Online alámerülés női mélységekben

A világjárvány alaposan átalakította színházba járási szokásainkat. Azonban bármennyire nem tekinthető echte színházi élménynek egy többkamerás előadásfelvétel, mégiscsak kortárs magyar színháztörténeti kuriózumnak számít, hogy minap egy olyan budapesti produkciót tekinthettem meg, amelyben hatalmasat alakít a Vígszínház két, azóta elhunyt színművésze, Pap Vera és Börcsök Enikő.
Hadar Galron kortárs izraeli drámaíró 2004-ben írt, Mikve című drámáját ugyan 2010-ben – tehát nem kevesebb, mint 11 éve – mutatták be a Vígszínházban Michal Dočekal, a prágai Nemzeti Színház igazgatójának rendezésében, az előadás-felvétel azonban három évvel később készült, amit mindenképp érzékelünk, hiszen érett és kiforrott produkciót láthatunk, szépen lekottázott színészi alakításokkal. Éppen ezeknek köszönhetően válik az előadásbeli ortodox zsidó rituális fürdő a női tudatalatti helyszínévé, ahol minden probléma és különböző élethelyzet a maga pőreségében tud megmutatkozni.
Ezen túlmutatóan is, a produkció megtekintése közben óhatatlanul felötlik bennünk: bármennyire mélyen egy bizonyos kultúrába és hagyománytömkelegbe ágyazott is ez a színpadi történet, a béklyók, tiltások, gátak és elháríthatatlan akadályok valójában valamennyi tradicionális társadalomban ugyanilyen sematikussá, automatikussá és kilátástalanná tudják tenni a férfi-nő kapcsolatot, nem kell feltétlenül az ortodox zsidó szokásrendig futnunk ilyen blokádok keresésére. Olybá tűnik, hogy ezek a hagyományőrző közegek mintha pont azért jöttek volna létre, hogy a művészet szintjére emeljék azt: hogyan lehet gátat vetni természetes folyamatoknak, hogy aztán a kudarcban megmártózva, szüntelenül lélegeztetőgépre kapcsolva araszoljanak az elkerülhetetlen végkifejlet, a halál felé.
A Vígszínház előadásában – és persze, a magyarországi ősbemutató alapjaként szolgáló izraeli drámában is – minden olyan női élethelyzet jelen van, amit – az egy boldogságon kívül – el lehet képzelni: fiatal és korosodó nők szexuális anomáliái, a gyermekáldás és a meddőség egyforma teherként való megélése, a hímnemű lények extrém formában (vagy abúzusként, vagy pedig hiányként) való percipiálása, a női szolidaritás hiányában és túlpörgetett jelenvalóságában megélt túlzások. A rituális fürdőben ad hoc összesereglő nyolc nő ezek között lavíroz azzal a meggyőződéssel, hogy a jogar nem az ő kezükben van, hanem a fölöttük elhatalmasodó, férfiak által megteremtett világrendében. Mert a mikve tulajdonképpen egy paradoxon megmutatkozásának helye: hogyan lehet a természet és a törvény mindenekfelettisége nevében olyan természetellenes intézkedéseket hozni, amelyek egyenes úton vezetnek az óhatatlan törvényszegés felé.
A dráma története szinte elmesélhetetlen, hiszen hétköznapi jelenetek zajlanak itt, akárcsak bármilyen más hétköznapon: nők jönnek, fürdőznek, és mennek. Olyan természeti lények ők, akiket egyetlen fontos szervükre – méhükre – egyszerűsítettek. Szinte képtelenség is őket egyénítve látni, hiszen bármennyire is különböznek a történetek – a folyamatosan megvert, évtizedek óta házas Chedvától a friss házas, más férfiba szerelmes Tehiláig, aki küszködik a szexuális aktus „természetes” agressziójának megélésével –, itt alapvetően mindannyian ugyanabban a pácban tengődnek. Ami mégis kitapintható itt, az a mikvét vezető, idősödő Shoshana, és az újfajta, a tradícióból kikandikáló lelki igényeket megjelenítő munkatársa, a nála valamivel fiatalabb Shira jelképezte különböző dinamika, a régi és az új harca. Ez okozza azt a drámai konfliktust, az engedékenység és engedetlenség harcát, ami a történetvégen feloldozást kér. És ha a mikrotörténéseket tekintjük, akkor végül nem találja meg, hiszen a történet egy öngyilkos nő halálhírével kezdődik, és azzal is fejeződik be. Így pedig meglehetősen illékony a katarzis élménye: az előadásvégi női diadal, a mikvebeli ribillió végül nem jár sikerrel, hiszen éppen az igaz szerelem spirituális tisztaságát hordozó Tehila halálában kulminál, a hagyomány oltárán ott fekszik a szükséges és elengedhetetlen áldozati bárány.
