Páskándi kolozsvári műfajspektruma

Páskándi Géza. Csigó László felvétele

A költő hatalom nélküli hatalma

Közlési jogának visszaszerzése után, 1965-ben jelentkezik másodjára az Utunk hasábjain. Kezdetben karcolatokkal, majd csaknem valamennyi műfajjal vagy műfajkísérlettel, amelyekben (börtönlét)tapasztalataiból fakadó gondolatfutamai formát ölthettek. Mintha csak ott folytatná, egyre nagyobb elszántsággal, ahol 1957-ben kiütötték kezéből a tollat. Hogy milyen belső indítékok késztették nem egyszer indulatos megszólalására? „Tény az – olvashatjuk A Megvallás avagy: Van-e lélekröntgen? című confessiójában –, hogy az ’56-os forradalom tett bennem erőssé minden körvonalat. Másokat előhívott a homályból vagy a vaksötétből. ’56 és ami utána következett. Olyannyira, hogy még a börtön se tudott túlzottan elgyávítani. Azért a ’60-as, főleg a ’70-es évek sajtóvitáiban egy-két mondatot vagy gondolatmenetet asztalra tettem. Igen, akkor – olykor újra – vakmerő lettem.”1 Életút-értelmezéseiből és sorsmagyarázataiból kiderül: 1956 októbere sorsfordító volt számára. Azt pedig az Utunk történetéből is tudhatjuk, hogy már a forradalom kitörése előtt megmutatkozott – korántsem lokálpatriotizmusból fakadó – radikalizmusa, amikor a súlyosan megvádolt Dsida Jenő védelmében lépett pástra a dogmatizmus ádáz képviselőivel szemben.
„Vakmerősége” kétségtelenül összefügg azzal, hogy abban a rendszerben került szabadlábra, amelyik szabadságától, emberi méltóságától önkényesen megfosztotta. Erős fenntartásokkal figyelte hát mind a köznapi élet ellehetetlenüléseit, mind az irodalmi-művészeti élet torz jelenségeit. Mindent 1956-os élményeihez viszonyított. Egy kérdésre válaszolva például ezt fejti ki alkotói módszereiről 1968-ban: „Minél erősebb az elsődleges élmény, térben és időben, annál távolabbi élményeket, emlékeket ránt magához.” Majd – kifejtetlenül is Babitsra utalva – így nyomatékosított: „Az anyag is formál engem, nemcsak én az anyagot.”2 Ekkor fedezi fel, hogy új léthelyzetében épp a börtönévek „állíthatnak ki” számára olyasféle „jogosítványt”, amelyik „hatalmat ad neki a Hatalom fölött”. Írói önbizalmát csak növeli, amikor rájön, hogy „a Rendszer emberei számára egy adott pillanatban legalább annyira veszélyes lehet az ő műveinek megfejtése, mint az ő számára azok megírása.”3
Alighanem ezzel az alapállással magyarázható, hogy az Utunk fennállásának negyedszázados évfordulóján (1971) Első feltámadás című versét olvasta fel: „Első feltámadás, lépj ki a sorból/Második feltámadás, lépj ki a sorból/Harmadik, negyedik, századik feltámadás/Lépj ki a sorból/És én fölkeltem/Fölkelt minden feltámadásom/Órát se tudva mind kikeltek/Földjeikből testvéreim.” A költő, miután kiszabadult sziklasírjából (börtönbeli magánzárkájából, a „büntető lyukból”), iszonyattal szemlélte, hogy zsivalyos tömeget alkotó testvérei „Hogy osztoztak a combon, pecsenyéken/Hajba-kapón visító ricsajokkal/Olyan is volt, kit agyontapostak/E kezdeti önkívületben/Csak néztem e csömörös bolydult keveréket/Társaimat a feltámadásban/S kipattant fejemből/Pallaszom – az Iszony.” A költemény bravúros végkicsengése: „Mert szörnyű, szörnyű, szörnyű elképzelni/Hogy önmagamban ne lehessen célom/S egy kölcsön-létet nyújtnak gyámolul/S létem létének érv-szolgája légyen/Hát itt vagyok én, Lázár, aki elmegy/Aki már az emberek felé megy/Ki áttáncol a Tű kisebb fokán/Istenre fölsziszegve/Embernek szólni áldón/Megtiltom a feltámadásom.”
