Őseink kertje, Erdély

A regényírói pálya különös állomása: Őseink kertje, Erdély. A cím miatt is: Cseres Tibor először emel műve élére mítoszi jelképeket, s egyszerre kettőt is. A kert az egyik és Erdély a másik. A kert mint egyetemes szimbólum, a legkülönfélébb kultúrák többségében az eszményi létezés, az egyéni lét kiteljesítésének helyszíne, a megmentett s így művelésre, munkára szánt természeté, a boldogságé, a szellemi és testi élvezeteké, gyönyöröké, de a lelki tökéletesedésé, a magányé, a visszahúzódásé is – a keresztény hitvilágban a bibliai édenkerté, a paradicsomé. És Erdély mint nemzeti szimbólum, a mohácsi vész után három részre szakadt Magyarország egyetlen „művelt”, a magyarság megmaradásának reményét és hitét tápláló része, amelyet az Ipolyi Arnold feljegyezte régi néphit „kitűnőleg” a „tündérek lakának” tartott. A Móricz Zsigmond regényében mítoszivá színezett Tündérkert Cseresében veszít fényeiből, elhagyják a jó sorsot irányító szellemlényei – kert lesz, jellegzetességeitől immár nem elválaszthatatlanul. Elvadult tündérkert – a regény egyik recenzense állítása szerint. A kijelentés az elbeszélés jelen idejére vonatkozhat, a regénycím ellenben a múltra, sőt, a régmúltra utalhat: „őseink” korára. Hogy mikorra, legalább évszázadokban mérve, az elbeszélt idő a hellyel együtt éppúgy a mű világa vizsgálata alapján állapítható meg, miként az is, hogy az ősök utódjai közül kik az elődjeik történeteit elbeszélők, a mítoszi múltba beavatottak.

A cím többes szám első személyű történetmondót sejtet, a leszármazottak képviseletében mesélőt, ám már az első fejezet bevezetése eltér ettől, és nem csupán azzal, hogy egy kémkedési históriáról, a „bánáti nagy perről” publicisztikába illően, azaz személytelenül tudósít, hanem azzal is, hogy a híradás (ami másutt sehol sem fordul elő) pár sor kivételével csupa nagybetűből áll – mintha az egész mű legfontosabb eseménye lenne a hadbírósági tárgyalás. Ezután egy megnevezetlen, szintén a mű világán kívül álló személy veszi át a szót, ám váratlanul ennek a személytelen harmadik személyes előadásmódnak is vége szakad, amit előbb még az jelez, hogy idézőjelek közé kerül az egyes szám első személyű megszólalás, amely kezdetben a szülei házasságkötésének körülményeit ecseteli. Így világosodik meg hamarosan, hogy ki ez az alak, persona, aki a szerzői, auktoriális elbeszélést perszonálisra cserélte fel, látószögének szűkösebb, tudásának korlátozottabb voltára azonban olykor ráirányítva a figyelmet. Efféle közbevetésekkel: „Miről beszélgettek ott a Zöldpázsit utcában? A kilencéves lányka emlékezete megtorpan a visszaidézés lehetőségétől. Másfelől, írásbeli hagyatékból közelítünk. Az egyik résztvevő – magyar tiszt – megmaradt aznapi feljegyzéseiből.” Lehet a szóhoz jutott lány szerénységének, egyszersmind a családi meghittségnek a jele is, hogy a késleltetés epikai eljárását alkalmazva nemhogy a saját nevét, de a szüleiét sem fedi fel. Eleinte csak a kereszt-, illetve a becenevükön szerepelteti őket, a jegyespárt: a 17 éves Gizellát, Gizust, és a 27 éves Jánost, Jancsit, hogy mintha a „nagy per” vallomásra nehezen bírható tanúja lenne, több, a vádhoz szorosan nem tartozó történet elősorolását követően kiderüljön: a vádlottak egyike Gizella, az édesanya. A fővádlott pedig az a Ni­colae Renoiu kapitány, aki gyermekkori ismerőse, bátyjának, a gimnazista Márton Pihe Istvánnak, Pityunak a legbizalmasabb barátja – ők hárman a regény nyitó életképének az alakjai, Renoiu pedig egyenesen a hőse is, aki egy vihar jöttével kimenti a fuldokló Gizust az áradó Berza folyóból. A mintegy a szövegek közötti emlékezetet felidézően az Egri csillagok idilli patakjelenetét, Vicus és Gergely fürdését tragikusba fordító jelenet „színrevitele” még a szerzői elbeszélő dolga, amit úgy végez el, mint aki szemtanúként számol be az esetről és lélekbe látóan a következményekről is, miszerint a Berza alattomos támadását „soha nem felejtették el”. Ami a férj személyét, Jánost illeti, vezetékneve a neje letartóztatásakor, azaz egy hivatalos ügymenettel kapcsolatban említődik először, ekképpen: „Stürmerné Márton Pihe Gizella tudott hallgatni, amikor hallgatnia kellett.” S a lánykájuké, az alkalmi alaki elbeszélőből mindinkább a főszólamot vivővé válóé? Aki ifjúsága meghatározó táját, vidékét, a Temességet emlegetve őszintén bevallja majd, hogy az odakötődő „emlékeim kis részben valódi emlékvillanások, nagy részben anyám elbeszélései”, s akinek a nevét – Stürmer Nóra – és születésének nem éppen pontos dátumát – az 1919-re „következő év áprilisának végén” – csak azt követően árulja el a személytelen elbeszélő, miután a legapróbb részekig, ág-bogig megrajzolta a szülők családfáját.

