hiszen kisebb különbségektől eltekintve (például ott a pesti Andrássy útról lesétálva a Duna-part a találkozás helyszíne, emitt valamelyik sivár, szegényes vidéki állomás; Karinthy fiatalabb önmagát látja meg, Király hőse a felnőtt, idősebb énjét), lényegében mindkét alak ugyanazt kéri számon a másikon: a hősi tetteket. Karinthyé is a repülőgépet, az Északi-sarkot, s hogy „Hol a nagy szimfónia, a rettenetes színjáték a szürke láthatárról és a gőgös istenekről, akik ott lüktetnek és vonaglanak a láthatár mögött?”, s egy „büszke és szabad Magyarországot”. A szabadság kivívása mint tervezett, de elmulasztott hősi cselekedet a Király-novellában nem szerepel, s az egyértelmű cél-hasonlóságok közötti fontos különbségként ez a pedig legnagyobb célkitűzés talán épp a hiányával, a tervbe sem vehetőségével nyomatékosítja igazán a már nem is csak személyes kudarc súlyosságát. Egy pontosabb, összehasonlító elemzés persze kimutatna a két novella közötti további finom, de éppen nem lényegtelen eltéréseket is. Például, hogy a pesti utcán, szép feleségével, derűsen és önelégedetten, jókedvűen szivarozgatva sétáló én Király-novellabeli párja egy havasi favágókkal zsúfolt váróteremben várja (előtte egy öregember véres balesetének a szemtanúja) idősebb önmaga megérkeztét, s a helyszín leírása itt már önmagában lehetetlenné teszi az abszurd alaphelyzethez meg Karinthyhoz illően ironizáló, játékos hangnemet: nagyon más világban élik át a hősietlen életükkel való szembesülést a novellák alakjai. Amott a korzózó, a nyugodt andalgás, emitt a nyomasztó kedvtelenség, a belső riadalom, az állomás kietlensége, s hogy a favágók, akik „mind hatalmas, erős emberek voltak”, s a ruhájukból „átható, erős savószag áradt”, „elnyúlva aludtak a padokon. Akinek nem jutott hely, az a földön feküdt, a kályha közelében. Szegények voltak. Szerettem őket. A szegényeket nem lehet nem szeretni.” A „fejszéik sorban álltak a fal mellett” leírás, s hogy „sehogy sem tudtam megérteni, mit kereshetnek ilyenkor a városban”, még valami halvány, fenyegető tónust is fest a jelenetre, mintha ahhoz az amott könnyedén emlegetett, emitt hiányzó szabadságképhez társulhatna, mégis, a halomnyi fejsze. Karinthy alakja a találkozás végén, a kávéházban, gyorsan ocsúdva még vidoran leleplezi önmagát, merthogy számára ez is csak téma, írói feladat: „A téma szép – mondtam magamban, felvidulva. – Versnek kicsit hosszú volna. De egy novellát lehet belőle csinálni. Röviden, szatirikusan. Ma úgyis kedd van, szállítanom illik valamit.” A Király-novella zárlata szomorú, mindkét én keserű, csalódott, a váróteremben oroszok énekelnek szívszaggatóan, a fiú, a fiatalember már menekül kései önmagától, mert hiába minden magyarázkodás, kifogás, értelmezési próbálkozás, „a tények számítanak. Csak a tények, melyek tőlünk függetlenül is léteznek, holott mind ez idáig azt hittem, és bíztam benne, hogy a tények valami tőlünk független dolognak – vágynak, elképzelésnek, szándéknak, akaratnak – a következményei, s éppen ezért van bennük valami költőiség…” Király írásában a vágyakból csonka tárgyi rekvizitumok maradtak csupán: az ifjú ember tehát csalódottan és megbántottan hagyja az állomáson felnőtt önmagát. „Felnőtt a kölyökálom” – mondja a Ballada… egyik versében Király, s a novella elénk rakja az álom cserepeit. A dialógus valójában benső monológ, az elillant vágyak, a megakadt lendület, a beváltatlan tervek és ígéretek hosszú és kínos lajstroma. A felnőtt nem lett százados, nincs egyenruhája, hajóstiszti sem, nem járt Afrikában, nem vadászott „soha nagyvadra Hemingway-jel, nem vett részt jeges-tengeri expedícióban, repülőtiszt sem lett belőle, soha nem tüntették ki, a felnőtt azzal szembesíti ifjúi önmagát: semmi különöset nem cselekedett, azon kívül, hogy pontosan és figyelmesen könyvel. Kisember, átlagos, számon nem tartható. A bőröndjében csak pár kacatot cipelt: „elromlott tájolót, elromlott magasságmérőt, elromlott botkormányt”, és: „Kolombusz Santa Mariájának makettjét fából…” A világ, a tények megváltoztathatóságának, átalakíthatóságának költői hite foszlik szét, a biztosnak gondolt tudásról derül ki, hogy mindössze illúzió volt.
