Örökországi levelek

„Ki tenne hozzá valami régit az új mesékhez?” – fogalmazza meg fogában tartva a valamelyest Nagy László-i kérdését A dolgok ujjongó eleje című versében Szálinger Balázs, amikor mi a szerző legújabb kötetének éppenséggel a hatvanegyedik oldalán járunk, és már régóta tudjuk a választ: ő maga. A ciklusokon átívelő Mikes-versekkel ugyanis olyan dimenziót ad remeteségében is közösségi lírájának, amely valóban élővé teszi a hagyományt. Már mindjárt metaszinten is, hiszen Mikes Kelemen alakjának megidézése mondhatni tradicionális a magyar költészetben.

Vörösmarty Mihály erősen áthallásos, Mikes búja című versében a fejedelem kamarása Rákóczit siratja hexameterekben – és a szabadságot. Ezzel szemben, alig több mint húsz évvel később, az újabb felkelés idején Arany János A rodostói temetőben a törökországi magyar emigráció tagjaival együtt Mikest is feltámasztja (akár a korabeli lelkesedés a Rákóczi-kultuszt), hogy mozgósítson a szabadságharc érdekében. Amely aztán ugyancsak elbukott, így Lévay József a Mikesben újfent a gyász tónusán szólal meg. Kosztolányi Dezső a siratóéneket megfejelve a Mikes szól tercináiban a halott bujdosók zombihadát vonultatja fel előttünk, Ady Endre Az halottas ünnep című versében pedig a halálra készülő Mikesnek a honi közállapotok miatt egész egyszerűen „széthörg a lelke”.

Hosszasan lehetne még sorolni a neveket és költeményeket, Juhász Gyulától Kányádi Sándorig, Sinka Istvántól Lászlóffy Aladárig, Gömöri Györgytől Farkas Árpádig vagy Ferenczes István Rodostó című poémájáig. És korántsem lenne vége. Szálinger Balázs versei viszont a fentiekhez képest új alaphelyzetet vezetnek be: ezúttal a járvány miatti (önkéntes) karantén mint a száműzetés jelenkori alakváltozata válik Mikes Kelemen megjelenésének apropójává. Sőt mintha ő maga kívánkozna ide, mintha önszántából lenne átélője a mai viszonyoknak ez a háromszázéves ember – hiszen most igazán otthonosan érezheti magát ebben a számkivetettségben.

De már igencsak ideje lenne, hogy kinyissuk Szálinger Balázs Koncentráció címen megjelent, eddigi talán legjobb verseskötetét. Annál is inkább, mert annak első, Az akció lefújva című versében Mikes Kelemennek még hűlt helyét sem találjuk, csak egy elbukás utáni helyzetjelentést, többes szám első személyben. Ennek az elbukásnak a mibenlétét azonban csupán találgathatjuk. A Rákóczi-féle szabadságharc párhuzama, ha lineárisan olvassuk a kötetet, még nem képződött meg, s ha utólag meg is képződik, mindössze párhuzam marad, amennyiben a második versszak kamionbalesete egy kortárs elbukást feltételez. Ha játékos kedvünk úgy engedi, adhatunk egy esélyt a referencialitásnak is: az említett baleset erre legalábbis alkalmasnak tűnik.

Rövid kutatómunka után rá is bukkanhatunk egy ugyancsak hajnali négykor, ugyancsak az M30-ason bekövetkezett, ugyancsak kamionos érintettségű balesetre, 2018. április 12-ei dátummal – négy nappal a magyar országgyűlési választások után. Ebben a spontán kontextuális olvasatban az „őszi burkolatra” kiömlött rakomány a hanyatlás szimbolikus képévé válik, a versbeszélő pedig a választásokat újfent elveszítő egyik eszmei-politikai közösségen belülről szólal meg, többnyire az önkritika hangján: „Eszmerabság, szorgalom, szeretet, / Áspiskodás és fundamentumok, / Minden, mi egy esetleges szövetség / Alapja lett volna, ott szárad el // Az aszfalton”. Illetve: „De hát mikor is voltunk átütők / Utoljára? […] Vagy mikor / Töltöttünk el egy teljes napnál többet // A gépészeti térben úgy, hogy abból / Értettünk bármit is?” (Szépen rímelne minderre A világ sírdogáló szobra egyik megjegyzése is: „a fájdalom választási évben / Mindenek fölött való fájdalom”.)

