Néma filmkockák. Kérdések egy film kapcsán

1920 őszén a kolozsvári Egészségügyi Főfelügyelőség megrendel egy kampányfilmet, amelynek tájékoztatnia kellett a tömeget a nemi betegségekről és az orvos különleges szerepéről a betegség felismerését és gyógyítását illetően. A megrendelő a kolozsvári színházigazgatót és filmrendezőt, Janovics Jenőt bízta meg a rendezéssel, aki saját filmgyárában, saját színészeivel (Baróti Erzsivel, Poór Lilivel, Fekete Mihállyal, Szakács Andorral) készítette el a művet. A hivatásos színészeken kívül gyakorló orvosok, továbbá parasztok, sőt, a kórház betegei is megjelentek benne. A tudományos tanácsadó nem volt más, mint Constantin Levaditi, aki a világháború után tért haza Párizsból Kolozsvárra, és aki a szifilisz bizmutos kezelésével elért eredményeinek köszönhetően vált világhírű orvosprofesszorrá. A Világrém/Din grozăviile lumii c. filmet Erdély minden megyéjében és helységében levetítették, a képközi feliratokat románul, magyarul (és alkalmanként német nyelven) szerkesztették.

A némafilm majdnem egyórásra sikeredett. A film cselekményének helyszíne valóságos non-lieux, hiszen csak a tájékozottabb néző tudja, hogy a forgatás helyszíne Kolozsvár, mert felismeri a Szent Mihály-templomot, a Házsongárdot és az operát, de igazából a történet „valahol Európában” játszódik, vélhetően francia nyelvterületen. Pierre Sylvain családja életvitelében, mentalitásában, kapcsolatait tekintve egy korabeli tipikus polgári család. Felesége, Doria, a színház világhírű énekesnője, modern nő, aki amellett, hogy két gyerek példás édesanyja, ragyogó karriert futott be. Már a film második jelenetéből kiderül, hogy a férjnek viszonya van az ugyancsak a színházban dolgozó Shivával, a színésznővel. Georges Pradel, az orvos figyelmezteti Shivát, hogy szifiliszes, és feddő beszédéből azt is megtudjuk, hogy Shiva promiszkuus szexuális életet él. Az orvosi rendelőben Pradel bemutatja Shivának a Wassermann-teszt eredményét, és hogy mi a különbség az ő vére és a tiszta, nem fertőzött vér között: az övé világosabb színű, mint az egészséges emberé. Ehhez a képhez pedig az alábbi, ugyancsak emblematikus értékű üzenet tartozik: „Magától a vérbaj nem gyógyul soha, még ha olyan jól érzi is magát... Egy gyógyszere van: a rendszeres és pontos orvosi kezelés... Jöjjön el holnap az injekciók folytatására” – mondja az orvos Shivának. Később kiderül, hogy a főszereplő, Sylvain is megbetegedett, ezért az orvos a férfit is eltiltja a családjával való bárminemű érintkezéstől:
„Muszáj megtenned! ... Nézzed meg, különben mi vár rájuk. Jöjj... Bemutatom neked a szifiliszt.” Nemcsak Sylvainnek szól ez a mondat, hanem minden nézőnek, a feszültség a következő, dokumentumfilm-képsorok által csak tovább fokozódik. Valós felvételeket vágtak be a játékfilmbe, hogy ezáltal még személetesebb legyen a szifilisz okozta kár. Betegek pózolnak a kamerának, sebhelyes arcú öreget, orr nélküli kisfiút, fogyatékos gyereket mutatnak meg nekünk. Egy megvakult katona emlékszik vissza arra, hogyan kapta meg a betegséget – egy bordélyházi nőtől, és miként akart abból kigyógyulni, orvosi segítség nélkül. A feszültséget tovább növelik a boncterem és az őrültek cellájának megmutatásával.
Miután Sylvain mindezeket látja, kétségbeesik, lelkifurdalás gyötri. Hazatérve, a fáradtságtól és a látottaktól meggyötörve, elalszik. Ekkor látjuk az ő álmát, de az, hogy álomról van szó, csak a történet legvégén derül ki. A történet a néző számára látszólag törésmentesen folytatódik: Sylvain nem fogad szót az orvosnak, ezáltal pedig kezdetét veszi egy egész sor tragédia. Doria, a feleség, megvakul, megőrül, majd belehal betegségébe, a család koldusbotra jut, Sylvain alkoholba fojtja bánatát, és amikor az ő halálának tragédiáját is átéltük már, megjelenik az orvos, aki felébreszti az alvó Sylvaint, hogy értesítse: Shiva meghalt, öngyilkos lett. A kerettörténet így az orvosi forgatókönyv szerint folytatódik: a beteg főhős bevallja feleségének, amit tett, és Amerikába megy dolgozni. „Hogy jobb ember legyek” – mondja ő. A feleség megbocsátóan és szeretettel búcsúzik tőle.