Király a kötet írásaiban szinte minden esetben a lét hasonlóképp negatív helyzeteit járja körül, s erősen vallomásos színek-árnyalatok utalnak arra, hogy többnyire kisember hősei valójában az ő fájdalmait, személyes veszteségeit, pótolhatatlan hiányait élik, szenvedik. A veszteségeknek változatai vannak, de az író olyasféle gondolatot is sugalmaz, hogy nincsenek kicsi és nagy veszteségek, hogy minden ember a maga hiányait tudja a legnagyobbaknak. Nemcsak a saját, egyszemélyi illúzióit teszi a lehetőségek mérlegére, hanem társadalmi tablóba helyezi el a maga képmását; a kudarcérzet, a hiányérzet méreteiben változik, kiterjedésében, érvényességében attól, hogy mások történeteivel is dokumentálja. A Krúdy-reminiszcenciákat ébresztő, egy újfajta, ironizáló-groteszk prózanyelvet próbálgató Vörös sárkány…-történetekben a hangsúlyozottan köznapi hősök, például a könyökvédős, pedáns, tévedhetetlen, sohasem vétkező, soha akarni nem merő hivatalnok arra döbben rá: nem merte soha megtenni, amire életében legjobban vágyott: együtt maradni a hivatali szobában a „kerek csípőjű, tömött kontyú” asszonnyal, ez az ő fájdalmas életkudarca. Az Életem ideje kezedben van öreg pénzbeszedőjét rútul becsapták, hitét vették s a megígért jutalom, az észrevétel, elmaradt. A novella hőse, az öreg Márkus, az elmúlt időt, az elmúlt fényeket perelné vissza, az észrevétlenségből, a pénzbeszedői lét eseménytelenségéből törne ki, de lázadása, kivonulása groteszk és értelmetlen. Mint amilyen az a hőstett volt, a háborús múltban (levelet vinni a faluba a hegyen bujkáló szökevényektől), amit annak tudni szeretett volna, mert csak játék volt, becsapás, próba. Az önmaga fontosságának hite addig tartott, amíg rá nem eszmélt a csalétek-lét igazságra: „Engem csaléteknek használtak, annyi értéket sem láttak bennem. Csak mentem a levéllel s a késsel, és megölhettek volna akármelyik pillanatban. És a levélben nem volt semmi, s ők azt mondták, egyem meg…” Lázadása sem több, mint a hegyi pincébe vonulás, nélkülöz minden hősiességet, hiszen élete is a jóság, a becsület hősietlen láthatatlansága volt, úgy hal meg, úgy lövik agyon, bosszantó véletlenségből, hogy nem is őt keresték a milicisták. Észre sem vették, hogy lázad, fölösleges volt, egy tisztességes fölösleges ember, eltűnvén sem hiányzik majd, az élete ennyi: „Nem vettem el senki kenyerét. Senki marháját el nem kívántam. A szegényeknek adtam. Jó embernek útját nem álltam. Ünnepet soha nem rontottam. A világot, ahogy volt, szerettem. Megkövetem, akit bántottam, akaratlanul. Leheletemtől tiszta maradt a levegő…” A sziget Gór Ivánja az egyetlen szerelmet vesztette el, visszaperelhetetlenül, A hetedik nyár balladájának vadásza a gyűlöletet: arra válik képtelenné, amire évek óta készül, hogy megtorolja apja igaztalan halálát.
