Obaharok nyomában I.

‍látogatás a Baliem-völgyi dani törzsnél

         Több olyan pápuai történetet is megismertem az elmúlt években, amelyek komoly hatással voltak rám, és nemcsak hogy beindították a képzelőerőmet, arra sarkalltak, hogy fizikai értelemben is ellátogassak azokra a helyekre, amelyek terepet biztosítottak ezeknek az eseteknek, összetett emberi kapcsolatok helyszínei voltak.

Szerencsés vagyok, hogy olyan vezetőm lett a Baliem-völgyben, aki – bár tizenöt éve Wamenában, a völgy központi településén él, mégis – a kívülről érkező személy kíváncsiságával képes vizsgálni egy-egy helyzetet. Az egyik történet, amelynek egy szerencsés együttállás révén idén a nyomába eredtem, nem annyira ismert, mint a Michael Rockefeller-eset¹, de a helyiek számára kellemetlen „história.” Ez a beavatkozás nem elsősorban az amúgy is ellenséges klánok egymás felé irányuló tetteinek intenzitását befolyásolta, inkább egy közösség belső működésére, a leszármazottak helyzetére, életére volt – és van a mai napig – meghatározó hatással.

         1972-ben Wyn Sargent, egy amerikai újságírónő azzal a szándékkal érkezett az akkor még különösen veszélyes és rendszeresen forrongó Pápuára², hogy könyvet írjon a bennszülöttekkel való találkozásáról, az életükről³. Saját bevallása szerint is bestsellert szeretett volna írni, amely számára olyan szerencsésen alakult, hogy nemcsak hogy túlélte a látogatást – illetve megismerkedett a dani törzs egyes tagjaival –, egyenesen házasságot kötött – fehér emberként a történelem folyamán először – egy olyan helyivel, Obaharokkal, aki fontos pozíciót töltött be a klánján belül. Obaharok a saját falujában legalább hat napot együtt töltött Wyn Sargenttel, mielőtt még utóbbit – a törzsek életébe való beavatkozása miatt⁴ – kiutasították volna az országból, s miután az föltűnt előbbinek Wamenától néhány órányi járóföldre található falujában. Együtt élt az a kaliforniai nő egy magasrangú „tisztséget” viselő dani férfival egy olyan világban, ahol a nők nem értek többet néhány disznónál, s akiket, ha a házasságkötésük előtt elveszítették a szüzességüket, rituális módon ölt meg a családjuk. Együtt éltek egy olyan világban, ahol egy nő akkor számított a férfiak számára kívánatosnak, ha állott vizelettel vagy más ürülékkel kente be magát. Abban a világban, amelyet éles sziklák szinte áthatolhatatlan rengetege választ el a többi, nehezen megközelíthető „világtól”, ahol akkoriban olyan törzsek éltek, amelyektől a danik rettegtek, s akikről akkor a fehér látogatók, köztük Wyn Sargent, még semmit sem (vagy csak nagyon keveset) tudtak. Együtt voltak egy olyan szigeten, ahol bizonyos törzsek fiai csak úgy válhattak felnőtt férfivá, harcossá, ha megölték ellenségeiket, és megették azoknak húsát. Nemcsak érdekes eset volt ez, annál sokkal bonyolultabb. Belső viszályhoz vezetett, ami azt is jelenti – jártam ott a Baliem-völgyi utam során –, hogy Obaharok nevét még ma sem tanácsos egykori falujában az embernek a szájára vennie. Mindkettejüknek érdekében állt ezt az akkor – és tulajdonképpen még ma is – hajmeresztőnek számító tettet végrehajtani, azaz összeházasodni dani szokás szerint – ennek részleteiről később még szó lesz –, miközben Obaharoknak már jó néhány felesége volt. Ez első pillantásra – főleg a nyugati, a Disney-világon szocializálódott szemlélő szemével nézve – kissé romantikusnak tűnhet, de valójában egyáltalán nem az. Sargentnek, ez érthető, a könyve megírásához minél közelebb kellett kerülnie egy – lehetőleg magas pozícióban lévő –, a danik törzsi életét keresztül-kasul ismerő egyénhez – és mi lehetne közelebbi kapcsolat, mint egy házasság? –; Obaharoknak pedig olyan kapcsolatra volt szüksége a külvilágból, amely alapvetően változtathatta (volna) meg a törzsben elfoglalt pozícióját. Hasonló ez ahhoz, amit Michael Rockefellerék műveltek a Baliem-völgyben történt fejszeosztogatással, sőt konkrétan köze van hozzá, csak jóval személyesebb annál. És a saját ott szerzett tapasztalataim, a történet részleteiről hallott egyéb információim számomra egyértelműen megmutatták, hogy a kívülről érkező – s főleg a hatalom komoly lehetőségével kecsegtető – ígéretek, az „egy jobb élet reménye” milyen kegyetlen módon torzítja a zártan élő közösségek létét⁵. Úgy fest, Obaharok nem mondott igazat, és nemcsak Arne Falk-Rønne dán utazónak, aki nem sokkal az eset után interjút készített vele, hanem a saját, fehér feleségének, Wyn Sargentnek is füllentett, aki szintén nem volt teljesen őszinte a hatalomra vágyó danival. Ugyanakkor már Falk-Rønne remek könyvének⁶ első olvasása közben foglalkoztatni kezdett a kérdés: a torzulás milyen fokozatai jelentkez(het)nek ebben a történetben? Kérdezem ezt úgy, hogy megtapasztaltam, éles helyzetekben gyakorta jobb az, ha nem beszél az ember. Mégis érdekes, némileg költői kérdés, játsszunk el vele, hogy vajon Wyn Sargent mit értett meg a danik beszédéből, szándékából, és fordítva? Hogyan kommunikált Obaharokkal, amikor beköltözött annak falujába? Hiszen Obaharok csakis daniul beszélt, értett, Wyn Sargent helyzetében pedig, aki fehér nőként egyedül tartózkodott ott, nehezen elképzelhető, hogy a „nászéjszakáján”, illetve az Obaharokkal együtt töltött szűk egy hét alatt, valaki folyamatosan fordított volna neki a hetvenes évek elején – egy olyan ember, aki kellően jól beszélt egyszerre daniul és angolul. Ahogyan Falk-Rønne, a dán utazó helyzetében is érdekes kérdés ez – ahogyan erősen elgondolkodtatott a saját esetemben is, amikor Palimolo vagy Kumugima faluban igyekeztem szót érteni a helyiekkel, még úgy is, hogy ma már nem daniról kell fordítania a tolmácsnak, szinte mindenki beszéli a közös indonéz nyelvet. A fordítási, megértési problémára jó néhányszor utal a könyvében, s bár volt tolmácsa, ahogyan nekem is, esetében minimum három – de tulajdonképpen négy – rétegen keresztül szűrődött át az információ, mire az végül a papírra került. Az ilyen helyzet milyen mértékben torzító hatású? Mennyiben volt „igaz” az, amit Obaharok közvetíteni szándékozott/tudott, és mennyiben voltak érthetők a részletek a befogadó számára, amikor – a határozószókat, és bizonyos egyéb szófajokat nem ismerő, nem alkalmazó dani nyelven – Obaharok, nyilván igen heves lelkülettel, elhadarta fájdalmas mondanivalóját?

