Pannóniában

Korniss Péter: A tengerparton
A tihanyi házhoz az utcáról durván megmunkált, göröngyös, mohával benőtt mészkőtufa-lapok vezetnek, a házban ugyanezek a szabálytalanul megformált kövek simára csiszolva – és a sok évtizedes használattól még simábbra koptatva – folytatódnak, egészen a hatalmas nappaliig, és a teliüveg ablakon túl, a teraszig. Kilométerekre el lehet látni innen. Mintha egy óriási festmény közepén állnánk – előttünk ott hullámzik a Balaton, a horizonton, a tó túlpartján pedig nagy, szabályos szállodakockák váltakoznak falvak szabálytalan képével, fehér templomtornyokkal és zöld dombokkal.
Képzeletem a teraszon el-elkalandozott innen a dombok mögé. Ezen a tavaszon nem lehetett utazni, a feleségemmel és újszülött Anna lányunkkal Tihanyban laktunk, én pedig egy hosszú nyugati utazásról szóló könyvön törtem a fejem. Járvány volt, a kényszerű karantén-bezártságban órákig tanulmányoztam felhalmozott könyveimet, a Brenner térképét, a druidák vallási rítusait, Torino fejlődésének történetét, a római utak építésének módját, a champagne-i vásárok múltját, Burgundia fénykorának és hanyatlásának részleteit. Egyre jobban kezdett érdekelni Burgundia, az elsüllyedt ország. Egyre jobban vágytam arra, hogy valahol a francia–­olasz határon (talán San Remóban, ahol az előző tavasszal jártam) elkezdjem utamat és könyvemet, ami Franciaország keleti határai mentén észak felé, részben a régi Burgundia városain át az Alpok hágóin, a svájci tavak vidékén, a Vogézeken és az Ardennek erdőin keresztül vezet, és valahol az óceánnál ér véget. Európa képe a könyvek által kitágult képzeletemben. De nem utazhattunk, az európai államok a járvány miatt éppen lezárták a határaikat. Pannónia, a Balaton és a Tihanyi-félsziget volt a realitás.
A ház a Kopaszhegyen valamikor az 1960-as években épült, Oma emlékei szerint egy francia lakberendezési magazin terveinek szabad felhasználásával – aztán olyan jól sikerült, hogy nem sokkal később egy magyar lakberendezési magazin címlapjára is fölkerült. Oma, aki a kora nyártól szintén velünk élt a házban, a feleségem nagymamája. Sok évtizede tölti a nyarakat Tihanyban, többnyire májustól szeptemberig. Nyolcvankilenc éves, egyenes tartású, elegáns asszony, született Wein Éva, aki, nomen est omen, szereti a bort és a jó diskurzust. Esténként a vacsorához balatonfüredi vizet ittunk a közeli savanyúvízforrásból vagy boroztunk – és beszélgettünk. Nyolcvankilenc év magasának számos története és történettöredéke bukkant ilyenkor a felszínre, rég halott rokonok, szomszédok és barátok, köztük írók, mint Illyés Gyula, képzőművészek, mint Borsos Miklós, tihanyi asztalosok, vendéglősök, borászok, maga a falu, évtizedekkel ezelőtti és mai lakói. A sok év és emléktöredék szinte egybefolyt, a teraszon néha magam is úgy éreztem, az időtlen Tihanyban ülünk és borozunk, ahol az, ami régen súlyosnak vagy fontosnak tűnt, már nem olyan lényeges, a lényeges viszont jól látszik és megragadható. Talán a kor és Anna lányunk születése is közrejátszott ezekben az érzetekben és gondolatokban, talán a bezártság is.
Napközben nagyokat sétáltunk a szinte néptelen Tihanyi-félszigeten. Sokat olvastam, egyre több helyi szerzőtől, tihanyiaktól és a Balatonhoz kötődőktől. A Burgundiáról szóló könyv terve háttérbe szorult – Pannónia, egyelőre, erősebbnek bizonyult. A falu és a félsziget üresen álló csárdái és álcsárdái, a kikötők, a turisták nélküli ajándéküzletek, a tufából épült régi és újabb parasztházak között és a környező szőlőhegyek útjain (a séták célja részben Anna lányunk elaltatása volt) egyre otthonosabbnak éreztem Tihanyt.