Ez utóbbi novellatéma a Kék farkasok történetmozaikjainak egyike lehetne, hiszen annak a tanítónak mondja el a végzetét, a meggyilkolását, aki gyaníthatóan a regénynek is egyik főalakja lesz. Hogy mégsem illesztette be az író a helyére ezt a történetet, annak feltehetően számos oka között szerepelhet a könyvben megírt minden egyéb sorsdrámát felülíró barbársága, s hogy a vétlen vétekért kapott kegyetlen leszámolás szerkezetében is megváltoztatta volna a kibeszélhetőségnek és a megbocsáthatóságnak a regényben megteremteni akart arányait. De ok lehet az is, alkotás-lélektani, hogy A hetedik nyár balladájában óriási, letaglózó érzelmi teherrel szembesül az elbeszélő és az elbeszélt hős, s ezt a terhet nem lehet újra és újra megidézni, ezt a hordozott traumát egyszer kell, lehet csak elmondatni-leírni. A novella utolsó, grammatikailag befejezetlen monológjának indulata, érzelmi expresszivitása, az érzelem gáttalan áradása, a gyűlölet és az öngyűlölet tomboló, átkozódó szóözöne egyúttal a gyűlölet, a bosszú halála is. „Nem tudom, mi történik velem, kiszakad belőlem a világ legállatibb bődülése, eltemetnek engem a darabokra töredezett erdő fái, és belegyökerezek a földbe, hogy itt dögöljek meg, hogy elmenni ne tudjak, hogy varjak ássák ki a szemem; az én szemem a mély kút, a feneketlen kút, ami elnyel engem; mert csak álltam ott, álltam és imádkoztam gyűlöletért, és gyűlölet nincsen, könyörögtem, és nincsen, átkozódtam, és nincsen, nincsen gyűlölet a bosszúhoz, egyetlen barátom, apám, csak a szél kezdett visítani, csak az állatok kezdtek körém gyűlni, mintha kővé meredtem volna, mert nincsen…”
A könyv csokornyi írása, az Elégiák az egyedüllétről cikluscím alatti rövid történetei egy-egy kreatív helyzetre építve téziseket, erkölcsi tételeket modellálnak: a magány lehetséges változatain át. A Mandula az erdész magánya, akit elszakítanak az erdőtől, az erdőjétől, nyugdíjba küldenek, elveszik tőle az egyetlen helyet, ami az övé volt, nem lehet többet az „őzek pártfogója, szarvasok orvoslója”, s bánatában ordas, megölhetetlen, legyőzhetetlen medvének látja a főnökét. A Haramia a neve miatt meg nem értett ember kínja, önpusztító kétségbeesése, s a későn jött felismerésé, hogy lehet, van valaki, aki szeretheti; a Vasmadár szobrásza az elérhetetlen tökéletesség áldozata, a kései bölcsességé, hogy lehetne, talán lehetett volna elölről kezdeni mindent: de az „öreg mester lehajtott fejjel ült az ifjúkori széken”, azután végleg magára zárja az ajtót. (Az elbeszélés fölidézheti az olvasóban Balzac művét – A tökéletes remekmű címűt –, a tökéletesség elérhetetlenségének megértésébe beleroppanó, belehaló festő történetét.) A Parancsnok a vezető egyedülléte, aki elviselhetetlenül súlyos tehernek érzi a rábízottak miatti felelősséget: a „fiúkat” kell megvédenie, pátyolgatnia, megőriznie a kaszáló gépfegyverek elől. Mert ezek a fiúk rohannak, figyelmetlenek, „félelmetesen védtelenek”, gyanútlanok, ezek zajt csapnak, fogalmuk