A két „családtörténet” – az elbeszélő maga nevezi így –: két beszédmód. A Márton Pihéké mesei, meglepő eseményeivel és az élőbeszéd elemeivel egyaránt hatáskeltő; a Stürmeréké az értekezés, a helytörténeti összefoglalás tárgyszerűségére, kivonatolására építő. Az előbbi a kalandos fordulatok kedvelője, az utóbbi a tényeké, adatoké. Az egyik in medias res, a dolgok közepébe vágva indít, mintegy a „hol volt, hol nem volt” formulájának szellemében, a másik a történeti földrajz módszereivel jelöli meg a család 18. század végi letelepedésének környezetét. Ez tudatja „őseik” az emlékezetben legalább a század elejéig visszanyúlóan megőrzött eredetét, Nürnberg városával – 1849-cel vág bele a históriába, s mert a fejezetnek azt a címet szánja, hogy „az erdélyi fiú ivadékai”, várható ama „kert” leírása, bemutatása is. Ha nem a tündérkerté, akkor véletlenül sem a tündérmese keretei között.

De a mesei alakzatokhoz hasonló módon: a köznapi világnál borzalmasabb, rettenetesebb, gyilkosabb világ képével, amelyet ha nem a legkisebb fiú, akkor valamelyik kései sarj majd csak feledtet tán. A szörnyűségek látványa – kutyáktól szétmarcangolt, ruhátlan holttest, szétfeszített nő üszkös teteme – az előtt a legősibb „ős” előtt, a martonosi fazekasmester Márton Pihe István előtt tárulkozik fel, aki a mesék kiinduló szituációja szerint eltávozik hazulról. Egyszerűen a dolga után indul, nem ragadja magával a magyarok szabadságharca, s portékáival ugyanúgy nekivág az útnak, mintha nem is dúlna a harc, és nem volna veszélyes olykor német vagy osztrák katonákkal, olykor „vad román csapattal” szembekerülnie. E „pokolbéli úton”, „két fölperzselt omladék ház között” talál rá egy „ájult riadalmú”, a kérdéseit – hogy hívnak?, melyik ház a tietek? – hallatlanná tevő, négy év körüli fiúcskára, akit nincs kinél hagynia, magával viszi hát. Otthon a „nevetlent”, amikor megbetegedik, és félő, hogy meghal, a plébános az István névre kereszteli – egy év múlva, 1850 áprilisában a két István nemcsak azzal a reménnyel megy el otthonról, Martonosról az Erdélyi-érchegység falvaiba, hogy edényeikért, cserepeikért cserébe szőtteseket, birkabőröket, gyapjúfonalat kapnak, hanem hogy ha a kisfiúnak „eszébe elevenül a szülői szeretet környéke”, akkor megtalálják az otthonát. Ám hiába keresték: „Mintha elvarázsolták volna a tájat, mesébe foszlott az esztendős múlt, sötét alvadt vérpatakjával, messziről szagló üszkeivel”. Rémlátomásait a fiú igazolja, „mert álomlátásaiban vissza-visszatért az átokvölgye, utóbb már maga is hajlott rá, puszta káprázat volt, amit a fölperzselt udvarházakban tapasztalt”. A táj varázslatossá, a pokol káprázattá válásának nincsenek mesei indokai, vannak viszont – a történetet novellisztikus vagy biologikus mesébe váltva – az árva győzelmének, fattyúként, lopott gyermekként történt megbélyegzése elleni küzdelme sikerének: „csodálatba” ejtő képességének, „fejszámoló lángelméjének”. Lehetett volna pap belőle, de inkább egy kubikus bandához szegődött el, mert „az úri társaságban, a városban parasztnak nézték, vagy ha nem parasztnak, bizonytalan kupecfélének”. Mégis úri társaságból, dr. Herczeg