Délutánonként begyújtottunk a régi, zöld mázas cserépkályhába, gyújtósnak összegyűjtöttem a ház melletti fenyők gyantás tobozait és kis gallyait. A nappaliból vagy a teraszról a déli partszakasz hosszú kompkikötőjét és az átkelő kompokat néztem, és a Balatont, ami minden percben más volt, foltos, fényes, csillogó vagy szürke. Néha a járvánnyal kapcsolatos friss híreket böngésztem az interneten, és arról álmodoztam, hogy egy bécsi kávéházban, például a Sperlben olvasom a fakeretre feszített friss, nyomtatott lapokat – hiába, az ember hálátlan és korlátolt lény, sosem elégszik meg a jelennel és a jelen által adottakkal. Ezt a mellettem fekvő, később már kúszó-mászó Anna bébi is megerősítette, akinek szintén mindig más kellett, mint amit éppen adtunk neki.
A hírek, azaz a külvilág egyre kevésbé érdekelt, annál inkább a ház és környezete. Oma történeteit és történetfoszlányait hallgatva egyre inkább az volt a benyomásom, hogy egész emberi-történelmi tudásunk olyen esetleges, töredékes, mint az ő elbeszélései és a mi beszélgetéseink. Bizonyos elemei összeillenek, mások nem, a képzelet által kiszínezett múlt – sőt: a jelen – egy-egy darabja néha felbukkan és fellobban, mint a láng, aztán elenyészik.
A ház, amit Oma és Opa – a Tihanyban nyugvó Hampel Antal – épített, szintén sokat mesélt, némán, tájbeli elhelyezkedésével és berendezésével, régi bútoraival és használati tárgyaival, Borsos-csendélettel és a mester fém domborműveivel. Tepsik és más főzőedények sorakoztak a lakkozott fagerendák alatt, a környékbeli parasztoktól évtizedekkel ezelőtt vásárolt, galambmotívumokkal faragott és festett, szög nélkül összeállított masszív parasztszékek és –asztalok, virágmintás erdélyi tálak és színes fatálasok – az egyiken látható volt az évszám: 1894 –, meg több száz éves ládák, benne a ládafiával, kenyér- és pecsenyesütő tálakkal, tojásfőzővel, fánkformázóval, kulacsokkal, tányérokkal, bögrékkel, más konyhai eszközökkel, kerti meg szüreti szerszámokkal. Némelyikről már Oma sem tudta megmondani, milyen célt szolgáltak.
De mégsem volt ez a domboldali ház múzeumszerű. Inkább lakályos. A helyiek által békalencsének is csúfolt szabálytalan, vulkanikus eredetű mészkőtufa járólapok behozták a természetet a házba, ami egyszerre emlékeztetett az 1960-as évekre, a háború utáni optimista modernség életérzésére, a 19. század Biedermeierére és az ókorra. A nappali hatalmas ablaka előtt agyagkorsók sora állt, és a terasz párkányán is, sőt, a kertben is néhány ponton, határozottan római hatást keltve. Mindez, a régi magyar népi motívumok és az antik mediterrán birodalmat idéző edények, a tó látványa és a víz felé lépcsőzetesen lejtő kert a gondosan nevelt ciprussal, meggy- és barackfáival, mandula- és fügefáival adta azt a nehezen meghatározható Pannónia-érzetet, amit a nappali polcain álló, okosan, évtizedek alatt összeválogatott könyvek csak erősítettek. A magyar könyvművészetről és a magyar művészetről meséltek – már borítóikkal is.
Volt közöttük néhány példány a régi Officina Kiadóvállalat 1945 előtti finom sorozataiból és a Szépirodalmi Könyvkiadó Műhely-sorozatából. Mindkét kiadó rég elsüllyedt a politikai-gazdasági hullámverésekben, és mindkét kiadó könyvei mintha egy soha-nem-volt álomvilágba vezettek volna. Öröm volt kézbe venni az ókori Pannóniát bemutató, hártyába csomagolt 1939-es kis Officina-remeket vagy a finom, szépen megtervezett és nyomtatott, vászonkötésű könyveket az 1970-es évekből. Valóságosabbnak, tartalmasabbnak, gondozottabbnak éreztem őket, mint sok mai könyvet. Bezártságunkban menedéket jelentettek, valóban megélt életek érzetét árasztva maguk körül.