‍

         Jayapurából a Trigana Air járata harmincöt perc alatt ér Wamenába, a Baliem-völgy központi településére, ahol megközelítőleg hatvanezren – betelepült indonézek, nyugatiak, katonák és nagy létszámban danik – élnek. Nem kellene sokat visszamennünk az időben ahhoz, hogy azt mondhassuk, a Cessna-gép imbolyogva száll le a landoláshoz csak éppenhogy elégséges méretű füves térségen, ma már azonban sugárhajtóműves gépek szállítják az utasokat ezen a rövidke távon is, ahol a tisztességes utazómagasságot el sem éri a gép, míg átvág a kanyargó folyókkal szabdalt dzsungel fölött. Azonnal szemet szúrnak a völgyet körbeölelő hegyek, amelyeknek déli részét – ahol a Trikora, Pápua harmadik legmagasabb csúcsa (4750 méter) is nyújtózik – vastag felhősáv fedi érkezésemkor. Az átlagos indonéz repterek várótermeihez képes szűkös kis helyiségbe lépek be, ahol egyetlen körbefutó szalagon menetelnek a csomagok. Körülöttem alacsony emberek állnak, jellegzetesen széles arccal, göndörödő hajjal és élénk tekintettel, amiben mindig van egy különös kutakodási szándék, feszültség, mintha folyamatosan lesben állnának, izgatottan várakoznának egy intenzíven bekövetkező eseményre. Hamar nyilvánvalóvá válik, ami huszonöt évnyi kosárlabdázás után, irányítóként, komoly elégtétel ám egy játékosnak, hogy messze én vagyok a legmagasabb ember a teremben. Pedig vagy száz ember várakozik itt éber tekintettel, dani nyelven sutyorászva, sokan rám villantják nagy szemüket, mutogatnak is, ami már inkább a bőrszínemnek köszönhető, nem a testmagasságomnak. A repülőtéren mindenki „felöltözött”, azaz modern ruhát viselő helyi, miközben sokaknak, még egyes gyerekeknek is, vöröses a szája széle, ami nem a kannibalizmusra utal, hanem a bételdió napi szintű fogyasztására. Ez az egyik leggyakoribb időtöltés és szórakozás errefelé, szinte luxus, a csomagokat előhozó szalagon is jó néhány zsák föltűnik, ami tele van ezzel, a helyiek számára különösen értékes árucikkel. A bételrágás sok félreértés alapja volt, ami az említett kannibalizmust illeti. A vöröslő száj miatt, amely ennek a terménynek az elrágásából és intenzív nyáltermelő hatásából ered, sokan hitték a korábbi századokban az utazók közül egyes törzsek tagjairól, hogy közvetlenül a találkozásuk előtt embereket fogyasztottak el. Mindezt a kannibalizmus helyenként valódi meglétéből származó történetek, az emberi fantázia, a pletykák, a legendák, valamint a tudatlanság összessége alkotta olyan rémisztővé. Kétségtelen, nem szívderítő látvány, hogy a körülötted tolongó emberek szájából mélyvörösen buggyan elő valamiféle sűrű nedv egy olyan völgyben, ahol valóban élnek az emberevést nemrég még intenzíven gyakorló törzsek és klánok. A danik azonban sosem voltak kannibálok, viszont annál keményebb harcosok hírében állnak még ma is.