Ferenc miniszteri osztályfőnök családjából választott feleséget, a méltóságos úr húgát, Rozáliát, aki házasságkötésük után Martonosról Budapestre „többé nem utazott fel”. E mesei boldogságot úgy részletezi – nem a szerzői harmadik, hanem az alaki egyes szám első személyben – valaki, aki kora miatt sem lehet Gizella, különben meg fontosnak tartja emlékeztetni és tudatni: Gizelláról, ki az erdélyi fiú egyik ivadéka, unokája, „többet már előbb szóltam és később is szólni fogok”.

Személycserével az alanyi megszólaló után egy mitudatú narrátor következik, hogy a Temesi Bánságnak, illetve a Bánátnak a törökök elvonulása utáni múltjáról, betelepített lakosságának vegyes összetételéről adjon számot, s portrékat nem festve ugyan, de ráirányítsa a figyelmet a Stürmer família neves alakjaira. Két, illetve három internuntiust, azaz a török Portánál az Osztrák–Magyar Monarchia követsége helyettes vezetőjét „érdemes emlegetnünk”. Aztán a Széchenyivel egyívású Károlyt, akinek a török gőzhajózás történetében is számontartják a nevét, majd a császári és királyi udvar érdekeit képviselő Bertalant, aki Schwarzenberg hercegtől Kossuth kézre kerítésére s meggyilkolására kapott utasítást, s noha a parancsot nem hajtotta végre, az „ősök” után az utódok is szembesültek azzal, hogy a magyar arisztokrácia és tudományosság kiiktatta az emlékezetéből a Stürmer családot. És itt a második bécsi döntés után visszakapott „édes Erdély” gesztusa: a világháború vége táján Kolozsvárott az egyetemi szigorlatra jelentkező Nórát elutasítja az egyik professzora, mondván, ezen a néven „eredményesen” nála nem vizsgázhat. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy másik és egy harmadik viszont szívesen fogadta, sőt támogatta a jelöltet. A Stürmer család hírességei között emlegettetik előbb Mihály, akinek oltárképei, freskói Bánát katolikus templomait díszítik, majd – keresztneve nélkül – ama báró mint távoli-távoli rokonság, aki Miklós cár utolsó miniszterelnöke volt. S mintha rang, tekintély dolgában rivalizálás folyna a famíliák között, a Márton Pihék és a Stürmerek mellé csatlakoznak az Ülkeiek, lányuk, Erzsébet kezének megkérése alkalmából nemzeti, hazafiúi elkötelezettségüket emelve ki. Erdélyi, székely eredetüket, s hogy közülük az „első” szabadságharcos hadnagy volt, Isaszegnél sebesült meg, de még jóval korábban, a 17. század közepétől csaknem a végéig Bálint nevű ősük Bardócszék főjegyzőjeként, majd ugyanitt, Barót, Vargyas, Nagybacon környéke alkirálybírájaként munkálkodott. Erzsébet házasságából két fiú született, az egyiknek, „Jánosnak az életét még nyomon követjük” – ígéri az elbeszélő, akárcsak Gizella esetében tette, hiszen ők, Stürmer János és a neje az, akiknek először is a nyomába eredt. És nyomába gyermeküknek, Nórának, akivel ifjúvá cseperedését követően mintegy megosztják a történetmondás feladatát. Ha nem pontosan elhatárolva, megkülönböztetve is, de nagyjából úgy, hogy a személyes eseményeket, a családi históriákat a lány meséli el, az országban vagy esetenként a nagyvilágban történteket pedig személytelenül, ekkor már többes szám elsőbe alig váltva.

