Ősnyelv-e a magyar? Nyelvészetünk homályos foltocskái

Ezt a kérdést sokan fölteszik mostanában, mióta Nyelvédesanyánkkal kapcsolatban számos új gondolat, ismeret és kérdés merült föl a genetika, a történelemtudomány, a régészet, sőt a nyelvtudomány és a mindennapi nyelvhasználat részéről.
A finnugor>magyar leszármazástan és vele a néprokonság eszméje megdőlt, a nyelvi rokonság húsát vesztett maradéka pőre csontvázként didereg a messzi északon. Éppen egy esztendeje jelentette be halálhírét fő-hunfalvysta professzorunk, midőn Akadémiánk hivatalos lapjában, a Magyar Tudomány 2015. márciusi számában megírta, hogy a nyelvrokonság kérdésében viták már nincsenek, mert minden „fő’ van födözve”. Más szóval a finnugor rokonítás története lezárult, ismét más szóval a kérdés kimerült, tehát halott, muzeális emlék lett. Hasonlóan a kártyavetéshez vagy a csillagjósláshoz és az ó idők számos hajdani tudományához, melyeknek története ekkor vagy akkor lezárult. A róluk szóló értesülések átkerültek a kultúrtörténet regényes lapjaira.
Ugyanez a tévhit terjengett a fizikában is a XIX. század végén, amikor lebeszélték a tehetséges fiatalokat a fizikus szakmáról, hiszen csak az abszolút fekete test sugárzásával és a fénysebesség mérésével kapcsolatban merült föl két homályos foltocska. Nos, e két homályos foltocskából robbant ki a modern fizika a múlt század elején…
Akárhogyan is állunk a finnugor meg egyéb nyelv- és néprokonságokkal, az ősnyelv-kérdés nyitva marad, csónakunk mindenütt a „semmiben hajóz”. Ha például Hunfalvy Pálnak és híveinek nyelvi és népi leszármazási hiedelmét fogadjuk el, akkor is történelmi, nyelvi szempontból adatmentes térbe jutunk, ahol csak a föltételezések közt válogathatunk, de bizonyítékra sehol nem találunk. Még inkább így vagyunk az újabb ősnyelv-teóriák világában, melyek immár százezer évekkel ezelőttre teszik a magyar nyelv kialakulásának idejét. Abba a nehezen meghatározható korba, melynek esetleges emberlakói és a homo sapiensek maradványainak viszonyát sem tisztázta a tudomány. Ide vág, hogy a szorosan vett kultúrával kapcsolatos legrégebbi emlékek: rajzok, szobrok, hangszerek stb. csak néhány tízezer évesek. Jócskán akadnak köztük rovásírásra emlékeztető jelek, de hogy eredetileg milyen nyelven voltak olvashatók/értelmezhetők, s kik alkották ezeket, nem tudjuk.
Nem zárható ki, hogy az ábécék a régi időkben is ugyanúgy kölcsönződtek innen oda, mint manapság. A legismertebb példa: a római kereszténység hagyományát követő népek mind a latin ábécé alapján fejlesztették ki írásukat, de ki gondolná, hogy pl. a francia chevaux, az angol horses, a horvát konji jelentése azonos a magyar lovak szóval? Miért? Mert az azonos vagy hasonló ábécék használatából nem következik az érintett nyelvek hasonlósága, még kevésbé azonossága. Hab a tortán, hogy a nyelvek hangkészlete sem azonos. A számos példa közül egy: a 22 betűből álló latin ábécét a magyar esetében több mint kétszer annyi hangból álló nyelvekre kellett alkalmazni. A Halotti Beszédben háromszor szerepel pl. a gyümölcs szó. Tessék megszámolni, hány hangjára van latin betű?
Cirill és Metód a latinnál sokkal lágyabb szláv hangzások rögzítésére új ábécé készítését látta szükségesnek.
Az etruszk–magyar rokonság hívei lelkendezve fedeztek föl az etruszk emlékeken a mi rovásunkhoz hasonló jeleket. Ennek ellenére írásuk, ha úgy tetszik, írott emlékeik, magyarul mégsem olvashatók.

Etruszk írásjelek – A fenti sor etruszk nyelvű olvasata (jobbról balra): etrnskisgf

Az alsó sorban a megtévesztésig hasonlatos magyar rovásírás betűi láthatók. Olvasatuk: (szintén jobbról balra) piatéöszénú.