A Pannónia szép borítóján a provincia térképén kíváncsian betűztem ki a Balaton felett a kelta „hercunitates” nép nevét, akik ezer-ezerötszáz évvel ezelőtt, a Római Birodalom és a Magyar Királyság ideje között egy ideig éppen itt, ezen a Balaton-felvidéki tájon éltek, aztán feloldódtak a latinok, a szlávok és a magyarok között; ma a nevükre sem emlékszünk. Kovrig Ilona könyve már első soraival megfogott: „Magyarország területén, földrajzi fekvésénél fogva, az ókorban is érintkezett Kelet a Nyugattal. Pannónia kultúra tekintetében már ekkor végérvényesen a Nyugathoz csatlakozott, de földjét Kelet szellemi és anyagi kultúrája sem hagyta érintetlenül. A két oldalról jövő kultúráramlatok itt találkoztak össze, s noha a nyugati tényezők mindég erősebbek voltak, végeredményben mégis a kettő egyesüléséből előállott keveredés határozta meg az itteni művelődés sajátos arculatát.” Távoli provincia volt Pannónia, nem tartozott a jelentősek közé, Róma hatása mégis erősnek bizonyult. A napfényes, latinos Nyugat-Magyarország, a Dunántúl mítosza is erre épült.
A Pannónia szerzője talán a németes-bécsies iskola neveltje volt, könyvét, mint az egész Officina Képeskönyvek-sorozatot, a művelődés polgári eszménye, a Bildung motiválhatta. „Minden kötet önálló egész, a teljes sorozat mégis nagyarányú, összefüggő egység”, írták büszkén az egyik kötet végén. Az Officina Könyvtár Marcus Aureliustól Saint Simon hercegen át Montaigne-ig a legjobbakat publikálta, a képeskönyv-sorozat gyönyörű kötetei a magyar városi építészettől és a bútorművességtől a porcelánkészítésen át a szobrászatig és az ötvösségig mutatták be a két világháború között a legjobb művészeti hagyományokat és eredményeket. A sorozatok szerkesztőinek célja az lehetett, hogy elhozza Európa kincseit a provinciába, magyar nyelven a magyar olvasóknak – és hogy a nemegyszer a központok mintái után kullogó hazai művészek és mesterek alkotásait friss hangon, tág kontextusban mutassák be a kisszámú, de lelkes közönségnek. A magyar polgárságnak, bármilyen szűk és illuzórikus volt ez a réteg a modernkori Pannóniában.
Illés Endre, a polgár-író Örvények között című könyvét is megtaláltam a tihanyi ház polcán. Ki tudja, hogyan és mikor került ide a baráti Borsos-házaspártól, erre már Oma sem emlékezett; Illés mindenesetre könyvét nekik, „Bubának és Miklósnak, igaz barátaimnak” dedikálta. A Szépirodalmi Könyvkiadó egykori nagyhatalmú igazgatója a maga módján, az Officina évtizedekkel korábbi vállalkozásához hasonlóan, szintén a legjobbakat akarta terjeszteni és kiadni – a tömegeknek szánt Olcsó Könyvtárával éppúgy, mint a kisebb példányszámú Magyarország felfedezése- vagy Műhely-sorozataival. Ezeket a köteteket is öröm kézbe venni. Borsos Miklós önéletírása, a Visszanéztem félutamból, szintén dedikált – Omának és Opának –, és felesége, B. Kéry Ilona könyve is, a Kertem, ami tihanyi házuk és kertjük viszontagságos, de konok megalkotását írja le. És valahogy ide került a szomszédban lakó Illyés-házaspártól Márai Sándor Ég és földje, szertartásosan és személytelenül dedikálva az írótársnak – Márai nem írt mindig szépen Illyés Gyuláról, akit a kommunista hatalomátvétel után az ország egyik legnagyobb írójaként tiszteltek, sok százezer példányban publikáltak, és akinek tihanyi háza és kertjének malomkerékből készült asztala is országosan ismert lett televíziós szerepléseinek köszönhetően. Illés és Illyés között ott feszült az akkori magyar irodalom, az „irodalmi élet” és a „kultúrpolitika” megannyi harca, sebe, örvénye, a kollaboráció dilemmája, a diktatúra kegyetlen és sokszor láthatatlan játékszabályai. Visszatekintve mindez nem sokat számított, csak a sorok ereje, amik a régi könyvekből sugároztak – vagy koppantak üresen a padló kövére.
