Posztkollektív tudattalan

Amikor egy annyira meghatározó eseményről készül film, mint a Colectiv-tűzvész, felmerül a kérdés: mennyiben saját érdem a zsúfolt moziterem, a hamar elkapkodott jegyek vagy az álló tömeg tapsvihara? Elvégre a #colectiv hívószó romániaiak millióit mozdította ki a komfortos közönyből – érthető is, hogy minden hozzá kapcsolható megnyilvánulás az összetartozás és egy romló rendszerrel való szembenállás jelképévé válik. Lehetetlen tehát teljesen leválasztani a művet annak közéleti témájáról. Eltekinteni a szándékoltan kisbetűs colectiv hibáitól a bravúros nagyotmondást dicsérve viszont épp az lenne, ami ellen maga a film is szót emel.
A Colectiv-eset és annak tanulságai vitathatatlanul megérdemlik a megfilmesítést: a Colectiv nevű szórakozóhelyen kiütött tűzben összesen 64-en vesztették életüket (26-an a helyszínen, a többség kórházakban), amely 1989 óta a legnagyobb áldozattal járó tragédia Romániában. A történtek olyan rendszerszintű hiányosságokra hívták fel a figyelmet, mint a román közbiztonság és egészségügy felkészületlensége, ugyanakkor a szórakozóhelyek biztonsági ellátása is komoly ellenőrzés alá került. Ezért is kínos, hogy négy-öt évvel a tragédia után készült el a film. Ami ennél is zavaróbb, hogy még a Joker sem volt ekkora mozis clickbait: a Colectivről elnevezett film ugyanis mindenről is szól, csak épp a Colectivről nem. Ha valaki közelibb betekintést keresne, jobban jár a Libertatea napilap által publikált helyszíni felvételekkel,1 mert a colectiv körülbelül két percnyi anyagot közöl a tűzvészről. A többi már csak „posztcolectiv”: véget nem érő sajtótájékoztatók, híradórészletek, tüntetések – mindez aránytalanul felosztott perspektívákból, amelyek közül a tűzvészt túlélő Mariana Oprea (Tedy Ursuleanu) szakasza lenne a legfontosabb, mégis a legkevésbé kidolgozott. Elsőre egy valóban hatásos fotózáson mutatkozik be, de a film mintha szándékosan távol tartaná magától: udvariasan beengedi néhány vágókép erejéig, néha kérdez, de megelégszik pár felszínes sablonválasszal.
A colectiv nagy részben a Gazeta Sporturilor sporthírlap szerkesztőit helyezi előtérbe, akik a Colectiv-eset nyomán feltűnő visszaéléseket kezdik leleplezni (például a különösen nagy port kavaró, az akár tízszeresen hígított gyógyszerek országos forgalmazását feltáró Hexi Pharma-ügyet). Nem lenne ezzel semmi gond, hiszen az archív felvételek többsége valóban tőlük származik, csakhogy a colectiv nem ezt ígéri: a filmplakát kilenc lepedő mögötti alakot ábrázol, akikről szó esik ugyan (például több élő áldozatot időnap előtt letakartak), de a kórházi körülmények bemutatására is nagyjából annyi időt szán a film, amennyi Camelia Roiu népszerű videófelvétele a kezelteket ellepő lárvákról. És bár a colectiv dokumentumfilmként mutatkozik be, rendkívül szűk részkérdéseket fed le, rendkívül szegényes forrásokból.
A dokfilm másik központi szereplője Vlad Voiculescu, a tragédia nyomán lemondott egészségügyi miniszter utóda, aki jól láthatóan sok(k)ban osztozik a film nézőivel: csalódott, dühös, tehetetlen. Voiculescu találkozása a román egészségügy évek óta elhallgatott élősködőivel (különösen a kórházmenedzsmentet érintően) talán a colectiv leghitelesebb pillanatainak egyike. A hazai lekenyerezés rendszere ugyan évek óta számos román film alaptémája (Cristian Mungiu Érettségije különösen jól közelít a romániai korrupciókultúrához), de leleplezésének talán még sosem volt ekkora tétje. Hasonlóan érdekes dinamikájúak a kaotikus sajtótájékoztatók, amelyek az előkészületekkel együtt akár a film felét is kiteszik. Fontosak lehetnének ezek is, elvégre sokat elárulnak mind a román sajtóról, mind a vezető szervek felkészületlenségéről, de sorozatformátumban jobban megállták volna a helyüket, mint egy szűken kétórás filmben.