Az előadást rögzítő fényképfelvételen jól kivehető a Kolozs megyei pártbizottság első titkárának, Aurel Ducának az arca, s az is, hogy a mögötte lévő széksorból valaki felemelkedik, és súg valamit neki. „Megsúgja”, hogy „miről szól a vers”? Egy hónap múlva – az első vagy „mini-kulturális forradalom” meghirdetése után – a megyevezető arca sem lett volna rezzenéstelen. Ekkor már Páskándi is ezt olvashatta a párt ideológiai szócsövének számító bukaresti hetilapban, a Contemporanulban: „Az utóbbi időben filozófiánktól, a marxizmus-leninizmustól idegen áramlatok, irányzatok kaptak lábra. Gyengül az ideológiai szilárdság, a kérlelhetetlen szigor bizonyos drámai művekben. […] Az egyik példa Páskándi Géza A bosszúálló kapus című darabja, amely az emberi feltételek, helyzetek sötét, komor, reménytelen képét kínálja csak úgy általában […] Az abszurd színház általánosító konklúzióit használja, mindent a hatalomért és létért való harcként bemutatva…”4 A bosszúálló kapusra való utalásból arra következtethetünk, hogy az egyre magabiztosabban berendezkedő hatalom magyar bértollnokai aktívan közreműködtek Páskándi megbélyegzésében, illetve darabjai (A rejtekhely, Vendégség) színpadi bemutatásának letiltásában.5
Az 1968-as romániai „nyitás” viszonylag rövid életű volt. A „zsarnok liberalizálása” gyakorlatilag csak hatalmának a megszilárdításáig tartott.6 Az 1971-ben meghirdetett kulturális forradalmat 1974-ben a jóval drasztikusabb követte. Az elsőt a román szellemi elit sem vette komolyan (apa trece, pietrele rămân = a víz szalad, a kő marad), de Páskándit akkor már nem vigasztalta az ősi román bölcsesség. Joggal tartott attól, hogy előbb-utóbb visszatérnek az ötvenes évek ideológiai-kultúrpolitikai reflexei. Mint Begyűjtött vallomásaim című 1996-os posztumusz kötetéből tudjuk, egy ifjúkommunista korából ismert „jóindulatú, magyar érzelmű pártpotentát” volt a segítségére. Fazekas Jánosnak röviden így adta elő helyzetét a KB-titkár és miniszterelnök-helyettes bukaresti kertjében: „Jobb nektek is, ha elmegyek. Látjátok a sajtót, piszkálnak megint. Ha vehemens természetem okán újra vád alá helyeznének, inkább főbe lövöm magam, semhogy börtönbe jussak. […] Ha újra megvádolnának, vajon mellém állnátok-e? Ha igen, meggyűlne a bajotok a párttal, hogy nem vagytok lojális kisebbségi politikusok. Ha viszont elítélnétek ti is, úgy meg erdélyi mieink mondanák, hogy janicsár-magyarok vagytok. Egyik rosszabb, mint a másik. Nekem is, nektek is jobb, ha áttelepülök.”7 Végül is a Ceaușescu aláírásával (!) ellátott jóváhagyással sikerült az áttelepülése.
A halála utáni évben megjelent Begyűjtött vallomásaim című kötetének van egy „ingajáratú” alfejezete (1963–1973; 1973–1963), amelyikben a börtönből való kilépésétől a román–magyar határon való átlépéséig tartó évtizedet értelmezi. Ebben olvashatjuk: „Logikus folyománya életemnek, hogy kiszabadulásomat – 1963-at – újjászületésnek tekintem. Ismét fürdet a világ, másban és másként, pólyálnak szeretők s barátok, ismét járni kezdek, gerincemet kiegyenesítem. Új szavakat jegyzek meg. Közbeszédben, politikában. […] Megint beszélni tanulok – másként írni, mint azelőtt. Újjászületésünk olykor fontosabb a születésnél. A privát reneszánsz. Arcunkon új illuminizmus, aufklä¯rizmus – új felvilágosodás.”8 A Magyar Napló Kiadónál 2019 végén megjelent esszékötetében is visszatér ez a motívum: „Hát kijöttem [Magyarországra]: kvázi ez volt a reneszánszom. Újraszületés.”9 Három évvel földi távozása előtt azonban mégis így sóhajt fel: „De jó lett volna – felnőtten – 1989-cel kezdeni e tájon!”10
