Nem az elkezdés és a lezárás: a folytatás

Más az otthonkeresés, az otthonteremtés, az otthonhoz közeledés és az otthontól távolodás dinamikája. Attól függően, hogy létezik-e már vagy megtalálható-e még az a bizonyos intim környezet, hogy milyen indíttatásból kényszerülünk az elválásra, búcsúzásra, s hogy az origóhoz képest merre mozdulunk el, változik a felkészülés, a várakozás és az elindulás folyamata. A köztes lét feszültsége remegő gesztusokban tör ki, hiszen sosem készülünk fel, indulunk el vagy érkezünk meg igazán.

Vincze Ferenc negyedik prózakötetének címe olyan elvárásokat ébreszt az olvasóban, amelyek a novellák elolvasása során fokozatosan megkérdőjeleződnek, majd direkt módon meg is dőlnek. A tematikus ellenpontozás által, a cím és a tartalom közötti kontraszt alapos megteremtésével még inkább aktív, érzékeny továbbgondolkodásra ösztönzi az olvasót. Vincze egy, a kortarsonline.hu-n közölt interjúban kiemeli az írás és olvasás játékának lehetőségeit: „Nem mondok el egyetlen, a többit kizáró történetet, mert az éppen azt a pozíciót semlegesítené, amely engem a történetmesélésben érdekel, amelyet ismerek. Az egymással egyenrangú, egymásba fonódó vagy egymásnak ellentmondó történetek szálait megpróbálom az olvasó kezébe tenni, ez pedig biztosan lehet dühítő, kiszolgáltatott élmény is.”

A hétköznapi mikrovalóságok szituációit, interakcióit fókuszba állító szövegek olyan problémákat vonultatnak fel, amelyek bár nem teljesen homogén témájúak, kivétel nélkül az elidegenedés, a búcsúzás és a magány tárgykörébe tartoznak. A távozástörténetek, szakításnarratívák metszéspontjában a kifejezés és a kommunikáció sikertelensége áll. A szereplők (el)hallgatnak, újra és újra sikertelenül futnak neki elmondani az elmondhatatlant, egymás szavába vágnak, témát váltanak, némán töltenek egy decit. Tőmondatokban vagy az erőszak nyelvén szólnak. A látszat ellenére viszont olykor sikerül konstruktívan építeni azt a nyelvet, amely által az üresség, a visszavonhatatlan veszteségérzet, a végérvényes, de mégis megnyugtató elválás érzése megfoghatóvá válik. A novellákban egybefonódik a kimerítő ciklikusság és monoton linearitás, a fojtogató kötöttség és a váratlan elrugaszkodás igénye.

Az anekdotikus történetek sajátosan groteszk világát a mindennapi tevékenységek, kényszeres pótcselekvések, a fekete humor és szimbolikus motívumok narratív játéka hálózza be. A történetekben megjelenő evés, főzés, vizelés, tükörbe nézés visszatérő motívumként kapcsolja össze a szereplők életét, mélyebb jelentést adva a lét alapvető szükségleteinek, a rutinszerű cselekedeteknek, az identitás(válság) és a belső konfliktusok ábrázolásának. Minden elbeszélésben kulcsfontosságúvá válik az étkezés mozzanata, amely lehetővé/lehetetlenné teszi az emlékek felidézését, a múlt és jelen megélését. Ezáltal megkérdőjeleződik az is, hogy a főzés, a közös étkezés mögött valódi törődés, kapcsolódási szándék rejlik-e, vagy csupán a kényszer és a nyomasztó együttlét terhe. A vágyott szerelmeket körbelengő cigifüst múltbéli és jelenlegi kapcsolódási kísérletek sikertelenségét idézi. A kaparó, kínzó füst körüllengi a szereplőket, de miközben feloldoz és lenyugtat, kívül-belül megbélyegez. Bortócsákban, lifttükörben, kávézóban ott vannak a megkerülhetetlen tükörképek: az esetlen szembesülések a múlt és jelen ráncaival, gyűrődéseivel pedig soha nem tehermentesek.