Nem tudtam sokat – az obligát adatokon túl – Illyésről. A régi könyvek között egy Tihanyt meghitten bemutató fotóalbumot is találtam, előszavát a nagy öreg író írta. Nemcsak nyári, téli vendég, mi több, helyi lakos volt, jól ismerte a falubelieket, értett a nyelvükön. A Naplójegyzetekben, melyeket nagyrészt szintén Tihanyban vezetett, a keserűség keveredik az élettapasztalattal, a falusi óvatosság a világlátott, beérkezett író magabiztosságával, az aktuális rend elfogadása, természetesnek vétele a kilátástalanság soraival. Mindezt átszövi a két világ határán élő, paraszti származású, de a francia kultúrán nevelkedett, tihanyi házában barátainak csigát sütő, egyszerre kifinomult és robusztus író vívódása – ennek egyik legmegrázóbb bizonyítékát a könyvben többször is elolvastam: „A magyar irodalomból, a magyar életből öngyilkossággal illik kilépni. Akármilyen lesz látszatra a halálom, rendelkezésem – most, még világos fővel, testi s szellemi képességeim birtokában –, hogy úgy tekintsék, megöltem magam. Nem a saját érdememből. A világos fejjel magunk iránt támasztott igény közt és a lehetőség közt itt akkora a távolság, hogy a hűség itt csak tragédiába torkollhat.” Illyés, a mogorva, a politika legfelsőbb köreivel is kapcsolatban lévő sztáríró nyolc évvel az 1956-os forradalom után írta ezt, egy „konszolidálódott” országban, ahol az orosz megszállás utáni kényszerű nyugalomban mégiscsak újra elindult az élet – a „magyar élet”.
Régi kapcsolatok, barátságok és viták bukkantak elő a könyvek olvasása közben, meg szóbeszédek, komoly és komolykodó vélekedések egyik vagy másik író vagy könyvkiadó jelentőségéről, pozitív vagy negatív szerepéről. Bevallom, ez engem egyre kevésbé érdekelt. Üdítőbb volt festők önéletrajzi írásait olvasni – olyan festőkét, akik meglepően jól írtak. Bernáth Aurél Így éltünk Pannóniában című zöld vászonkötésű kötete – Oma egyik kedvenc könyve – remeklés. A könyv is és a tartalma is. A benne lévő színes, rajzolt, „helyszínrajznak” nevezett könyvjelző a festő-író szülőföldjét (ami az én szülőföldem is): a Balaton közeli, nyugati medencéjét ábrázolja. Az olvasó a sugárzó, a városokat és falvakat leíró sorok hatására késztetést érez, hogy például Badacsonyba utazzon és megszálljon a Hableányban, amit Bernáth olyan érzékletesen és szeretetteljesen ír le, még akkor is, ha a régi fogadó névadója „magyar mitológia a múlt századból, siratnivalóan szerény”. Az elképzelt erotikus lányalakban, a Hableány étterem és fogadó vágyott képében és nevében „benne van a Biedermeier könnyed szelleme”, a régi dunántúli építészet, utca- és tájkép, nem beszélve ételek illatáról és ízéről, meg persze a Balaton északi partján, a vulkáni talajon termő borok zamatáról. Az embert elfogja a vágy, hogy a badacsonyi fogadóban éjszakázzon, mintha ő is az 1820-as vagy az 1920-as években lenne, a Balaton fényeit nézze és a tó illatát szagolja. A tihanyi ház teraszán esténként, a mostani Balaton fényeit nézve és illatát szagolva álmodoztam ilyesmiről. Évszázadokat utaztam képzeletben.