Addig azonban, amíg az említett módon Nóra születési ideje fel nem merül, még mindig az auktoriális narrátor viszi a szót, néha olyan függő beszédet, belső monológot alkalmazva, amikor az idézettek a család közérzetének kifejezői. „Menjünk vagy maradjunk. Merre, hová induljunk, s ha maradunk, mi lesz velünk” – a kérdő- vagy felkiáltójelek elhagyása a tétovaság jelzése, a hozzáfűzött megjegyzéssel együtt: „Egész esztendő telt el a vívódással.” A „menni vagy maradni” Reményik Sándor költészetében már Trianon előtt, majd utána Kós Károlyék Kiáltó Szójában erős szenvedéllyel felvetett lelkiismereti gondja itt nem lesz sem alaki egzisztenciális vagy morális eszmecserék, sem elbeszélői reflexiók témája. A háborús helyzetek, majd még a békeszerződés előtt (s utána is persze) a román állam hatalmi önkényeskedéseinek elviselése, a túlélés esélyeinek keresése tölti ki az időt – tragikus hang helyett többször tréfást ütve meg, néha az akasztófahumorét. Mint aki az „élni kell” parancsát követi, mellőzi a nyomasztó hangulatú, sötét életképek festését, helyettük keserűen mókás jeleneteket rak össze. 1918 őszéről, amikor Resica utcáin a szerb katonákat felváltó francia század fekete bőrű, szenegáli származású harcosai masíroznak, és ahogy az háborús időkben megszokott, a félelem az olyan fiatal lányokat, mint Gizella, ha csak lehet, elbújtatva, őt épp egy értékkamrába, maradék ékszerek és pénzek mellé, édesanyját, a fiatal, alig több mint negyvenéves Márton Pihéné Oláh Etelkát pedig szurtos öltözetű parókás vénasszonnyá maszkíroztatja. Aztán, hónapok múlva ugyancsak az asszonyé – lenne – a főszerep: miután beállít hozzájuk egy román kapitány, aki a férje tisztelgését „nehéz pofonnal” fogadja, így esedezik: „Ne bántsa, kérem! Én is Oláh vagyok!” Erre elcsattan még egy pofon. Jókai írta, hogy „adomákban él a nemzet kedélye”, s ez helyenként itt is megmutatkozik. A francia főhadnagy buzgóságában, hogy csapata „nemi igényeiről” „intézményesen gondoskodik”, „váltógazdálkodás-szerűen” rendelve a bordélyba hősi harcosait. De túl vagy belül a városszéli lupa­náron, számos barna bőrű csecsemő született és pusztult el az idő tájt. A bizsergető és kárörvendő pletykák világát színesítik aztán, szintén a kedély jelzéseiként, az énekek, mondatokban, táncokban, csujjogatásokban őrzött szokások, amelyek első számú felidézője ugyancsak Oláh Etelka. „Aranybárány, aranykos / esküvőre megyünk most. / Álljunk meg a lyukas hídon / hadd pisáljon a menyasszony” – az elbeszélő mód színességét is jelezve, a hangulatkeltő pajzán mondókák mellett megférnek az olyan bölcselkedő szólásmondások is, mint „A gazdagnak is kettő az orrlika, mint a szegénynek”. Vagy: „Gördülő kövön nem nő moha” – ami Etelka anekdotába kívánkozó esetével, mondhatni, megesésével függ össze. Azután lep meg e rejtélyes bölcsességgel, miután örömmel hagyja a legény Márton Pihének, hogy „felcsinálja”, mert különben koldusszegényként nem lehetne István felesége. Különböző szerelmi bonyodalmak adatnak még elő, mintegy ellensúlyozva azoknak a politikatörténeti leírásoknak az egyhangúságát, amelyek tényanyagukat tekintve jórészt már ismerősek az író más regényeiből is, legkiválóbban a Vízaknai csatákból. A magyar területek birtokbavételéről, közhivatalok elfoglalásáról, a zsákmányosztással fölérő földreformról való tájékoztatáshoz természetesen hozzátartozik a románok vezető politikusainak bemutatása szónoklataik és tetteik által. Ezek egymásnak ellentmondó volta, álljon bár Maniu vagy Averescu, Goga vagy Vaida, később Iorga a középpontban, képmutatónak s hazugnak mutatja az egész román állampolitikát. Maniu megnyilatkozásai szemléltető példák: a magyarság szerepét s a románokhoz való viszonyát illetően az ő nevéhez fűződik az „Ori ei ori noi”, azaz „Vagy ők, vagy mi” jelszava, ugyanakkor, ha úgy alakul a karrierje, ő az, aki 1924-ben a parlamentben arra emlékezteti az illetékes minisztert, hogy az 1918-as gyulafehérvári rezolúcióban állampolgári és politikai egyenlőséget ígértek a magyar népcsoportnak. Hogy a magyarok előtt – egy fejezet címe szerint – Brazíliát mint „az ígéret földjét” lebegtették, azaz Románia elhagyására ösztönöztek, a szépíró Cseres ezt másutt is kipellengérezte már. Az ismétlésnek az a – ha nem is kényszerítő, ám elfogadható – oka, hogy a kivándorló Redl család (az apa nem hajlandó a nevét Redulára románosítani) lánya, Nóra csaknem egy időben született a Stürmerékével.