Válogatott esszéinek budapesti bemutatása11 alkalmával az író özvegye, Páskándiné Sebők Anna művelődéstörténész Az intellektus méltósága szerkesztésének történetét elevenítette fel a hagyatékot őrző Petőfi Irodalmi Múzeumban. Megragadott fejtegetésének az a mozzanata, amelyikben a magánzárkákban töltött idő és az életmű összefüggését villantotta fel. Többet szerettem volna megtudni erről az időről. A Szemtől szemben Páskándi Gézával című 1993-as dokumentumfilmet ajánlotta figyelmembe, amelyikben a költő arról szólt – igencsak szűkszavúan – Fehér György rendezőnek, hogy a cella magányát úgy élte meg, mint a szerzetesek; gondolkodott filozófiákról, irodalomról, életről, esztétikáról stb.12 Ebben rejlik tehát ’63 utáni újjászületésének titka. Amit 1968-as „megvallásával” kell kiegészítenünk: „Esztétikailag sohasem a megélt élmény a lényeges, hanem az újraélés. Az, hogy az író mit lát benne, és mit hoz ki belőle…”13Páskándi szűkszavúságát rabtársa, Dávid Gyula igyekezett beszédessé tenni. Tőle tudjuk, hogy a költő a börtönben sem adta fel igényét a szellemi egzisztenciára. „Sőt, ha valami, akkor épp ez volt az, ami megtartotta őt a sokszor embertelen fizikai körülmények, a testi megaláztatások között. Ott bent is egyre-másra születtek versei, novella- és drámacsírái, elmélkedései. […] Az ő számára az alkotás egyfajta lelki-szellemi »szökés« a börtönből, amit képtelen megakadályozni a kulcsos-bunkósbotos Hatalom. Versek, novellák, jelenetek születnek és öltenek formát agyában nemcsak a – viszonylagos »alkotói nyugalmat« biztosító – börtöncellákban, hanem kint, a munkatelepen is, amíg végigkapálja a maga sorát a végtelenbe vesző kukoricatáblában, vagy miközben tele talicskáját feltolja a tavaszi árvizek ellen épülő gátra, vagy a kiüresített talicskával visszaballag a kubikgödör mellé.”14

Másként írni, mint ’63 előtt

A válogatott esszéket olvasva ismerős szövegeket kerestem. Olyanokat, amelyekkel az Utunk és a Korunk hasábjain találkoztam egyetemi hallgató, majd pályakezdő koromban. Nem jártam sikerrel. Hiányérzetemet viszont bőségesen kárpótolta, hogy Páskándiné Sebők Annának köszönhetően megismerhettem azokat az írásokat, amelyekhez 1974 után nem jutottam hozzá.15 Páskándi áttelepülése után Romániában a nevét sem lehetett leírni, miközben a magyarországi folyóiratok és könyvek nem jutottak be Erdélybe. (Összehasonlításképpen: egy annotált Utunk-bibliográfia 438 tétele jelzi Páskándi kolozsvári életidejének irodalmi jelenlétét.) Az intellektus méltósága és az Utunk-bibliográfia késztetett arra, hogy a költő távozásának negyedszázados évfordulóján feltárjam kolozsvári újjászületésének műfajspektrumát, különösképpen pedig az esszéhez vezető útját. Nem kétséges, hogy a börtönévek alatt beindult szellemi folyamatok készítették elő Páskándi elmélyült gondolatgazdagsága és írásművészete egyre látványosabb kibontakozását a hatvanas évek derekán. Addigra olyan költői eszközöket, prózanyelvet, dráma- és esszékísérleteket is magába foglaló műfajspektrumot sikerült kialakítania, amelyik alkalmasnak bizonyult arra, hogy „mondanivalóit a műveiben megtestesülő léthelyzetekre és problémákra fogékony olvasóhoz közvetítse, de úgy, hogy ez a közvetítendő tartalom ugyanakkor rejtve maradjon az irodalom-irányítás hatalmi szervei előtt (vagy legalábbis »megtorolhatatlan« formában jelenítődjék meg”).16 A költő 1999-es „lélek-röntgen”-képe a veszélyeztetettség állandó jelenlétéről tanúskodik. Mindaz, „amit az életről, a nyelvről, anyagokról és szellemről, időről és térről” tudott vagy sejtett az ötvenes évek derekán – olvasható A megvallásban –, azt 1965 után periklizmusán átpréselve juttatta kifejezésre.17 Itt találunk magyarázatot a kisebbségtudatból eredő létstilisztika jelentésére is: „az embernek, ha (túl)élni és értéket alkotni akar, nem szabad nyíltan szembeszállnia, hanem furfangosan, az irodalomban nyelvi játékokba, kétértelműségbe ágyazva lehet (vagy kell) kimondani/elrejteni az igazságot.”18