Vlad Voiculescu szüntelen tenni akarása ágyaz meg végül a film második felében bevezetett politikai állásfoglalásnak. A colectiv nem titkolt kritikával viszonyul a Szociáldemokrata Párt aberrációihoz (különös rendezői döntés például az, hogy a lehetséges konfliktuspontok közül pont a Gabriela Fireával folytatott párbaj került be a filmbe), és bár más pártokról nem tesz említést, ez óhatatlanul egyfajta propagandaszerű utóízt hagy, amit olyan felesleges snittek erősítenek meg, mint a „Voiculescu szavazni megy”; „Voiculescu arra buzdítja az ország népét, kövessék példáját”; „az ország népe nem követi példáját” – ezt követi a drámai feszültség csúcspontja, ugyanis a fiatalok alacsony részvételi aránya miatt (csakis) rekordfölénnyel győznek a szociáldemokraták. Ez megint csak fontos problémakör lehetne, de egy másik filmben. A Colectiv-ügy valóban egy mentalitásnak és egy évtizedek óta bomló rendszernek tart görbe tükröt, de ebben a kontextusban a politikai reform legfeljebb az első lépést jelentené, nem az egyetlen javaslatot (már ha egyáltalán javaslatokat kellene tennie egy dokumentumfilmnek). Mindez megint csak irreleváns amellett, amiről a colectiv valamilyen furcsa okból nem hajlandó beszélni: maga az eset.
Elkerülhetetlen, hogy ne essen szó a film technikai megvalósításáról: a film hangja szörnyű. A hadart, anglicizmusokkal tűzdelt bukaresti zsargon sokaknak már megszokott lehet (fontos kiemelni, hogy a filmnek nincsenek dramatizált elemei, így nem várhatunk jól artikulált dikciót). A felvételek minőségén is érződik ez, különösen a tüntetések és a sajtótákékoztatók esetében torzul erősen a hang. Ugyanez az elfuseráltság jellemzi a hektikus vágást is: különösen a film kezdő- és lezáró jeleneteiben. A film a keretezés szellemében visszatér a tragédia áldozataihoz, és egy addig sosem szerepeltetett család megemlékezését mutatja be, amely sehogy sem passzol a sajtós-politikai összképhez, helyenként kifejezetten giccses.
A colectivet ugyanaz az alapanyag és kollektív tudattalan szorítja sarokba, amelytől tulajdonképpen elismert lett. Mindenképp mérföldkőként áll majd a román filmkultúrában, különösen egy olyan időszakban, amikor a rendszerszintű nepotizmust leleplezők újra bírósági eljárások kereszttüzébe kerülnek (jó példa lehet a Berbeceanu-per, amely különösen a caracali ügy után kapott nagy médiafigyelmet). Ugyanakkor tagadhatatlanul van egy szimbolikus ereje: ez egy film a Colectivről, a maga kétpercnyi Colectivjével együtt. Egy film, ami látszólag szembemegy a romlott rendszerrel. Egy film, ami szembesít az országgal, amelyben élünk, és amelyben a látottak után egyre kevésbé szeretnénk élni. Egy film, ami hétköznapi hősöket állít elénk, és megadja nekik a kellő tiszteletet. Hátha egy másik filmben az áldozatok is kapnak ebből a tiszteletből.

colectiv, színes, román–luxemburgi dokumentumfilm, 109 perc, 2019. Rendező: Alexander Nanau. Forgatókönyv: Antoaneta Opriș, Alexander Nanau. Operatőr: Alexander Nanau. Vágó: Dana Bunescu, George Cragg, Alexander Nanau. Zene: Kyan Bayani. Producer: Hanka Kastelicová, Bernard Michaux, Bianca Oana, Alexander Nanau. Jegyzet1 A videót jelenleg több mint hatszázezren látták. Filmările secrete făcute la Colectiv de pompieri și ascunse până azi publicului și procurorilor: https://www.youtube.com/watch?v=hMOHeB3vqcA (2020. 02. 19.)