A Pap Vera (Shoshana) és Eszenyi Enikő (Shira) által mesterien vezérelt női kórus kiváló „hangszínei” adják ennek a produkciónak az értékét, még az online változat egyértelmű hiányosságai közepette is.
Hadd boncolgassam tovább, mi az, ami „lejön” egy olyan közvetítési formában, ami egyértelműen „megöl” jelentéseket és árnyalatokat, hiszen természetszerű akadályokat állít a befogadás útjába. Elsőként ott van az előadás díszlete, amely kellően pőre ahhoz, hogy a nézői figyelem a női szereplőkre és azok játékára terelődjön, és amely látható és láthatatlan részre osztja a játékteret. Ebben a játéktérben a hang nem terjed egyenletesen, így a helyenként üresen kongó hangok elnyelik az átélés lehetőségét is, nem érezzük annyira a szöveg és szereplő szívdobbanásait, kínlódásának nyerseségét megszűrik ezek a technikai adottságok. Mi történik ilyenkor összességében az előadással? Kiviláglik az, hogy a finomhangolásokon túl vannak-e közvetíthető jelentések. És a Vígszínház produkciójában vannak, hiszen annyira sűrű az a tragikum, ami ezeknek a nőknek az életében megmutatkozik, hogy ennek nyersesége átsüt a videókamerák lencséjén is. Ennek ellenére, persze, gyakran éreztem azt, hogy nem ártana filmkritikusnak is lennem, hiszen a kameramozgásra edzett figyelem egyéb alkotói szándékokat is felfedett volna (ha kellett egyáltalán keresni ilyeneket, és nem pusztán arról szólt az adaptáció, hogy mégsem lehet a kistotál és nagytotál váltakoztatásával mesterséges színházi fílinget közvetíteni, kell még egy-egy premier plán is). És akkor itt van az, ami az online színház teatralitásában kételkedők malmára egyértelműen, megcáfolhatatlanul vizet hajt: a kamera gyakorlatilag nem hagyja, hogy nézői figyelmünk arra irányuljon, amerre természetszerűen irányulni akar, hanem éppenséggel diktál egy bizonyos „olvasatot”. Persze, Pap Vera arcának rezdüléseit nagyon szívesen figyeltem, és azt is, ahogy találkozik rajta a fény és árnyék, azonban annak igényét is gyakorta éreztem, hogy a két különböző értékrendet megtestesítő nő arcát – az övét és az Eszenyi Enikőét – egyszerre láthassam a közös jelenetekben. Ha ez így lett volna, akkor én – itt és most – egy másmilyen dinamikáról írnék, hiszen azt tíz kamera sem tudja egyszerre visszaadni, amit egy irányulni akaró szempár meg tud figyelni magának. Értelemszerűen meg kell állapítanom, szinte logikus folytatásként: a színház kétségtelenül tud olyasmit, amit a film a világ összes technológiájával és eszköztárával sem tudna pótolni. Nyilván, ez alkalmasint fordítva is igaz lehet, de itt most éppen az lett volna fontos, hogy két arc rezdüléseit magam rakjam össze, mintegy megismételhetetlen, egyéni puzzle-ként. Túloznék, ha azt mondanám, hogy ez az amúgy gyönyörű előadás „felejthetetlen élmény” volt számomra. Mondjuk, nem is hinné el ezt senki nekem, hiszen felsoroltam imént a megannyi műszaki akadályt, ami a befogadás útjába került. Azonban tény az, hogy voltak olyan megfoghatatlan gyöngyszemek, amelyek belém égtek, és az egyik éppen az, ahogy Pap Vera egész lénye sugározta azt a szavakba nem foglalható drámaiságot, amivel egy nő magára kényszeríti azt, ami végül megsemmisíti. Ebben az élményben élőben immár soha nem lehet részem, sem ebben, sem más előadásban. Pap Vera így marad meg – a technikai filtereken túl is – életre szóló életérzésként az érzékenységemben.

Budapesti Vígszinház. Hadar Galron: Mikve. Bemutató időpontja: 2010. október 8., Pesti Színház. Online elődás időpontja: 2021. április 24-25. (eSzínház). Rendező: Michal Dočekal. Szereplők: Pap Vera, Eszenyi Enikő, Börcsök Enikő, Igó Éva, Hegyi Barbara, Péter Kata, Réti Adrienn, Stefanovics Angéla. Díszlet: Jan Dušek; jelmez: Zuzana Krejzková; dramaturg: Kovács Krisztina; zene: Miloš Orson Stědroň.