Közben virágoztak a mandulafák, aztán a tölgyfák, ébredezett a természet és a falu. Ennek bizos jele volt Nagy István és Katalin érkezése és partmenti borkimérésük megnyitása is. Ők télen Kelet-Magyarországon, Békés városában, a Libazug utcában élnek, májustól szeptemberig árulják Tihanyban a közeli falvakból származó borokat, aztán ősztől tavaszig ismét az Alföldön várják a balatoni hónapokat. Sok szép estén éreztem úgy Nagyéknál, a kikötő közelében, hogy jobb jó borokat inni, érdekes alkalmi magyar, német, osztrák, lengyel és más beszélgetőtársak között lenni, mint önmarcangoló írók régi csatáin gondolkodni.
Van, aki borral keveri a savanyúvizet. A szénsavasabbja jól vegyíthető a helyi borokkal, az olaszrizlinggel, a szürkebaráttal, a ritkább badacsonyi rózsakővel és kéknyelűvel. Mi külön ittuk őket. A Balaton északi partján sok ilyen vízforrás fakad; ez is a régi vulkánoknak köszönhető. A közeli füredi forráshoz hetente-kéthetente mentünk friss vízért. Azt mondják, tavasszal, tölgyfavirágzáskor a legjobb a forrás vize. Az biztos, hogy ilyenkor pezsgőbb, szénsavasabb volt. Sokszor sorba kellett állnunk: nemcsak mi, sok környékbeli itta szinte kultikus tisztelettel a savanyúvizet.
A gyíkok megjelenése is a tavasz biztos jele volt. Az egyik, amelyik valamivel nagyobb és színesebb volt a többinél – zöld csíkos teste, kék begye, szürke feje volt, általában mozdulatlanul napozott a terasz párkányán –, minden nap megjelent. Reggelenként már szinte vártam a felbukkanását a tufaköveken, a Rómát idéző agyagkorsók között. Ittam a kávét, figyeltem az átkelő kompot meg a gyíkot, és jól éreztem magam.
Annával nagy sétákat tettünk, sokszor nehezen aludt el, de a kopaszhegyi háztól az Aranyház utcáig tartó úton szinte mindig biztosan álomba sírta magát – vagy, jobb esetben, mosolyogva szendergett. Egyszer-kétszer még nagyobb sétát tettünk az aranyházig, amiről az utca a nevét kapta. Az egykori forráskúpból, az aranyháznak nevezett vulkáni eredetű sziklák közül már nem lövell gejzírszerűen a víz, sem a forró, sem a kellemes és jól iható hűvös, és a névadó aranysárga zúzmókat sem találtuk meg rajta, de a kilátás nagyon szép innen. Sokat sétáltunk az állítólag a kialudt vulkán kráterét kitöltő Belső-tó körül, meg a mandulafák és a szőlőtőkék között, és az északnyugati öbölben is, ami szinte tengeröbölre emlékeztet. Oma elbeszélése szerint itt valaha sziget lehetett, ami a tó vízszintjének emelkedésekor eltűnt, de a helyiek között makacsul tartja magát a legenda elsüllyedt római villákról és kincsekről. A tufából épült házak, az apátság óriási barokk tömbje, a modern étterem- és kikötőépületek lapos üvegháromszögei egy-egy kilátópontról – a dombok vagy a Balaton hátterével – néha valószínűtlen összhatást keltettek. A formák és a színek összjátéka minden pillanatban más volt. Mintha e tájon élve egy pásztoridill szereplői lettünk volna.
Borsos Miklós és felesége könyvei elalvás előtt, miközben a lányunk békésen szuszogott a kiságyában, ugyanerre a tájra nyújtottak még tágasabb kilátást. A valóságos, érzéki és a szellemi élmények egybefolytak a ház éjszakai nyugalmában. Egy festő-aranyműves-szobrász-grafikusművész és egy kertépítőművész könyveinek társasága mintha a valós, személyes társaság élményét nyújtotta volna évtizedek távolából. Tihanyi íróbarátainak könyveihez hasonlóan Borsos önéletírását is átszövik a történelem és a politika kényszerűségei. Az agyonolvasott, foltos kötet gerincén a sorozatnév nagy Műhely-betűi mellett fekete keretben a szerző és a cím, a kopott betűk, a szakadozó vászontáblák konok és tisztességes művész töredékes vallomásait takarták. De a kényszerűségek helyett a szépség és a szabadság dominált barna oldalain. Összegzése talán ez a részlet lehetne: „Ha mégis számot kell adnom őszintén, akkor elmondhatom, hogy… az egész élet, emberekkel, állatokkal, madarakkal, növényekkel, városokkal, egekkel, csak modell volt számomra. Tanulmányok, följegyzések gyűjteménye, a látható világ birtokba vétele a költött világ érintésével… öt évtized alatt sikerült megmenekülnöm a művészi irányzatokhoz, divatokhoz való csatlakozástól.”