sincs az önvédelemről, a helyzet komolyságáról. Hogy ez csata, háború, itt meg lehet halni, el lehet hullani, itt nyomorékká lehet válni. Hogy a fegyver itt „pillanatok alatt használhatatlan vasdarabbá” változik, s az ellenség is rejtőzik, alig kivehető, a távcsőben csak „gomolygó, piszkos ködöt látott”, s maga előtt a fiúkat, „a mindenre elszánt, gyötört, gyűrött arcú fiúkat, ahogy rohannak, és kaszálja őket gépfegyver, és elhullanak az utolsó szálig”. A Parancsnok utolsó döntése: „Elvonulunk. Induljatok! De hallgassatok, az isten szerelmére!” A rövidke pillanatkép, csatajelenet fedőrétege tökéletesen egyben van, konkrét, logikus, a Parancsnok megmenti harcosait a biztos haláltól, szépen elvonulnak előtte, megmenekülnek mindahányan. De nem nehéz értelmezni a mögöttes szintet sem: hogy ez egy korosztályi elvonulás, ez Király László „szabadcsapata”, a bátor, de gyanútlan hívőké, ezek a lázas fiúk, s legföljebb azon merenghet el az olvasó, kicsoda ez a szimbolikus Parancsnok, kit követnek szimbolikus katonái, a tekintetben azonban nem lehet kétségünk: fegyverük a szó, a vers, a mű. S nem először, nem utoljára, versben és a prózában is a háború lesz, lett az az élettér (cselekménytér), mely, a világ pontos leírhatósága helyett, jelképes dimenzióként befogadja Király sorsélményeit, társadalomkritikai utalásait.
Hasonló típusú, analitikus, szimbolikus, allegorikus novellák kerültek az Elfelejtett, régiénekek ciklusba is. Az Ének a repülésről a hatalmi gőg, a fensőbbségtudat cinizmusa, a hatalom ereje egyfelől, másfelől a megalázott, meggyötört ember egyetlen lehetősége a menekülésre, az életben maradásra: ha képes csodát tenni, s képes rá. De a csoda időszakos, átmeneti, illékony, alkalmatlan: a fölrepülő, majd visszazuhanó professzort szuronnyal döfi le a megtiport, veszélytelennek vélt ember akaraterejétől, képességétől halálra rémült százados. „Repülök, mert repülni akarok – ennyi az egész boldogság”, mondja majd Antonio a Fény hull arcodra, édesem című elbeszéléskötet Az örök hó határa című elbeszélésében, de csak álombeli repülés az, önáltatás, önbecsapás. Az analitikus-szürreális novellaformának egyik legtisztább darabja a Hallani furcsa muzsikaszót, melyben olyan finoman s oly természetesen növekedik a kép s az eszme az egyetemesség szférájába, akár a mesékben. A novella magányos orvosa sehol sem találja a kék madárként elröppenő hegedűszót, de a madárszárnyakon keringő boldogság, szépség, öröm, vágy mégis az övé lesz, bárha csak a képzeletében. A dallamajándék csak azoké lehet, értelmezhetjük a szöveget, akik életük nagyszerűségével rászolgáltak: de épp ez a nagyszerűség, a nagy pillanatok, a megrendítő, fölkavaró, felejthetetlen élmények hiányoznak, legalább „egyetlen nagy pillanat”, „egyetlen fényes pont” az orvos becsületes és eseménytelen életéből. Az öregedő férfi csak keresi, de soha nem találja meg az ismeretlen, őt szirénhangként maga után vonzó-hajszoló gyönyörű dallam forrását.