‍

         Négyen ülünk az autóban, mikor elhagyjuk Kumugima falut, amely nagyjából egy órányi járásra helyezkedik el Wamena határától. Petra, egy szumátrai férfi a sofőr, aki inkább fiúnak látszik, olyan kölyökképe van, hogy alig hiszem el, hogy önszántából került Pápuára. Állandóan mosolyog, s bár angolul nem beszél jól, megállás nélkül kérdez: honnan jöttem, merre található Magyarország, amelyről első körben azt hiszi, Oroszország része – ez egyáltalán nem hangzik jól –, majd teker egyet a hangerőszabályozón, mert nem halljuk egymást a metálzenétől, ami a hangszórókból árad. Hátul, közvetlenül mögöttem a vezetőnk, Victor ül, mellette, középen Imel Wilil, egy alacsony, szikár kis pápua, akit az imént vettünk föl a falu előtt, hogy segítségünkre legyen a több napos túra során. A jobb hátsó ajtó mellett pedig Pasqualis figyel – a szemünk néha összeakad a középső visszapillantón át –, ő egy hamisítatlan fizimiskájú dani, széles arccal, nagy szemekkel, s akkora és olyan erős kézzel, hogy nem szívesen szeretne az ember lekezelő lenni vele. Az autó rázkódik, régóta nem betonúton haladunk. Időnként föltűnik az út szélén egy-egy ember machetével a kézben, vannak, akik cipelnek is ezt-azt, egy zsák édesburgonyát vagy tüzelni valót. Korán van, mégis erősen éget a fény. A mezők és hegyek szabdalta táj fehérkés ködben úszik a szélvédő üvege mögött.

         Nagyjából húsz percig rázkódva megyünk még, majd egy lemállott domboldal aljánál állunk meg, amit balról éles sziklák szabdalta hegyvonulat árnyékol. Kiszállunk, és már zajlik is a pakolás, a készülődés, hogy hamar elindulhassunk be a hegyek közé. A táskák tartalmának átrendezése után fölfelé haladunk a málló, saras ösvényen, s mintegy háromnegyed óra elteltével elérjük az első sziklaormot, ahonnan már jól belátni a tizenöt-húsz kilométer széles, hatalmas hegyekkel határolt Baliem-völgyet.

         A völgy hivatalos fölfedezésében a legfontosabb szerepet egy érdekes vállalkozás játszotta, ami egy amerikai milliomoshoz, Richard Archboldhoz kötődik⁷, aki 1938-ban már a harmadik expedícióján vett részt a sziget nyugati, akkor még Holland Új-Guinea névre hallgató térségében, hogy egy – a Guba névre keresztelt – hidroplánnal hatoljon be annak belsejébe, a Wilhelmina-hegy és az Idenburg-folyó közötti, még földerítetlen részre koncentrálva. Hivatalosan ő volt az első nyugati, aki a Baliem-völgyben járt – mások korábban már repültek a völgy fölött, amit egy holland katona Groote Vallei-nek, azaz Nagy Völgynek nevezett el –, s valódi kapcsolatot létesített a helyi törzsekkel. A Baliem-völgy magasabb részén fekvő Habema-tavon szálltak le szerencsésen, és pár hétre rá a tó mentén tábort alakítottak, ami csak rövid ideig állt. A második világháború Új-Guinea szigetének életébe is rendesen belekavart, s viszonylag hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a nyugati ember alaposabban megismerkedjen az itt élő népekkel⁸, köztük az egyik legnagyobb lélekszámú törzzsel, a danikkal, vagy ahogyan ők nevezik magukat, a hubulákkal.