Borsos verssorokat hív segítségül, ha valamit nem tud vagy nem akar pontosan elmesélni. Mert 1972-ben nem publikálhat mindenről – de sorai között és személyes sorsa mögött mégis ott az ország 20. századi sorsa, erdélyi gyerekkorától szülővárosa román megszállásáig és kényszerű elhagyásáig, a második világháború túlélésétől – és frissen épült tihanyi házuk háborús hadszíntérré változásától és pusztulásától – a sztálinizmus és a szocialista realizmus idején elszenvedett mellőzéséig, házuk és kertjük újjáépítésétől fiatal- és öregkori itáliai és francia útjaiig. Tihany menedékhely volt neki: „kis halászfalu a hegyen, csend és nagy víz”. Piros gerendás szobájában végül „hajszálgyökerek rajzolásáról” ír: „Gyökerek, tövek feszülnek a mélyben, s a mélyből szívják a nedveket, miként az ember is a múlt mélyéből és a jelenben fölülről, a fényből kapja azt, amiből a jelent alakítja, valósítja meg.”
Házépítésről, pusztításról és újjáépítésről írtam az előbb – és mennyire nem takarják ezek a szavak a lényeget: mert, mint Borsos felesége, B. Kéry Ilona – barátainak: Buba – könyvének oldalain kibontakozik, valóságos, hosszú ideig tartó, nehéz, gyönyörű és gyötrelmes műalkotásról volt itt szó. Kert- és otthonteremtésről. A könyv központjában nem a tihanyi ház van, hanem a kert. Mindent ebből a perspektívából látunk. „A vágyból született a kert, vágyból Olaszország iránt” – írja Buba a könyv legelején. És ebben van valami örök: a provinciában, nem messze az egykori római úttól és a régi villa rusticák romjaitól, létrehozni egy ideálkép mását. Személyesen, töredékesen, buktatókon keresztül alkotni valamit. A háború alatt, 1942-ben, a füredi móló végén ülve, a félsziget „lágy vonalait” nézve fogant meg a Borsos-házaspárban a ház építésének gondolata: Tihany „az apró szemű eső fátyolán át úgy pihent a vizen, mint egy görög sziget az Égei-tengeren… Bíztunk a 20. században. De rettenetesen csalódtunk benne. Később értettük meg igazán, minek kellett nekünk ez a kis ház és nekem ez a kert, amiért semmi áldozat és munka nem volt elég sok, nem volt elég nehéz.”
A zöld vászonkötésű Kertem legelső és leghátsó oldalain is finoman, sűrűn rajzolt növények tucatjai bukkannak elő (természetesen Borsos rajzai), mellettük, finom, szabályos kézírással, hosszú latin nevük. „A latin szavak hamarosan élettel, színnel, illattal, formával életre keltek, alakot öltöttek – írta Buba. – Valósággá és rövidesen ismerőseimmé váltak. Lefekvés után behunyt szemem mögött már a szép, hajlékony, kifejező és logikus nevük után tűnt fel képzeletemben a virág színe és formája.” A Mediterráneumra annyira jellemző örökzöldeket nehéz volt megtelepíteni, mert az itteni talaj a „pannóniai flóratartományba esik”. A kertet a hely adottságainak megfelelően alkotta meg, okosan és türelemmel. Évek teltek el, amíg kiválogatta az ide illő virágokat, bokrokat, fákat, azokat, amik „optimális szépségüket kifejleszthették”. Bizonyos fajták megmaradtak, mások nem. Háromszáz fajtából száz-százhúsz érezte igazán jól magát itt Pannóniában: „Uralkodó növényzetünk az olajfűz, a tuja, a boróka, a jegenyenyár, a virágos kőris, a tamariszk, a mandula, a rózsa, és féltve őrizzük még megmaradt, öreg levendulatöveinket.”