Alkalmas-e a szóban forgó vers egy ennyire légből kapott értelmezésre? Ha a válaszunk „igen”, akkor érvelésünk bizonyára a szöveg poétikai-retorikai megformáltságán nyugszik, tudniillik, hogy Az akció lefújva kiválóan illeszkedik a Szálinger-líra azon darabjaihoz (különösen az úgynevezett közéleti versekhez), amelyek poétikailag meglehetősen sűrítettek, koncentráltságukban ráadásul többnyire allegorikusak vagy parabolikusak, és a tárgy megjelölésében legfeljebb az allúzióig mennek el. Lehetőségünk nyílik tehát a szubjektív jelentésképzésre, mégis érdemesnek látszik egyet hátralépni, értelmezőből elsősorban befogadóvá válni, és átengedni magunkat a versek hatásmechanizmusának. A nehezen visszafejthető valóságreferenciák ugyanis a gondolati szférából az érzelmi felé, vagyis a közélettől a közérzet felé tolják a szövegek súlypontjait. És ha ezzel a közérzettel azonosulni tudunk, akkor az érintett versek aktuális értelmezése, bár voltaképpen rajtunk múlik, valószínűleg nem esik majd olyan messze a versbeszélő valóságélményeitől.

Úgy hiszem, ez az egyik kulcs a Koncentráció legtöbb verséhez: ha a líra érzelemkifejező, érzelemközvetítő funkciójára fókuszálunk, ha emocionális síkon kapcsolódunk a szövegekhez, akkor a lehetséges jelentések, mint „Egészséges, térdig érő hajtások”, mint „Spontán tölgyesek”, „kipattantak / Körülöttünk, következetlenül” (Mikes Kelemen térdig érő hajtásoknak örül). Még akkor is, ha a szövegek sokszor csak virágnyelven szólalnak meg, mert „Ebben a nagyszerű folyamatban / Fontos szerepe lett a szimbólumoknak” (Nagyszerű folyamat).‍

Van azonban ennek a virágnyelvnek egy másik aspektusa is. Ha végigtekintünk a magyar irodalom korábban hivatkozott Mikes-versein, többször is belebotlunk a cenzúra (eltérő szinteken testet öltő) fogalmába. Vörösmartynál explicit jelenik meg, szövegszerűen a Rákóczit illető retorzióként („Árva hazád tiltott nevedet nem zengheti többé”); Arany Jánosnál irodalomtörténeti valóságként, hiszen 1856-os Kisebb költeményeiből a cenzúrától tartva A rodostói temetőt kihagyta; míg a kisebbségi magyar irodalomban maga a megidézés, a kontextus adott lehetőséget arra, hogy a cenzúrát megvezetve Mikes hangján az akkori állapotokról lehessen szólni. Kányádi Sándor Öreg iskola ünnepére című verse végeredményben egy nyelvileg izolált, vagyis idegen környezetben leledző közösség számára hangsúlyozza a szülőföld fontosságát („halálunkig halljuk a csengőt / nyelvünk magányos / márvány-tenger partján / milliom rodostóban / zágont”); Ferenczes István a Rodostóban pedig Mikes álarca mögül még ennél is tovább tud menni a háborús árulásnak és a békediktátum következményeinek ábrázolásában: „Újítják ellenem beszédök / a júdáspénzűek / az átkeresztelt tájba / beöltözöttek”.

Szálinger közérzeti verseinek szimbólumai és allúziói, különösen Mikes alakjának beemelése tehát egy olyan gesztusként is értelmezhető, amely során a szerző valamiféle vélt vagy valós cenzúra mögött kacsint össze az olvasóval. Feltételezi például, hogy mindannyian tudjuk, kicsoda valójában az a „Szuteréni”, „az az újdon badacsonyi báró”, aki „Ha meggyulladna lánccal oltanák el” (Vegyesvárosiakkal verődtem társaságba), de nem mondja ki. Megjegyzendő ugyanitt, hogy az öncenzúra is valós cenzúra, és ebből a szempontból szinte mellékes, hogy létrejöttét poétikai vagy politikai megfontolások vezérelték, hogy a szerző esztétikailag vagy egzisztenciálisan érezné magát kevésbé biztonságban a kimondással. Mert azáltal, hogy egyáltalán fellebeg előttünk az öncenzúra intézménye, hirtelen egyidejűleg tapasztalhatjuk meg a Rákóczi-féle és az 1848–49-es szabadságharcot követő, valamint a kommunista blokkon belüli cenzúra okozta szorongást. Vagyis van ebben az országos szorongásban valami állandóság, valami korokon átívelő, valami örök.

Ennek fényében viszont túlzó leegyszerűsítés lenne a szabadságérzet jelenkori csökkenésének okozójaként kizárólag a koronavírus terjedését megjelölni: Mikes Kelemen nemcsak a járvány miatt érkezett meg Szálinger Balázs költészetébe, hiszen nemcsak az önkéntes karantén, hanem az öncenzúra is belső emigráció.