A tizenegy történet valószerű szereplői ambivalens érzésekkel, kapcsolatokkal küzdő hétköznapi karakterek, akik önazonosságuk hullámvölgyében kutatják a realitás elmesélhetőségének korlátait. Utazók és maradók, szemlélők és költöztetők, férfiak és nők, gyermekek és szülők találkozás- és elválástörténetei sorakoznak fel. A szerepek viszont könnyen felcserélődhetnek: így lesz érkezőből távozó, ismertből ismeretlen, a felnőttből szótlan vagy feleselő gyermek, a kislányból pedig lebegésre és szabadságra vágyó, gondoskodó szülő. A körkörösség fájó átrendeződésekkel jár. A csere bekövetkezte azonban elkerülhetetlen, a változások elfogadása pedig attól függ, hogy korábban miként éltük meg a ránk szabott szerepet. Vincze kötetének sajátos világában mindenki „megért szebb időket” (40.), látszólag pedig „mindenki az igények kiszolgálására rendezkedett be. Akinek ez nem ment, az elköltözött. Akinek ment, az is elköltözött” (16.). Bár egyes novellák főszereplői férfiak, a kötetben mégis hangsúlyos a nők jelenléte. A női perspektívákon, tapasztalatokon keresztül a kötet a nemi szerepek ábrázolásának kritikus aspektusaira is fókuszál. Gyakori a verbális és/vagy fizikai bántalmazás, amelyet az ironikus utalások hatásosan felnagyítanak („Ida érdeklődve szemlélte a poharat (…). Mindenesetre jól mutatna a vitrinben, sőt, amikor Erzsike átjön verés után, tudnának koccintani vele. (…) Erzsikének tetszett a piszkosfehér, porcelánnak tűnő tányér. (…) Elkelne pár ilyen, mivel Péter egyik este magára rántotta az egész polcot, amin a tányérok voltak. Ami nem tört el, azt hozzávágta”, 98.). A felidézett emlékekben a nők leginkább a testiség kapcsán – reduktívan, tárgyiasítva – határozódnak meg. A novellák ugyanakkor ironikus kritikát is megfogalmaznak bizonyos társadalmi szerepekhez fűződő sztereotípiákkal kapcsolatban is (lásd pincér, pap, tanár, pszichológus).

Hogy mi a közös a pletykákkal átitatott, jól ismert falusi hálózat és a mindig idegen, sohasem otthonos város között? A novellák válasza, hogy mindkettő „kicsit steril, kicsit kihalt, udvarias és előzékeny emberekkel, akik még maguk elől is rejtegetik a magánéletüket” (16.). Zsákterek: „máshová nem lehetett menni, csak visszafelé” (36.). Vissza nemcsak térben, időben is. A távolságok biztonságából ki nem mozduló szereplők sokszor csak a mentális térképükön mozdulnak el: a környezet ingerei (színek, hangok, illatok) asszociációkat hoznak létre az emlékezés folyamatában, próbára téve a tájékozódási képességet. A térben megjelenő tárgyak magukban hordoznak valamilyen folytonosságot: „A tegnap is zöld volt, ma is zöld. Van mihez kapcsolódni. (…) Valami, amibe lehet kapaszkodni” (82.). A szereplők egy része ismeri, olvassa a tájat, a nem emberi jelzéseit, az elrejtett nyomokat, mást viszont próbára tesz a sötétség, az ismeretlen közeg.

A címadó novella nem szakít a már megszokott humoros hangvétellel, ugyanakkor sokkal személyesebb hangra vált, ezáltal az egész kötetet magasabb szintre emeli. Csomóponttá válik, ahol minden összefut, új értelmet ad minden korábbi történetnek. A kötet rávilágít arra, hogy a történetek sosem lehetnek lezárva. Minden elmondással, felelevenítéssel továbbíródnak, beleíródnak valami már létezőbe. A forrásukat és zárásukat nem lehet és nem kell megtalálni. „Folytatni kell a történeteket, hiszen már régen elkezdtem, elkezdted, elkezdte apád, nagyapád, dédapád, és a folytatás a lényeg” (154.). Ez a tét: szeretni és továbbgondolni a saját mondatainkat és történeteinket – még akkor is, ha másoktól kaptuk.

‍

Vincze Ferenc: Az utolsó történet. Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2022. 

‍