A Borsos-ház több részletben épült, a fotókon mégis harmonikus egésznek tűnik. Anyaga tufa, lávakő. Benne mintha még mindig a vulkáni izzás, a lávafolyam maradéka dolgozna. Tavasztól késő őszig éltek itt Borsosék, hasonlóan sok barátjukhoz – köztük Omához és Opához. A kert meg a kopaszhegyi ház nekik is a magánszféra és a biztonság iránti vágyból, játékaik, vacsoratársaságaik és más közös programjaik pedig a közösség vágyából születhettek – hogy tartalmat adjanak a közösségnek, ennek a diktatúrákban annyira eltorzított fogalomnak. „Itáliásat” játszottak, felosztván, Itáliához hasonlóan, a hosszúkás Tihanyi-félszigetet városállamokra és fejedelemségekre. Ők északiak voltak, „toszkánok” – mi, lent a Kopaszhegyen, déliek. Talán „szerény magyar mitológia” volt ez is, ilyet játszani; talán az örök, derűs provincia, Pannónia – és a jó élet jele.
Eljött a nyár, Annát egy hordozókendőbe kötve a szűk, kertek közti ösvényeken rendszeresen lejártunk úszni a kopaszhegyi házból. Félúton mindig láttuk Illyésék egykori házát, aztán újabb lépcsők és szűk, árnyékos ösvények következtek. Néhol mintha zöld növényfüggönyok között jártunk volna. Illyés egy jegyzetében azt írja, hogy tízemeletnyi magasságból ereszkedik a partra – én nem éreztem ennyinek, de ha ez igaz, mi húszemeletnyit gyalogoltunk, míg kibukkantunk a kis stéghez, ami egy platánfa árnyékában vezetett a gyorsan mélyülő vízbe. A talaj előbb köves volt, később iszapos, gyakran hínáros. Úszás után jó volt a bébivel a hátamon visszamászni a házba, különösen, ha már sült a borsikafüves csirke, a rozmaringos krumpli vagy rotyogott a cseh káposztaleves, egy pörkölt, gyors lecsó vagy paprikáskrumpli. A járvány, úgy tűnik, alábbhagyott, egyre több vendég jött, először óvatosan, aztán bátrabban. Mi már a helyiek fesztelenségével fogadtuk és kalauzoltuk őket a környéken. Megszoktam Tihanyt, szépsége természetessé vált. A feleségem kitartóan kertészkedett, a kis fűszerkertben termett tárkony, rozmaring, lestyán, kapor, borsikafű, citromfű, zsálya, mellette paprika és paradicsom, karalábé és kelkáposzta. Csodáltam kitartását és munkakedvét – én inkább a főzést élveztem, meg az ebéd- és vacsoratársaságokat a teraszon. Mi így éltünk Pannóniában.
B. Kéry Ilona „nyitott kertről” ír, ahova bárki betérhet. Vágytam arra, hogy lássam ezt a kertet (meg Borsos piros gerendás szobáját) mai állapotában, de az új tulajdonosok, akik a házaspár halála után megvették, a járványra hivatkoztak, és nem engedtek be minket. Talán jobb is: képzeletemben így földi Édenkertként él. Mégis, Buba őszintén írja: „ne higgyétek, hogy ez a kert olyan szép, mint amilyennek leírtam. Bizonyosan észrevettétek, hogy szerelemmel írtam, és tudvalevő: a szerelem vak és elfogult… És mint minden igaz szerelem, a sok gyönyörűség és öröm mellett, tele van bánattal, csalódással, kudarccal, kielégíthetetlen vágyakkal.” A tihanyi házból és a kertből a járvány bezártságában elvágytam. Csak később kezdtem értékelni igazán. Diktatúra, háború, járvány, mind elmúlnak, de a kert szépsége és a kertek emléke megmarad. Szerencsére időben értettem meg ezt, és még szép hónapokat töltöttünk a saját kertünkben, egészen őszig. Aztán bezártuk a házat és bedeszkáztuk a nappali teliüveg ablakait – hogy tavasszal majd újra kinyissuk.