Nincs írói elefántcsonttorony – Beszélgetés Botházi Mária íróval, újságíróval

– Újságíróként kezdted, közben egyetemi oktatói pályára váltottál, úgy, hogy az újságírást nem hagytad abba, sőt, két szépirodalmi köteted is megjelent az elmúlt években. Ugyan nem ritka e három pálya együttes művelése, hiszen kötődnek is egymáshoz, beszélgetéseinkből néha úgy érzem, valahol köztes állapotként éled meg a helyzeted. Melyik pályát érzed magadhoz a legközelebb, melyikben vagy otthon? ‍

– Azt hiszem, jelenleg az újságírásban a legkevésbé. Ezért is ódzkodom mostanában, ha újságírónak neveznek, évek óta nem dolgozom sajtóban. De gyakorló újságíróként is zavarba jöttem ettől a megnevezéstől, inkább szerkesztőként tekintettem magamra. Az igazi újságíróról kialakult képtől igencsak távol álltam: keveset jártam terepre, nem gyűjtöttem leleplező, nagy botrányt kavaró anyagokat. A kulturális újságírás nem a leleplezésekről híres, gyakran inkább iparosmunka. Amióta az egyetemen tanítok, azóta – kisebb-nagyobb szünetekkel – távol kerültem a gyakorló újságírástól, mert az egyetemi munka egész embert kíván. Hosszú távon semmiképp sem zárnám ki az életemből, ez az alapképzettségem, az életem egy része volt, mai napig közel áll hozzám. De legjobban az írásban érzem magam, igaz, jelenleg erre marad a legkevesebb időm. Az írás nem kötelező, nem szorítanak a határidők – lehet, ez az önfeledt belemerülés teszi igazán vonzóvá és otthonossá. A tanárkodás a fiatalokkal való együttlétet jelenti, ami mindig kedvemre való, nagy kihívás – igaz, az elmúlt másfél évben lassan egy gyesnyi időszakot itthon töltöttem, az online találkozások épp attól fosztják meg a tanári pályát, ami az esszenciája lenne. Többszörösen igaz ez az olyan gyakorlati tantárgyak esetében, mint amiket én oktatok.

‍
– Szerényen nyilatkozol újságírói mivoltodról, de az a tizenöt év, amit az erdélyi magyar újságírás különböző orgánumainál töltöttél, mégis adott egyfajta rálátást arra, a kilencvenes évek végétől hogyan változott ez a szakma…

‍– Úgy látom, a mai napig él Erdélyben egy mitizált újságíráskép. Ami minden szerkesztőségtől számon kéri a nagybetűs, hagyományos Szakmaiságot, bármit is jelentsen ez, valamint a valós változásokat hozó oknyomozó újságírást, a nagy témák felgöngyölítését. Ami jogos is lehet, nagy szükség lenne rá, de a körülményeinket ismerve közben úgy látszik, ennek eleget tenni szinte soha nem sikerül. Lám, az erdélyi elvárások és megfelelések ismét. Az erdélyi magyar sajtónyilvánosság szinte ugyanazokba a kisebbségi sajtó sajátosságaiból fakadó korlátokba ütközik, mint a kilencvenes évek végén. Ennek talán az egyik oka az, hogy kisebbségiségünk együtt jár egy sajátos tematikai kényszerpályával a sajtóban: különös hírértéket tulajdonítunk mindennek, aminek valamilyen módon köze van a közösség belső életéhez. Ugyanakkor ez együtt jár egy erős etnikai fegyelemmel, (ön)korlátozással is, hogy az újságíró ne bántsa a saját kutyánk kölykét. A másik markáns ok az, hogy a szerkesztőségeket lélegeztetőgép tartja életben, s a kapcsológombon legtöbb esetben a politikum keze pihen. A kétezres évek elején, elsősorban a fiatal újságírókkal induló Krónikával, bátrabb, tabudöntögetőbb hangok tarkíthatták a nyilvánosságot, de az elmúlt évtized mintha visszarendeződést hozott volna a kilencvenes évek meglehetősen uniform és kiszolgáltatott sajtója felé. Persze ma már sokkal differenciáltabb a paletta, az elmúlt tíz-egynéhány évben nemcsak a média változott meg, a médiafunkciók és a médiafogyasztók is átalakultak. Ma már az emberek a médiát olvasva – s ez alatt egyre kevésbé a nyomtatott újságot értjük – úgy tűnik, elsősorban szórakozni akarnak és feszültséget levezetni, ezt jól tükrözik a különböző közösségi hálózatok kommentjei is, amelyek sokszor erős feszültséglevezetők is. Még a mi a média kérdésre is kihívás választ adni, már nem beszélhetünk a nagybetűs újságíróról vagy a nagybetűs újságírásról. A média feladata – még ha kisebbségi médiáról is van szó – nehezen körvonalazható. Ha körvonalazni próbáljuk, mindig oda jutunk, hogy az újságírói és a befogadói témapreferenciák között egyre hatalmasabb szakadék tátong.