Ha a film keletkezési történetét és magát a film cselekményét, üzenetét összekapcsoljuk, számtalan izgalmas kérdéshez jutunk el. Számomra, aki orvostörténeti kontextusban olvastam az anyagot, a keret és a történet egymáshoz való viszonya érdekelt, mivel ez a párbeszéd elsősorban a világháború után felerősödő orvosi diskurzus megértésében volt segítségemre. Megmutatta, mint vált az emberi test a reformok egyik eszközévé, amelyet most a korábbinál is nagyobb odafigyeléssel kellett célba venni, kezelni, felügyelni, regisztrálni, gyógyítani. Érdekes látni, hogy az orvosi propagandafilmek mely eszközeivel dolgozik, hogyan történik a nemi betegségek mozgóképes megjelenítése a képek ismétlése, a dokumentumfilm melodrámába vagy a melodrámai elem dokumentumfilmbe való bevágása révén, miként dolgozik az ismétlődő és meghökkentő formulákkal, amelyek a publikum szenszibilizálását célozták meg. A háború alatt készült amerikai filmeket leszámítva kevés hasonló nagyméretű mozifilm előzte meg a Világrémet a filmtörténetben. (Minderről bővebben: Bokor Zsuzsa: Testtörténetek. A nemzet és a nemi betegségek medikalizálása a két világháború közötti Kolozsváron. Nemzeti Kisebbségkutató Kiadó, Kolozsvár, 2013.)
Bár kétségtelenül a Világrém a román orvosi társadalom erdélyi intézményesülésének egyik legmarkánsabb és legláthatóbb propagandaeseménye, a nemi betegségek nemzeti keretbe ágyazásához aligha hoz értelmezhető adatokat, éppen a tér és a szereplők etnikai semlegessége miatt – ellentétben a többi, sokkal direktebb üzeneteket megfogalmazó korabeli propagandaanyaggal. Ha meg kizárólag propagandafilmként olvassuk, jogos a felvetés, hogy mit érthetett ebből a tartalomból és ebből a sor vizuális reprezentációból a mozizáshoz nem szokott falusi társadalom? Hogyan tudott azonosulni az operába járó és szabad idejével mit kezdeni nem tudó (ráadásul kiolvashatatlan franciás nevű) polgárral, a kerettörténetbe ágyazott álomepizóddal, a kifinomult filmművészi technikákkal?
Ugyanígy magyar filmtörténeti dokumentumként is nézhetjük a filmet, mint Janovics Jenő életművének egyik fontos darabját. Felmerülhet azonban a kérdés, hogy Janovics mint a színházából nemrég a hatalom által kiebrudalt színházigazgató, tudott-e azonosulni azzal a hatalmi alapkoncepcióval, ami a filmet elindította? Hogyan vitte be önmagát és művészi aspirációit? A film kétségtelenül egy jól sikerült művészfilm, amely Janovics rendezői profizmusát, realista filmszemléletét tükrözi, sőt, olyannyira kifinomult módon vezeti be az orvosi kampány elemeit, hogy ezek, ha akarjuk, észrevétlenek maradnak, a film így akár a kontextus nélkül is olvasható, élvezhető. Azt, hogy a Világrém tényleg olyannak született-e meg, amilyennek az orvosi társadalom megálmodta, vagy pedig az alkotási alkuban a rendezőnek sikerült sokkal inkább saját képére formálnia – nem tudjuk.
Erdély két világháború közötti társadalmáról számos munka született, ezek mindegyike valamelyest egy-egy mozaikdarabja annak a történelmi valóságnak, amelyet kutatunk, és amelyet történetesen magunk is megörököltünk. A Trianon utáni berendezkedés és átrendezkedés egyike azon különleges fordulópontoknak az európai történetírásban, amely épp a tranzithelyzet miatt válik a kutatások célpontjává, a pillanatban hosszú távú folyamatok válnak újraértelmezhetőkké. A Világrém ennek a különleges fordulópontnak sokféle jelentését hordozza, nem egyértelmű jelentéseket, hanem félmagyarázatokat, amelyeket folyamatosan kénytelenek vagyunk újragondolni.