Aki innen, kisgyerekkorától indulva az idézett „emlékvillanásai” fényében láttatja szüleivel való kényszerű vándorlását, családtörténetükbe szőve neveltetését, iskoláztatását – fejlődése regényének kezdő-, illetve végpontjait lényegében a nemzet s az ország történelmének sorsdöntő szakasza, a Trianontól a második bécsi döntésig tartó idő kereteibe zárva. Az elbeszélés alaphelyzetéről, okáról, a rá való késztetésről nem ejt szót, csak következtetni lehet a tapasztalati énje és az elbeszélő énje között eltelt idő távolságára – az alapján, hogy korábban mintegy mellékesen közölte: férje, akire „ezeket az emlékeimet bíztam”, jó harminc év múlva Juszt (sic!) Zsigmond nyomában járva megfordult Martonos környékén, jelesül Szenttornyán. Hogy ki a férj, említetlenül marad – az emlékőrzés szándéka azonban nyilvánvaló. Ehhez kapcsolódik vallomása is: „apám halála után, amikor már lehiggadt bennem az ő végleges távozásának jelene, megmozdult elmémben az ő múltja s az ő eleinek múltja is. De mindezt álmomban már csak földrajzi fantáziával tudtam megélni”, s lefesti a régi házukat, leírja, hogy álmában dédapáiként lakott ott. Anélkül, hogy az emlékezés különböző formáiról, technikáiról elmélkedve magyarázkodna, vagy akár csak mellékesen is szóba hozná őket, elbeszélései, mesélései folyamán szinte modellszerűen mutatkoznak meg az emlékezés alakzatai, három fő ismérvükkel (Jan Assmann): a konkrét időhöz és helyhez kötöttséggel, a meghatározott csoporthoz – ez esetben főként a szüleihez, illetve az iskolatársaihoz – való kapcsolódásukkal, végül a visszaállítás vagy újjáteremtés értelmében vett rekonstruktivitással. A főszerepet mindvégig a tér, a hely játssza, az őt körülvevő dologi világgal, fizikai környezettel, szobákkal, helyiségekkel, és mindezeknek – ismét a kultúratudóst idézve – „a folytonosság és az állandóság képzetét” egyszerre keltő elrendezésével.

(Folytatása következő lapszámunkban)

‍