‍
– A megváltozott médiafogyasztási szokások nemcsak újságíróként, hanem íróként is érintenek: két köteted, a Boldogság juszt is a tiéd, illetve a Biorobot írásainak nagy része először az online média felületein jelent meg. Írásaid műfaja (glossza, tárca) is magán hordozza az előbb említett köztes állapotot, hiszen egyaránt helyük van az online sajtóban, illetve kötetegészként is működnek. Érzékelsz-e különbséget a különböző olvasórétegek között?

‍– Egészen elképesztő, a különböző platformok, hordozók mennyire meghatározzák egy-egy szövegnek a befogadói szegmensét. Akik az írásaimat kötetben, egyben olvassák, nyilván másfajta olvasói regisztert képviselnek, mint azok, akikkel a közösségi hálón jön szembe egy-egy szövegem. Más olvasáskultúra jellemzi őket, sokkal tudatosabb, értőbb olvasók, akiknek nem okoz problémát felfedezni az iróniát, a humort, olvasatuk nem referenciális. Az internetes olvasók figyelmét rendszeresen fel kell hívni, hogy ne referenciálisan olvassanak, és hogy amit írok, az nem feltétlenül a valóság, hanem annak a kifordított mása. De ez részben persze összefügg azzal is, hogy eleve másképp olvasunk ebben a közegben, mintha egy könyvben lapoznánk – pásztázva, ugrálva haladunk, emiatt néha elvész a mondatok tartalma, vagy nem úgy értelmezzük a szöveget, ahogy a lineáris olvasás kínálná. Azért persze örülök, hogy magukra ismernek az olvasók, s az azonnali olvasói visszacsatolás is jó visszajelzés lehet, de mindig gyomoridegem is van, amikor megjelenik egy új szöveg, hogy jól megdobálnak virtuális sörösüvegekkel.

Fotó: Angyalosi Beáta

‍
– Nemrég Székelyudvarhelyen tartottál egy TED-előadást (Technology, Entertainment, Design – technológia, szórakoztatás, dizájn) Szégyeneink hálójában címmel. A szégyen írásaidnak is gyakori motívuma, most ennek elméleti hátteréről beszéltél, arról, hogy szégyentársadalomban élünk…

– Mindig érdekelt a szégyen társadalmi, szociokulturális és irodalmi megragadása. A Biorobot szövegeiben is foglalkoztam ezzel. Az erdélyi társadalomban hangsúlyos elem a szégyen. Talán azért is érzem így, mert akár Franciaországban, akár Amerikában járva rálátásom volt arra, hogy lehet úgy is élni, hogy nem kell szégyenkeznünk az élet legegyszerűbb dolgaiért, s nem kell feltétlenül meglepődni azon, hogy az emberek olyanok, amilyenek. Nyilván a neveltetésem is ebbe az irányba vitt, az ember mindig a gyökereit írja, abból táplálkozik. Az a közeg, ahonnan származom, nagyon is magán hordozta ezt a szégyenhagyományt. Az urbanizálódó, de eközben korántsem polgáriasodó, hanem a rurális hagyományait nagyrészt megtartó blokkos, kisvárosi közeg ez a Székelyföldön. De talán az egész erdélyi magyar társadalomról elmondhatjuk, hogy elég erőteljesen rurális meghatározottságú. Vannak ennek persze pozitív oldalai is, ez az értékrend odafigyelést, közösségként létezést, összetartást is feltételez.De úgy látom, ezt a világot – minden szépsége mellett – erősen átszőtte a szégyen, a megszégyenüléstől való félelem, s az állandó készenléti állapot továbböröklődött a szocialista, majd a rendszerváltás utáni időszakba. És jóval erősebben vetül ki a nőkre, mint a férfiakra, ma is. Ráadásul a rendszerváltozás óta rárakódott egy csomó más elvárás is, ami nem feltétlenül a mi értékrendünkből ered. Az erdélyi ember még mindig keresi önmagát, szeretné megtalálni helyét a világban. Úgy értem, erdélyi magyarként, mert egyénileg, ugye, minden nép fiai ezen fáradoznak. De kisebbségiként önmagunk meglátása is igen nehéz. Hosszú ideig nem is szabadott magunkról magunknak beszélni sem, és éppen abban az időszakban, amikor szembesülnünk kellett azzal, hogy kisebbségiségünk nem visszafordítható. Aztán amikor már beszélhettünk, akkor nehezen találtuk a saját hangunkat. Lehetnénk jóval büszkébbek is a saját identitásunkra, s ezt örömmel a külvilág felé tárhatnánk. Na jó, ehhez persze kell egy olyan külvilág is. De úgy látom, a szégyen saját felnövésünk egyik kerékkötője – örök kontroll alatt állunk, nem csak kívülről, hanem belülről is.