Vagyis a két jelsor távolról sem egyezik: ami nálunk a, az Toszkánában egykoron f-nek hangzott, a magyar szi-nek, és így tovább.
Néhai drága barátom, Varga Csaba rajzfilmrendező és nyelvkutató számos őskori barlangrajzon és egyéb leleten talált rovásra emlékeztető jeleket. Ám az sajnos feledésbe merült, hogy a korabeli emberek miként olvasták őket.
Nos, az történhetett, ami a latin ábécével, a cirillel vagy a kínaival, arabbal: a rovás eljutott különböző népekhez, amelyek a maguk nyelvének képére és hasonlatosságára igazítva használatba vették.
*
Nyelvészetünk első homályos foltocskája a magyar nyelvnek a Czuczor–­Fogarasi szótárban leírt rendszere a hangok érteményhajlamától a reájuk épülő 2305 szógyökön át a szavak végtelen sokaságáig és nyelvünk egészének, vagyis egybefüggő, szerves, önépítő szabályrendszeréig. Ez nem zárja ki más nyelvek hatásait, de nem igényli sem finnugor, sem más nyelvős föltételezését. Többek közt azért sem, mert a finnugor nyelvekről igen kevés adatunk van, hiszen csak újkori nyelvemlékeik vannak, így az egész elmélet következtetések és a rájuk épített kikövetkeztetett következtetések kártyavára.
Az első ködfolt mélyén sötétlik a második.
Ez pedig nem ködöcske, hanem fekete folt: nyelvészetünk uralkodó főiránya nem ismeri a magyar nyelvet. Mi több, nem is érdeklődik iránta. Az érdeklődőkre pedig fütyül.
Márpedig anyanyelvünk föntebb jelzett önépítő képességének akad logikai támogatója is – nem akárki.
Bolyai Jánosnak, a legnagyobb magyar tudósnak, szenvedélye volt a magyar nyelv. Különleges rövidítésekkel írt följegyzéseinek egyik megfejtője Oláh Anna fizikus. Az ő összefoglalása szerint Bolyai János céljai közt elsődleges volt az, hogy magyar nyelven, mégpedig közérthető kifejezések használatával fogalmazza meg a tudományos igazságokat. Másodszor fontosnak tartotta kimutatni az adott magyar szakkifejezések kialakulásának fejlődéstörténetét – ismerve a leírt tudományos fogalom kialakulásának kultúrtörténetét.
Oláh Anna azt is kiderítette, hogy Bolyai János arra a meggyőződésre jutott, hogy a magyar az egyik legősibb nyelv, mert az egész magyar fogalomkészlet értelmes egytagú gyökszók egybe forrasztása révén épül föl. Bárhogy fejlődik a tudomány, bármilyen frissen fölfedezett jelenségekhez kell új fogalmakat társítani, a gyökök ragasztásával a magyar fogalomrendszer a végtelenségig fejleszthető.
Gondolatmenetének logikájából következik, hogy gyökrendszerünk nemcsak a tudományos nyelv, hanem a mindennapi szóbeszéd folyamatos megújítására is alkalmas.
Tudtommal eddig senki nem járt utána a határoknak, vagyis annak, hogy a magyar gyökök és toldalékok együtt mire képesek…
*
Tudjuk, hogy Bolyai János 1860. január 27.-én meghalt, tehát a Czuczor–­Fogarasi Szótár első kötetének megjelenése – 1862 – előtt. Honnan tudott akkor nyelvünk gyökeiről és azok működéséről? Nos, a szógyökereket többen is „fölfedezték” akkoriban, pl.: Kresznerics Ferenc: A magyar nyelv szótára gyökerészettel és deákozattal, gr. Teleki József: Egy Tökélletes Magyar Szótár elrendeltetése, készítési módja, Keresztesi József: Bárkai nyelv. Mindezek tetejében Bolyai János barátja és háziorvosa, Engel József nyerte az Akadémia gyökgyűjtő pályázatát A magyar nyelv gyökérszavai c. munkájával. (1839.)
*
De nem kell visszamennünk a kor szakirodalmáig, ha komolyan vesszük Bolyai János véleményét, miszerint nyelvünk gyökrendje mindenkor képes előállítani a bármely korban szükséges szavakat.
Az ősnyelv-kérdés talán megközelíthető az őssejt-hasonlattal is és viszont? De erről majd máskor.
*
A gyökrendszer léte, és használatának főbb elvei az értelmes emberek előtt mindenkor közismertek voltak, közéjük értve a magyar anyanyelvű kisgyermekeket is.