‍

‍

         Az egyik sziklán aprónak látszó alakot pillantok meg, miközben fölkapaszkodunk egy biztosnak látszó pontra. Göndör hajú lányka üldögél összekulcsolt karokkal egy száraz fa alatt, és bennünket figyel. Háromnegyedes nadrágot meg egy vöröses árnyalatú pólót visel, ám ami azonnal szemet szúr, hogy mezítláb van, és neki is kereszt lóg a nyakában. Az arca széles, határozott álla előre nyúlik, vastag szája van és mélyen ülő barna szemei, amik megvillannak és egyre tágabbá válnak, miután rám néz. Mela – így hívják a lányt – ránk vár, hogy Palimolo faluig kísérjen bennünket, mondja Victor, majd bemutat a fiatal daninak, aki egy ideig bizalmatlan tekintettel bámul, majd bátortalanul ugyan, de nyújtja a kezét. A sziklaperemről, ahol állunk és pihenőt tartunk, átlátni egészen a Trikora közelében húzódó, háromezer méteresnél is magasabb csúcsokig. Sokat közülük most is fehér felhő borít, alattunk, a völgy Wamenától északra, észak-keletre elterülő részén missziós központ bádogtetejei fénylenek. Néhány ház, templom és iskola áll oldalent.

         Már újra úton vagyunk, amikor Victor hozzáfűzi, hogy Mela még csak tízéves múlt, de ő a legrátermettebb lánygyermek, akit a helyiek közt ismer. Korához képest hihetetlenül kitartó, férfiakat megszégyenítő ereje van, ami hamar szemet szúr; nagy csomagot visz a fején, amit Imeltől vett át, lehet vagy tizenöt kilós. Beszélni azonban nem beszél, még a helyi nyelven se sokat, inkább csak bólogat, néha megáll, kerekedő szemmel figyel, aztán a második pihenőhelynél már egy-egy mosoly is megvillan az arcán. Idővel melléülök, a fák árnyékolta kis kanyonban kávéval töltött csokoládéval kínálom, amit bólogatva fogad el. Menet közben Victor a köszönést magyarázza nekem daniul, szerencsére nem bonyolult: „Wa, Wa Wa”, elég, ha ennyit mondok, mondja nevetve, ezzel jó pontot szerezhetek a helyieknél. Ha meg szeretnék köszönni valamit, mondjam ugyanezt, ám elegendő kétszer ismételnem a 'Wa”-t. Időközben még följebb érünk. Egyre elviselhetetlenebb a hőség, bár a kilátás némileg kárpótol. Erről a helyről – a dombok között nyíló vékony sávon át – még visszalátni a lenyűgöző Baliem-völgy központi részébe.