De tegyük fel egy pillanatra azt is, hogy a virágnyelv valóban a virágról szól, hogy a versbeszélő tényleg szó szerint állítja, amit mond. Hogy nem ismeri a természetes személyt, akit a Szuteréni fedőnév jelöl, csak magát Szuterénit, ráadásul eleve elképzelt nőrokonát is fának nézi (Mikes Kelemen sóhajt, és fának nevezi nénjét). Azt hihetnénk, hogy ez az ember – a belső emigráció egy újabb formáját választva – megbolondult, s az „Édes néném” azonmód Dulcineává változna át gondolatunkban. Don Quijote alakjának szóba hozása nyilván egy újabb szélsőséges és szubjektív értelmezés, ám nem enged tőle eltekinteni a Mikes-versek barokkos címadási gyakorlata, a minimum bővített, de gyakran összetett mondatok, amelyek a Cervantes-regény fejezetcímeit idézik (Mikes Kelemen szerencsésnek mondja magát, mert nem szűnt meg figyelni; Mikes Kelement megbántják, de ez mindennapos). Szálinger Balázs versbeszélője ezek szerint Don Kelemen de la Zala képében vívja meg szélmalomharcait a magyar közállapotokkal szemben, s mint „Nyalókázó lovag söpör a tájon át / Kardja jelkép megmozdít valamit / Bennünk” (Vegyesvárosiakkal verődtem társaságba). Igen, valóban: a kezében tart egy szimbólumot, amellyel az érzelmeinkre gyakorol hatást. 

Kilóg viszont a Rocinanteláb, amikor a jelkép megszűnik jelképnek lenni, s valódi fegyverként csattan egy valódi szituációban, ráadásul olyasvalakin, aki a hatalmi hierarchiában jóval alacsonyabb szinten áll azokhoz képest, akik eddig csupán rejtjelezve kapták a kardsuhintásokat. A Kommentmezei táncok négysorosáról van szó, melynek keletkezéstörténetén nem sokat kell agyalnunk: Tóth Ferenc vívómester egy hozzászólásával rendesen kihozhatta szerzőnket a sodrából. Mert tegyük fel, hogy az eddigi retorikát lefejtő, az egyenes beszédet használó versben ő az igazi nevén jelenik meg; tegyük fel, hogy valóban létezik egy Tóth Ferenc nevű, történetesen zalai illetőségű vívóedző, akinek véleménye azért veszti érvényét a Kommentmezőn, mert ő csak egy sportszakember, nem pedig, teszem azt, közgazdász, jogász vagy politológus. Ha ez így van, Tóth Ferenc vívómesternek lehetősége nyílik a riposztra, hiszen a nevén kívül csupán két szót kell módosítania az eredeti változat első felében ahhoz, hogy a fegyver visszafelé süljön el: Szálinger Balázs költő / Több évtizedes írásművészetének / Minden súlyával / Adja elő nézeteit az ország helyzetéről. Végső soron a Kommentmezei táncokban az a tágabb közösség felé irányuló, empatikus, jószándékú odafordulás szenved apróbb csorbát, amelyet egyrészt a versekben gyakran jelenlévő többes szám első személy, másrészt meg a kötetcím is sugall a címadó szöveghely kontextusában: „Srácok / próbálok koncentrálni rátok” (Vegyesvárosiakkal verődtem társaságba).‍

A közösségi média és annak kritikája különben lépten-nyomon előkerül még a kötetben. Már maga Vegyesváros is jelölheti a globális falut, különösen, hogy lakóihoz a versbeszélő a következőket intézi: „Minden kellemes / úgy mondanám fiúk / Ha nem élnétek életetek burkában”. Mikes Kelemen szerencsésnek mondja magát, mert nem szűnt meg figyelni, így hát rögzíti a járvány és a posztolási szokások együttrezgését is: „A külvilág egy éve kenyeret süt, / Nézi, fényképezi. A lendület / Alábbhagy, mégis csak úgy vagyunk együtt, // Hogy nem vagyunk együtt”. A Mélyelgő pedig nemcsak címében ironizál a nyilvános élettel: „Mély érzések, vakító fájdalom / Konyhakészen, lehivatkozva, / Már-megtörtént állapotukban / Kiposztolva”.