‍
– A Biorobot írásai, mondod, erősen magán viselik a szégyen lenyomatát. Tükröt tart, de ez a tükör görbe, hiszen írásaid állandó eleme a humor. Még ha nem is jön át minden olvasónak…

‍– Igen, azt remélem, hogy szórakoztató jelleggel tartanak tükröt. Maga a műfaji keret is lehetőséget ad a könnyedebb hangnemnek, s én szeretek ezekről a témákról így beszélni. Szeretetteljesen, sztereotipizálva, de érzékeltetve, hogy a túlzott elvárások nem vezetnek sehová. Az olvasói visszajelzésekből egyébként azt vélem kihallani, hogy ma már próbálják az emberek kivonni magukat ezek alól az elvárások alól, felsóhajtanak, hogy hál’istennek ők nem így élnek. Csak egy kicsit esetleg. Mintha elkülönülne az írásaimban vázolt sztereotip és a valós társadalmi elváráshorizont egymástól. A horizont távoli, mi pedig teszünk rá itt, a közelben. Persze ezek a témák néha önjárókká válnak, ha sokat beszélek róluk, mintha mindig ugyanazt mondanám, ezért időről időre eltávolodom tőlük. Mostanában a hétköznapok erdélyiségéről próbálok írni, a kérdéssel persze sokan foglalkoznak manapság más műfajokban, nagyszerű irodalmi művekben, Fekete Vincétől Tompa Andreáig és Vida Gáborig.
– A Biorobotnál maradva: tavaly felolvasószínházi előadás készült a kötet írásaiból a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházban. – Ó, hát ez a színházi feldolgozás roppant meglepett! Egyszer csak érkezett egy e-mail a Figurától, hogy lehetne-e. Olyan nahát-érzés volt, az az örülős nahát, tudod. A bemutató épp akkorra esett, amikor év végi kapuzárási pánik volt az egyetemen, így nem sikerült ott lennem. Nem is tudom, hogy bírtam volna ki egyébként azt az izgalmat a helyszínen, mert idehaza is féltem, hogy lesz-e közönség, lesz-e némi siker, szörnyű dolog lehet drámaírónak lenni. No de szerencsére lett mindkettő, az előadás műsoron volt egész évadban. Sőt, készült belőle egy klassz karanténos kezdeményezés: filmre vették, és esténként egy-egy történet megjelent a neten, úgy láttam végül én is. Nagyon élveztem, Tamás Boglár és Bartha Boróka előadásában nagyon sok pluszt kapott a szöveg, volt, hogy visítottam a röhögéstől.

‍
– A glossza műfaján kívül egy kötet erejéig az interjúműfajban is kipróbáltad magad, Vitályos Ildikóval készítettél életútinterjút, ami a Polis Kiadónál jelent meg…

‍– Ajjjajj, huszonhat éves voltam, Demény Péter keresett meg, lenne-e kedvem a kiadónak ebben a sorozatában részt venni. Pár évvel korábban csöppentem Kolozsvárra, nyilván nem láttam Vitályos Ildikó színházi alakításait. De nagy tisztelet és főhajtás Vitályos Ildikó előtt, hogy engem zöldfülűként akkora szeretettel fogadott, segített, szárnyai alá vett. Két évig tartott ez a közös munka, sokáig csak beszélgettünk, ismerkedtünk egymással. De utólag visszagondolva úgy látom, a véletlenszerű találkozások meghatározó nyomvonalat írnak az életemben, nélkülük máshol és más lennék. Nemrég egyébként újraolvastam ezt a beszélgetőkönyvet, ma is vállalom – de ehhez a Vitályos Ildikó nyitottsága kellett, nélküle nem lehetett volna ez a könyv olyan, amilyen. És arra is ráébresztett kezdő újságíróként ez a közös munka, hogy az interjú nem az én műfajom, talán nem vagyok hozzá elég nyitott.