Műnemek távlata, műfajok változatossága

„Intuíció kérdése, hogy az újraélés során milyen műformát választ magának egy élmény. […] Újraélt anyagom determinál, hogy milyen műformában írjam meg.” Huszár Sándornak adott interjújában fejtette ki ezt 1968-ban.19 Akkor már sokoldalú írónak számított. Versben, novellában, drámában egyaránt jelen van az irodalmi lapok hasábjain. Vagyis: ebben a műfaji sorrendben létesített „ingajáratot” magyarság és egyetemesség között.20 Varga Domokos szerint már a Holdbumeráng verseiből sejteni lehetett, hogy „mi lakik Páskándiban”. Erre utalva mondja ki 1971-ben Az eb olykor emeli lábát kapcsán: „egy nagy író nőtt fel a szemünk előtt”.21Huszárnak azzal érvelt Páskándi, hogy a sokoldalúság nála alkati kérdés. Ez igaz is, de azt is hangsúlyoznunk kell, hogy a költészet gondolati mélysége, világátfogó attitűdje segítette elő a műfaji változatosság megteremtését. Ha a vers a személyiséget és a mindenséget magába sűrítő pillanat műve – s egy igazi verseskönyvben a lélek legmélye gejzírként tör a felszínre –, az életműépítésben meglehetősen időigényes folyamat a prózapoétikai eljárások kifejlesztése és még inkább a drámai megjelenítő erő kiérlelése. És ezen van a lényeg. Mert jóllehet Páskándi mindössze öt nap alatt írta meg a Vendégséget,22 de a téma már a börtön előtt is ott lappangott benne.23 „Az érlelődés a döntő – fejtette ki 1972-ben Király Lászlónak –, a megírás már alig több, mintha valaki belülről diktálná tollam alá a szöveget.”24
Karcolat, regényelemzés, esztétikai értekezés, novella, kritika, líraelmélet, mitológiai játék, vers, vitairat, versmagyarázat, párbeszéd, esztétikai értekezés, geometriai eposz, irodalomtörténeti jegyzet, mesekomédia, drámatörténeti eszmefuttatás, komédia, elbeszélés, irodalmi jegyzet, tudomány-népszerűsítő párbeszéd, tréfás mese – 1965 és 1973 között ezzel a műfaji kavalkáddal találkozunk az Utunk hasábjain. Ha azonban a műnemek felől közelítünk a szövegekhez, nyomban kitűnik azok tudatos műfajtörténeti beágyazottsága. Egyébként maga Páskándi ajánlja figyelmünkbe ezt az eljárást. „A novella meg a dráma inkább kollektivitásokat tükröző műforma, szemben a lírával, amely individuumokat tár elénk – olvashatjuk a Király Lászlónak adott interjúban. – A dráma és a próza nem mondhat le a realizmus lényegi eszközeiről, mert emberek közötti viszonyokat ábrázol, amelyek többek között a körülmények tisztázását is feltételezik. Még a legabszurdabb dráma sem mondhat le bizonyos realista módszerekről.”25
Páskándi tehát a műnemek nyújtotta történeti távlatból közelít a kortárs líra, epika és dráma eszközrendszeréhez. A vándor-líra sorozatában 1971 és 1973 között felfejti a magyar líra motívumainak egymásba kapcsolódó láncolatát. A népköltészettől a kortárs líráig követi nyomon az összefonódásokat, a motívumok korokat összekötő „oda- és visszahatását”. A mai magyar novella 1970-es antológiája26 arra ad alkalmat, hogy a műfaj törzsfejlődését szemléltesse: „A meghitt líra Mikestől, Krúdyn át, Tamási Áronig ott munkál a magyar prózában. A szónoki hevület, a polémikus indulat Pázmányéktól Tolnain, Szabó Dezsőn át a szociografikus próza, a publicisztikus fogantatású tárcanovella felé vezet. A humoros-szatirikus fölény a fabulaíróktól (Heltai, Fáy stb.) Mikszáthon át Tersánszkyig, Örkényig kimutatható…”27 A Vendégség (Korunk, 1970. 4.) és a Tornyot választok (Korunk, 1972. 1.) megjelenése után 1972. március 28-án Történelmi dráma és történelmi invenció címmel tartott szabadegyetemi előadást, mintegy ráhangolva a kolozsvári közönséget a Harag György rendezésében sorra kerülő premierekre. A hosszú távban gondolkodó alkotó szellemarca villan fel újból, hiszen már 1969-ben jelezte, hogy drámáival szeretné „végigjárni” a drámatörténet nagy korszakait.28