Egy felületes olvasat szerint a vallás is hasonló kritikát kap például a Krisztus védi a hatalmaskodókat című és kezdetű versben: „Krisztus védi a hatalmaskodókat / A nemtelen támadások elől. / Engedjétek nekik az útjaikat járni”. De a Vegyesvárosiakkal verődtem társaságba egyik képében is a „Szűnni nem akaró gőgös prépostbeállás” jelenik meg. A fogalmi elrendeződést aztán a Jánosnapon tisztázza egyértelműen, tudniillik, hogy a versbeszélő markáns különbséget tesz annak a tengelynek a végpontjai között, amely a hittől a valláson és az egyházon keresztül a kereszténydemokráciáig húzódik: „A hit még, mint valaminek a nyoma, megvan, / Ezekben az órákban veszi fel / Az istentelen, társadalmi arcát”. S hát tényleg nagyon nehéz volna ironikusan olvasni az olyan meghitt verssorokat, mint amilyenekkel a kisfiát megszólító Tanösvényszerű években találkozunk: „Ne rémülj meg, ne félj, mert nincs mitől: / Mindent elrendezek. / Te hinni / Fogsz. / És én megtanítalak a legszebb / Nyelvre, amin imádkozni lehet”.

A Mikes-verseket már csak azért is volt remek döntés egy önálló ciklus helyett elszórni a kötet versei között, mert így igazi párbeszédbe tudnak kerülni a többi megszólalással. Például hit kérdésében – nénjéhez címezve – a következőképp: „Úgy áldalak, mint isteni szerencsét, / Egy partomhoz verődött karcsú fát, / Amit letett itt egy szeles istenség, / S közben elvitt egy többször akkorát. // Ha majd nagy leszel, s én még áruló, mondd, / Vezeted majd a makacs vizeket? / Túléled-e ezt a hitehagyó kort / A flóra helyett, ami elveszett?” (Mikes Kelemen sóhajt, és fának nevezi nénjét). S ha hiányérzetünk támad, az is csak amiatt lehet, hogy a folyóiratokban megjelent Mikes-versekből egy-két telitalálat sajnálatos módon kimaradt a Koncentrációból. Ilyen a Mikes Kelemen aggódik gazdájáért (Élet és Irodalom, 2021/31.) vagy a Mikes Kelemen avart éget, megperzselődik (Székelyföld, 2021/8).

Mikes Kelemen folyamatos adagolásának másik pozitív hozadéka, hogy így a kötet elkerüli a formai egyhangúságot. Mikes ugyanis Szálingernél szonettekben szólal meg. S ha már itt tartunk: írhatott volna-e Mikes Kelemen egyáltalán szonetteket? Éppenséggel akár még írhatott is volna, hiszen a rokokó más magyar művelői már próbálkoztak a formával. Faludi Ferenc A pipárul vagy Csokonai Vitéz Mihály Az esztendő négy szakasza című versei mellé tehát nyugodtan odaképzelhetjük a rodostói remete szonettkísérleteit is, és még az sem hozhat különösebben zavarba minket, hogy az említettek „olasz sonetto formára” íródtak, Szálinger Mikes-szonettjei pedig a shakespeare-i változat szerkezetét és rímképletét követik.

A Mikes-versek az „Édes néném” megszólítással mindazonáltal az eredeti műfajt, az írói levelet is megidézik. S a levél révén, valamint a tematikai kapcsolódások okán eszünkbe juthat rögtön egy másik lírai alkotás is: Kemény István Búcsúlevél című, esztétikailag némiképp felülértékelt, ám kétségtelenül eseményszámba menő verse. Az „Édes néném” ebben a kontextusban egyszersmind „édes hazám”-má is válna, s innen nézve talán nem véletlen, hogy Szálingernél Mikes nénje az eredetihez képest nem Konstantinápoly mellett, hanem valahol egészen másutt tengeti napjait: az álomba merülő Rákóczi „Magánál jár, Néném, Magyarországon” (Mikes Kelemen kerti munkát végez).‍

Egy szélesebb közönség előtt megszólító formulával élni lényegbevágó, közérdekű kérdésekről nyílt levélben szokás. De tekinthető-e egy verses kötet nyílt levélnek? Mindenképpen. Különösen egy olyan kötet, mint a Koncentráció, amely számot vet nemcsak a szerteágazó társadalmi viszonyokkal, de azzal a történelmi idővel is, amelyben élünk. S mintha a sokszor emlegetett megosztottságban is többnyire az egységet keresné, azáltal, hogy gondolatainak egzakt közlése helyett érzelmi kapcsolódási pontokat keres. Nyílt levelet írt nekünk Szálinger Balázs, amely mint kommunikációs gesztus intenzívebb, erősebb a versnél is: megszólítás, felszólítás, akció. Még ha le is van fújva.‍

Szálinger Balázs: Koncentráció. Szerzői kiadás, Keszthely, 2022.

‍