         Az út kora délutánig tartó szakasza a legkeményebb. Igyekszünk hosszabb megállás nélkül eljutni a következő hegy alatt, egy magas ponton álló, fából emelt épületegyütteshez, amely nem is olyan rég még iskola volt. Mostanában szünetel az oktatás, nincsen tanár, aki napi szinten fölmászna idáig a völgyből. Az út előbb egy peremen vezet, oldalt mély szakadék tárul elénk, majd egy erdős rész következik, ahol olyan sűrű a növényzet, hogy alig-alig látni, s vagy tíz fokkal hűvösebb van. Aztán az erdő után kezdődik az a vékony ösvény, amely borotvaéles sziklák közt kanyarog. Ezekre itt csak el-elvétve kell fölmászni, de már sejtem – mivel a völgy oldalán szerteszét ilyen hegyes karmok merednek az ég felé –, lesz még velük dolgunk az elkövetkezendő négy-öt nap folyamán. A völgy közepén, ahol egy apró patak fut keresztül – nagyjából dél felé járhat már az idő –, olyan meleg van, hogy muszáj megállnom néhány percre, mielőtt az ösvény már az épületekhez vezető részére lépnék, ami egyenesen kúszik fölfelé egy masszív domboldalon. A sapkámat a Garuda légitársaság Denpasar-Sorong menetrendszerű járatán felejtettem, ami most igencsak hiányzik. Bő félóra és elérem én is a hosszú faépületet, amely láthatóan üresen áll, az ajtók bedeszkázva, csak az ablakokon lehet úgy-ahogy belátni a benti barnás félhomályba. Az épület völgy felőli részén hosszú tornác húzódik, a többiek azon ülnek vagy fekszenek, csak Imel jön mögöttem, aki vaságyastul is csupán ötven kiló lehet, miközben tényleg szinte vaságynyi súlyú terhet cipel. Most van a legmelegebb, úgyhogy vagy háromnegyed órán át üldögélünk szótlanul a tornácon, az egyik tartóoszlopnak döntöm a hátamat és onnan figyelem a szemközti hegygerincet, amely mögül előbukkantuk nemrég. Majd a távolban húzódó hegyeket nézem, amelyek a Baliem túloldaláról idefehérlenek. Balra komoly erdőség húzódik, arra csak a zöld ezerféle árnyalatát látni. Jobbra egy, már alig létező település nyomai látszanak, fából épült kerítés maradványa, amit helyi szokás szerint száraz fűvel borítottak. A cuccunk legsúlyosabb részét a palackozott víz alkotja. Sok kis félliteres és jó néhány nagyobb, kétliteres is megbújik a csomagokban és a zsebekben. Nemcsak én, Victor sem iszik a forrásokból vagy a kutakból – pedig ő már jó ideje itt él –, súlyos következményei lehetnek, ha megteszi a nem völgybéli, egy ilyesféle túrát könnyen rémálommá alakíthat. Hátul egy másik, kisebb faépület áll, szintén üresen. Körbejárok az egykori iskola területén, ahol a Covid előtt még viszonylag sok dani gyerek tanult. Kiégett fű borít mindent, itt a dombtetőn kíméletlenül tűz a nap, úgyhogy hamar visszatérek a főépülethez. Mela már a ház túloldalán áll, fején a csomaggal. A többiek is készülődnek, bő két óra innen még az út, mondja a vezetőnk, le kell ereszkednünk egy mély völgybe és az alján található sűrű erdőn is át kell vágnunk még.

‍

‍

Jegyzetek:

1    Itt nem Rockefeller eltűnésére és halálára utalok, inkább a Baliem-völgyben történt fejszeosztogatásra, amelyben ő is részt vett, s amelynek a helyi klánok közti harcok kirobbanásában nagy szerepe volt a hatvanas évek legelején. Erről bővebben a később is idézett Arne Falk-Rønne ír. Rockefeller eltűnéséről bővebben pedig itt: https://www.smithsonianmag.com/history/What-Really-Happened-to-Michael-Rockefeller-180949813/

2    Új-Guinea szigete jelenleg két jól elkülönülő egységre tagolódik. Van a nyugati rész, amelynek fővárosa Jayapura, jelenleg Indonézia része – régebben Holland Új-Guinea, majd Nyugat-Irián, ma Nyugat-Pápua vagy egyszerűen csak: Pápua; itt található meg az általam is fölkeresett Baliem-völgy –, és van a sziget keleti fele, hivatalos nevén Pápua-Új-Guinea, amely egy, Indonéziától független állam, Port Moresby központtal.

3    Sargent, Wyn: People of the Valley: Life with a Cannibal Tribe in New Guinea, Random House, New York, 1974.

4    Ehhez hozzátartozik még, hogy a kiutasítás azt követően történt, hogy Wyn Sargent panaszt tett az indonéz hatóságoknál a danikkal, főleg a dani gyermekekkel történő bánásmód miatt. Az újságírónő Baliem-völgyi szerepe több aspektusból vizsgálható, mai napig vita tárgya az, hogy milyen hatással volt tulajdonképpen a helyi törzs/törzsek életére.

5    A Sargent-eset kapcsán sokan írtak a nyugati ember és az őslakos törzsek kapcsolatáról, a kutatásról mint „fedősztoriról”, bővebben például itt:: https://www.ayomiamindoni.com/essay/on-decolonial-feminism-and-indigenous-communities

6    Falk-Rønne, Arne: Barátaim, a kannibálok, fordította: Balassa Klára, Gondolat Könyvkiadó, 1983.

7    Bővebben: https://archboldedublog.org/2021/03/11/the-story-of-richard-archbolds-expeditions-part-3/

8    Vannak persze kivételek, ahogy a magyar Bíró Lajos is az, róla bővebben például itt: https://m.mult-kor.hu/a-civilizaciotol-feltette-uj-guinea-nepeit-a-termeszetbuvar-biro-lajos-20221107?pIdx=1

‍