Húsz évvel az írói pálya lezárulása után Szász László felteszi a kérdést: van-e kedvelt vagy domináns műneme, műfaja a szerzőnek? „Betű- és oldalszámát meg a kritikákat tekintve – olvashatjuk a Marosvásárhelyről elszármazott budapesti irodalomtörténész okfejtését – kétségtelenül a drámai forma meghatározónak mutatkozik, központi témáinak és motívumainak szövegbeli megjelenési helyeit figyelve azonban inkább a műfajok kiegyensúlyozottsága jellemző: mondandóját mindig épp abba a formába öntötte, amelybe az adott téma kívánkozott. Abban az értelemben, hogy bizonyos tematikus egységei (egyén és közösség, nemzeti jelleg és idegenségérzet, hatalom és erkölcs, játékos könnyedség és komor, bölcselő elmélyültség, haza–szülőföld–nemzetállam konfliktusa) minden műformában megjelennek, talán megállapítható: gondolati súlypontjaiban az életmű holisztikus egyöntetűséget mutat, tematikai-formai változatosságában viszont centripetális szóródásról, az újszerűség szerteágazó megoldásairól tanúskodik.29 (Folytatás következő lapszámunkban) Jegyzetek 1 Páskándi Géza: A megvallás avagy: Van-e lélekröntgen? Vallomások, emlékiratok. Nap Kiadó, Bp., 1999, 187.2 Huszár Sándor: Páskándival – műformákról. Utunk, 1968/15. Ua. In: H. S.: Az író asztalánál. Irodalmi Könyvkiadó, Buk., 1969. Lásd még: Babits: „Nem az énekes szüli a dalt: / a dal szüli énekesét.”3 Vö.: Dávid Gyula: Az alkotás gúzsba kötöttsége és szabadsága. Páskándi Géza megélt és megírt börtönélményei. Irodalmi Jelen, 2016. november 4.4 Lásd: Cseke Péter: Klasszikusaink testamentuma. In: Cs. P.: Erdélyi értékhorizontok. Újabb eszmetörténeti tanulmányok. Magyar Napló – Írott Szó Alapítvány. Bp., 2015, 263–273.5 „A Vendégség például az utolsó percben lekerült a kolozsvári magyar színház bérleti műsoráról, talán stúdióelőadásban láthatjuk – de az elmúlt évek tapasztalatai alapján nemigen bízhatunk a kolozsváriak stúdió-ígéreteiben.” (Kántor Lajos: Hősiség és dehonesztálás. Korunk, 1970/10.)6 Bodor Pál: A zsarnok „liberalizál”. Magyar Média, 2000/1., 50–56.7 Páskándi: Begyűjtött vallomásaim. Antológia Kiadó, Lakitelek, 1996, 135–136.135–136.8 Uő.: i. m. 33.9 Uő.: Bűntudat az alig-létezőért… In: P. G.: Az intellektus méltósága. Válogatott esszék. Magyar Napló – Írott Szó Alapítvány, Bp., 2019, 176–185.10 Uő.: Zárszó helyett – adoma. In: P. G.: Begyűjtött vallomásaim. Antológia Kiadó, Lakitelek, 1966, 227.11 2020. jan. 22., Petőfi Irodalmi Múzeum.12 Páskándiné Sebők Anna elektronikus levele Cseke Péternek 2020. április 6-án.13 Huszár Sándor: i. m. i. h.14 Dávid Gyula: Az író rabsága és szabadsága. Páskándi Géza börtönévei. Kortárs, 1999/2., 2–6.15 Szász László: Hogyan (nem) találkoztam Páskándi Gézával? Hitel, 2008/8., 60–64.16 Dávid Gyula: Az alkotás gúzsbakötöttsége és szabadsága…, i. m.17 Lásd: Páskándi: Fenyegetettség és ihletforrás. Korunk, 1971/6.18 Páskándi: A megvallás. 69…, i. m.19 Huszár Sándor: Páskándival – műformákról. I. h.20 Vö.: Kántor Lajos: Páskándi Géza utca. In: Kántor Lajos – Láng Gusztáv: Száz év kaland. Erdély magyar irodalmáról. Bookart, Csíkszereda, 2018, 395–396.21 Varga Domokos: Az értelem indulata. Páskándi Géza: Az eb olykor emeli lábát. Élet és Irodalom, 1971/39.22 1969 karácsonyától szilveszterig. Páskándiné Sebők Anna szíves közlése.23 Páskándiné elmondása szerint Kányádi találta meg a dráma vázlatát egy szarufa mögé rejtett kéziratkötegben.24 Király László: Páskándi Géza munkarendje. Utunk, 1972/20.25 Uő.: uo.26 Föld, csillag. Válogatta és a bevezetőt írta: Kántor Lajos. Tanulók Könyvtára. Albatrosz Könyvkiadó, Buk., 1970.27 Páskándi: Ablakon át – világba. Utunk, 1970/29.28 Farkas Ildikó: Költő a színpadon. Utunk, 1969/10.29 Szász László: Páskándi Géza író, költő. Magyar Művészeti Akadémia, 2017.