A Jogod és hatalmad áltörténelmi vagy apokrif példázata más eszmei regiszteren játszik. Számos igazságeleme közül talán azt sugalmazza legelevenebben: nem lehet, nincs hozzá emberi joga senkinek, hogy hatalmát gaztettekre váltsa. A bibliai példázat Dávid király és az ellene forduló fiú, Absolon történetében ott van a királyi zsarnokság, az önnön hajdani nagy tetteihez méltatlanná váló becstelenség, de ott van a zsarnokkal joggal szembeszálló, azután a győzelemhit túlzott magabiztosságában elvesző, a hatalomtól megrészegült, maga is despotává váló, elbizonytalanodott fiú törvényszerű végzete is. Mert a dicsőséget „nehezebb elviselni, mint megszerezni azt”, s az elvesztett ideák, a meg nem valósítható tervek, a minden más lett állapota drámai rombolása a hitnek, az elszánásnak, a magabízásnak. Az Absolon monológjaival mozaikosra darabolt elbeszélés akár hatalomtechnikai szabálykönyvként is olvasható volna, meg erkölcs és politika ambivalens viszonyának tanmeséjeként, s olvasható a tömeg és a vezér nem kevésbé ellentmondásos kapcsolatának tanulságaként, mint ahogy a bűn minéműsége, mértéke, nagyságának lehetséges vagy lehetetlen mérlegelése is az írói töprengés tárgya. Meg a demokrácia és a parancsuralmi rendszer más és más, de létező veszélyei, a forradalom és a forradalmárhit, forradalmár-magatartás, a győztes mámor természetrajza hasonlóképpen. Király tételmondatokba sűríti, fogalmi keretbe ágyazza mindennek lehetséges tanulságait, s ebben, ezekben is látható a lényegre tömörítő, moralizáló aforisztikusság. Ez a fogalmazási redukció, mint valamiféle etikai kódex, puritán mondatszerkezetű intelmekkel sugallja: a zsarnokság élet ellen való; „nem ember, aki a hatalmát gaztettekre váltja”; gyönyörűség, ha megadatik a „fölismerés és a cselekedet nagyszerűsége”; „nincs köpnivalóbb látvány a hősnél, aki méltatlanná válik önnön tette nagyságához”; a „lázadásnak mindent el kell söpörnie, mi eddig változtathatatlan volt”, mert „csak így nyerhet értelmet” a lázadó élete; az igazság, „ha élni kezd, átformál lassan mindent”; mindenkinek tetszőn kell hogy megítéltessenek a „cselekedetek s a bűnök”; a bűnbocsánathoz vétek szükségeltetik, „a bűnbocsánat így feltételezi és teremti a bűnt. A megbocsátott vétek pedig nem egyenlő a vétektelenséggel”; de vajon „ismerni kell a vétket annak, aki a vétek ellen akar cselekedni?” Absolon töprengései azon személyiség kételyei, aki ráébred, már látja s szenvedi a benső, morális értéktudat, s a vele ütköző helyzettudat ellentétes késztetéseit: amit tenni szeretne, nem lehet megtennie, nincs győzelmi esélye, mert a nagyszabású, rendszer-átalakító tetthez nemcsak a megfelelő harci eszközei hiányoznak, de az idő sem alkalmas a változásra. S nincs befogadó közege sem az ő forradalmiságának, eszményeit, döntéseit, javallatait kétkedve, bizonytalanul fogadja a katonaság, a tömeg. Meghökkentően nyílt tanulságú példázat az írás, csak a bibliai alapkép stabilitása magyarázhatja, hogy nem lett belőle a rendszer megdöntésére irányuló szándék vádirata.