‍
– Véletlenszerű találkozásokat említesz, ugyanilyen véletlenszerű volt a Korunk folyóirattal is a találkozásod?

‍– Igen, azt hiszem. Arra jó volt a napi sajtó, hogy kezdő újságíróként elsajátítsam a szakmát, de a 2000-es évek elejének napi, nyomtatott sajtója pár év alatt kimerített, lerágott. Így örültem, amikor Cseke Péter doktorálni hívott. Az internetes világban akkor a blogok taroltak, ezzel kezdtem foglalkozni, nem gondolván még arra, hogy az internet mennyire gyorsan mozgó célpont lesz. Mire megírtam volna a doktorim, már teljesen megváltozott az internetes világ, már rég nem írtak blogokat az emberek. Így valami „állandóbbat” kerestem, így kezdtem el a Korunk átmeneti éveivel foglalkozni, s így jelent meg a doktori dolgozatom szerkesztett változata. Rengeteget tanultam mindabból, ami a kilencvenes évek első évtizedében a Korunkban megjelent, fölötte – a blogokkal ellentétben – nem múlt el az idő, mai napig felhasználom az akkori munkám során szerzett olvasmányaimat. Olyan témákat jártak körbe az akkori szerkesztők, amelyekkel ma is szembesülünk.

‍
– Az elmúlt években visszatértél – ha csak rövid időre is – a gyakorló újságíráshoz, egy évig a Nőileg magazin főszerkesztője voltál – véletlen, hogy a női szál újra, immár más aspektusból, újra felbukkant az életedben?

‍– Hallatlanul izgalmas vállalkozás volt igazgatni egy női magazint. Bár mindig szerettem volna, kifejezetten női magazinnál addig nem dolgoztam, s izgalmasnak találtam, hogyan lehet olyan témáknak utánamenni, amelyek amúgy is foglalkoztattak íróként. Igényes női magazint készíteni Erdélyben nem fából vaskarika, hiszen előítéleteinkkel ellentétben egy női magazinnak nem kell feltétlenül felszínesnek, felületesnek lennie. A Nőileg, amikor átvettem, már jól kitalált szerkesztői koncepció, témarend mentén készült, nagyon szerettem. De olyan kihívás volt, amely teljes embert kívánt, s amelyet nem lehetett másodállásban szerkeszteni, ezért kellett végül elbúcsúznom a laptól – remélem, nem végérvényesen.

‍
– Műfajod, a glossza, a karcolat határműfaj az újságírás és a szépirodalom között. Ez jól beleillik a több szakmai identitást képviselő életviteledbe. Meg kell-e birkóznod olykor ezekkel a képlékeny identitáshatárokkal?

– Egyelőre ragaszkodom a műfajomhoz, bár persze csábít is a nagyobb lélegzetű próza. Ahogy említetted, a glossza-tárca műfaja köztes identitást eredményez, ami azért jó, mert nem kell megfelelni semmilyen csoport elvárásának. S ha nem ragaszkodom különböző szerepekhez, könnyebben tudok ki-be járni közöttük, és akár nagyobb távolságot is tudok tartani tőlük.Az újságírás, úgy látom most, közvetve vagy közvetlenül is, állandó kapcsolódási pont az életemben, hiszen ez a szakmám, a megélhetésem. Ugyanakkor szívesen is végzem, még akkor is, ha a média jövője meglehetősen ködös. Ugyanígy az íróság nélkül sem tudnám elképzelni az életem, mindig is írtam, s ahogy az újságírás, úgy az írói identitás is átalakulóban van. Ma már nincs írói elefántcsonttorony, a közösségi média eleve közelebb hozza az írót az olvasóhoz. A különböző identitáshatárok nagyon elmosódóak, átalakulóban vannak, s szerencsére a befogadás sem csak az identitáskérdéstől függ. Ezért úgy látom, egy konkrét identitástól való függetlenedés másfajta függetlenedést, nagy szabadságot nyújt.

‍

Botházi Mária író, szerkesztő, egyetemi oktató. 1977-ben született Székelyudvarhelyen, tanulmányait a BBTE újságíró szakán végezte, ahol most egyetemi adjunktus. A 2000-es években a Krónika, majd a Transindex munkatársa volt, jelenleg a Főtér portál publicistája, a Me.dok című médiatudományi szaklap főszerkesztője. Kötetei: Biorobot (2019), Boldogság juszt is a tiéd (2016), Átmenetek (2015), Vitályos Ildikó (2005). Biorobot című könyvének írásait a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház művészei színpadra állították.