.svg)
Balladáskönyve közvetlen folytatásaként mutatja fel a cím Pál Sándor Attila új verseinek gyűjteményét, de eddigi négy lírakötete címzési gyakorlata (az első kettő a Pontozó és a Düvő) épp annyira összetart: tánc, zene és az eltáncolt-eltáncolható, énekelhető szöveg kapcsolódási pontjai szépen szembetűnnek eddigi, immár tízéves irodalmi pályáján. E pálya elválaszthatatlan része egy novelláskötet is, melynek címe – Rokonok – eltávolodik e fogalomkörtől, de nem olyan nagyon messze, hiszen Móriczon keresztül itt is eljutunk a népiséghez, ha a folklórhoz nem is – bár a borító kettős ironikus kacsintással is rájátszott erre. De amennyire kézenfekvő, annyira csalóka is minden, hogyha innen közelít az olvasó – akár a népiségre, akár a címek jelezte típusokra gondolok. Mert persze ahogy korábban sem (csak) szabályos balladákat írt a szerző, úgy most sem „dalolható” el az összes tétel – némely esetekben pedig egyáltalán nem úgy, ahogy a folklórtradícióban elgondolnánk. De hát az egész tradíció sajátos keretbe ágyazódik itt, mert közel sem a népiség az egyetlen paradigma, amelynek a nyelvét jól beszéli a szerző. Ezért aztán ha nem a néptánc, akkor a Marvel-képregények, a sci-fi-mozik világa vagy éppen a rap adja meg a szövegek ritmusát. A népiségképet tekintve pedig a gyűjtemény elején máris szellemesen figyelmeztet a Skanzen című vers: „az itt olvasható szavak nem eredetiek, / csupán pontos másolatok” (13.). Az az olvasó jár jó helyen, akit a sokszólamúság gyönyörködtet – e versvilágnak ez az egyik legizgalmasabb összetevője.
Ahogy Térey híres rapszövegének beidézése (a Lyricsben), vagy az Aranyt, Orbán Ottót és Kukorellyt egyszerre játékba hívó Vojtina-versek kritika-/kritikusszemlélete felhívja rá a figyelmet, valóban súlytalannak fest e poétika kapcsán erősségeinek vagy gyengeségeinek számbavétele, esetleg a neutrális leíró jellegű elemzőattitűd. Pál Sándor Attila láthatóan mindent tud a versírásról, és ez egyáltalán nem most derül ki. Az igazi tét e költészet kapcsán érzésem szerint egy élénk vita lehetne a kortárs népiségről, ha van olyan. De mivel, ahogy e kötet kicsit keserű, ám éleslátó említett Vojtina-versei (s még további olyan versek, mint pl. A hadjárat) az irodalmi intézményrendszer állapotát illetően pontosan megfogalmazzák, ilyesmire esély sincs – nem lenne vitapartner, az esztétizáló és az ideologizáló kánonok közötti átjárás teljesen megszűnt, mivel a fogalmi nyelveink is eltávolodtak egymástól –, marad némi illemtudó vagy kevésbé illemtudó szerepzavar. Pál Sándor Attila szerencsére kevésbé illemtudó, de azt hiszem, a szerepzavar szót is pontosítani kell: sokkal inkább identitásról beszél, identitásra kérdez vagy mutat rá. Még inkább: vitat ő maga a versekben. A falu jelent életformát és világnézetet, de nem jelent a kortárs politika nyelvére lefordítható egyértelmű attitűdöt, sem pedig politikai közösséget (ennek foglalata a Mi című vers). A folklór pedig egyáltalán nem biztos, hogy a faluhoz kapcsolódik – inkább a különórához, ahol a népdalt, néptáncot, népzenét tanítják, aminek a helyszíne Magyarországon ma is inkább a város. Ennek „megfelelően” a dalformájú szövegek tematikusan jelentősen felhígulnak, olyan képekkel és kifejezésekkel telítődnek, amelyek idegenek a formától, viszont inkább tükrözik a mai „vidékiséget”, amely régóta az urbanitás felé tart – mint például az Új stílusú népdalban vagy párdarabjában, a Régimódi népi lírában.
A hosszú, narráló jellegű szabadversek és a játékosabb, dalszerű rövid szövegek váltakozása jó ritmust ad a kötetnek, utóbbiak könnyedsége oldja az előbbiek többnyire szúrós töménységét. Önironikus, kontemplatív költeményei többnyire élményközpontú darabok, melyek azonban afféle „félalanyi”, önmegszólító pozícióból hangoznak el – ilyenek például a Hortus conclusus, a Körtefa, Az utolsó disznóvágás vagy a Menyegző. Különösen e két utolsót emelném ki az erősebb darabok közül is: ezek a „vidékiséggel” kapcsolatos sztereotípiák egy-egy sarkalatos elemét úgy állítják középpontba, hogy abból sem idealizálás („népi értékek”), sem az urbanitás szempontjából elvárt leckefelmondás nem lesz. A Menyegző akár Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sohasem című regényének nagy esküvőképével is összevethető: talán párbeszédet is folytat vele, mindenesetre míg a regény vonatkozó részeinek esetében az eltartott kisujj-érzésem elég erős emlék, addig itt józan, illúzióktól mentes elemző mélyfúrást olvasni: az az ember beszél, aki benne van, mert ebbe született, és ezért ha tetszik neki, ha nem, a részese lesz. Ennek pedig mintegy folytatásai a már többször említett, az irodalmi élet belső viszonyait szokatlanul erőteljes hangütéssel taglaló versek (tulajdonképpen már maga a téma is szokatlan fiatal lírikustól), még azzal együtt is, hogy nem kevés irónia és önirónia hígítja a hangjukat. Folytatás, mert ezzel válik teljessé a kép: a falusiak, a falusi reformátusok, a néptáncosok részben vagy egészben „kapott” közösségén túli egyetlen, már tudatosan, felnőttként „keresett”-talált szakmai közösség széthullásáról számolnak be ezek, ami zordabb közéleti üzenetet hordoz, mint egy direkt politikai odavágás: a minden ízében és rétegében átpolitizált Magyarországon alapélménnyé vált a széthullás, a disszonancia s a rosszul értelmezett (mert mennyiségi alapú) teljesítménykényszer.
Pál Sándor Attila könyve számtalan olyan témát vonultat fel, melynek kapcsán a nyelvi megoldások háttérbe szorulni látszanak: érzékeny, nagy formátumú versnyelvet dolgozott ki, de érezhetően nem állt itt meg. Verse ugyan párbeszéd, ha akarom, de sokfelől üvöltés is – mert nincs kivel megbeszélni mindazt, amit felvet vagy kimond.
Ugyanakkor az erős hosszúversek mellett a finomabb hangszerelésű rövidek sem lényegtelenek – a kötet egyik legjobbja az Upload című vers, melynek erős zárlata képes áthangszerelni a pimaszul provokatív kezdetet –, amely áthangolás a kötet egészét is jól jellemzi: „újra találkozunk / egy végtelen tárhellyel rendelkező / felhőben” (48.).
Remélem, minél hamarabb eljön ez az újabb találkozás!
Pál Sándor Attila: Daloskönyv. Magvető, Budapest, 2023.