A kötet kétségkívül legegységesebb, átformáltabb, tömör, tiszta, realista novellája az Ének a hosszú útról: a történet majd a Kék farkasok csőszének életéhez kapcsolódik, az ő apjának lesz a sorstörténete. (Azaz, erről a költői vallomás mesél, eredendően Király László nagyapjáé: „Nagyapámat a Duna-csatornához vitték, mert nem volt hajlandó beállni a kollektív gazdaságba. Néhai községi bíróként fontos lett volna, ha elsőként lép be, de ő csak 1962-ben lépett be, amikor már mindegy volt.”) A történet ideje, tere is valós, a falu kollektívbe szerveződésének, téeszekbe kényszerítésének ötvenes évekbeli eseménye. Két milicista viszi autón, kimondatlanul is tudhatóan a börtönbe az öregembert. Nincs harag közöttük, a milicisták teszik a dolgukat, az öreg ismeri, elismeri a vétkét, a bűnét: be kellett volna állnia a közösbe, elsőként, s húzni maga után a többieket. Nem tette, az indoka egyszerű és tökéletes: nem tehette. Szándéka, akarata, meggyőződése ellenére semmit! Lényegtelen, hogy jól érvel-e: „Nem jó elsőnek lenni olyankor, amikor még nem tudjuk egészen pontosan, hogy mit is akarunk”. Talán nem jól, a milicista érve logikusabb: „ha maga nem kezdi, megkezdi más. Úgyis meg kell kezdje valaki. Nincs mese”. Az ő érve reálpolitikai, racionális, az öregemberé bensőből vezérelt, a tartás, az önérzet illogikus döntése. Ha úgy tetszik, anélkül, hogy akarná, tudná, ez az ő életének nagy, fényes pillanata: börtön jár érte, s a regénybeli csősz élettörténetéből tudhatóan megváltozik, stigmát kap maga is, a családja is. Értelmezhetnénk úgy is, hogy a tett (hiánya), a vonakodás gyávaság, hiszen ha „beáll”, ha példát mutat, hőssé válhatna. A folytatás azonban majd bizonyossá teszi, s a novella azzal a folytatással együtt teljes, ha valóságtükörként nézünk bele: a büntetés, a megtorlás kíméletlen, nyers kegyetlensége, a Duna-deltai évek, a test és a lélek megroppantása nem az öregember gyengesége, hanem a hatalom, a rendszer hibája.
Király novelláiban, elbeszéléseiben magatartásmintákat ábrázol, veszélyhelyzeteket, rákereshető, vagy lényegtelen, képzeleti időpontok, helyszínek háborús szituációit. Az író szerint a kor háborús kor: mert tele van veszteségekkel, egymásnak feszüléssel, a hatalom és az alárendeltség állapotaival. Gyanútlan és jó emberek becsapásával, megszégyenítésével, vétlen emberek vétkessé nyomorításával, nevenincs, vagy csak egy nevet, egy mindenféle könyvbe beírható adatot jelentő kisemberek és csapatok-csoportok, rejtőző seregek valódi, nyílt összecsapások nélküli, álcázott küzdelmeivel, a győzelem lehetősége nélküli, ki nem teljesedhető ellenállásával. Ez a háborús panorámakép nem igényel különösebb kódfeltörő tudást ahhoz, hogy az olvasó megértse: a szimbolikus vagy allegorikus szöveghelyzet, az eseményekben rejlő jelképlehetőség előtt nyitott a tér, de időtényezőket is beiktatva, az író szűkebbre vonhatja ezt a teret, ezáltal a konkretizálható társadalmi panorámakép is kinyílik előttünk. A veszélyeztetettség jelenidejének képe. De abban a korban, melynek látleletét, diagnózisát mutathatja a novelláskötet – mint ahogy a líra is –, Absolon tézisei közé akár be is írhatnánk néhány terápiás javaslatot, mind kiolvasható az írásokból. Például, hogy eszmények nélkül mégsem érdemes élni, a csonka létezés nem embernek való, fájdalom, lelki kiürülés az ára; s hogy akkor is van remény, ha időlegesen a visszavonulás, az elvonulás az egyetlen választható lehetőség.
A Fény hull arcodra, édesem egyik elbeszélésében-kisregényében a visszavonulás majd csak az egyik lehetőség, Az örök hó határa című írás hőse, Antonio két, igaz, egyformán negatív cselekvésmód egyikeként kínálja fel a biztos vereségre kárhoztatott csapatának: de az írás zárlata, ha nem akarjuk csupán hollywoodi happy endként értelmezni, nem a teljes reménytelenség jelenete.

(Folytatása következő számunkban) Jegyzet1 Rendhagyó délután Király Lászlóval. Bogdán László beszélgetése a költővel, A Hét, 1985. október 10.