Navigare necesse est…

Lehet-e egy kis országnak nagy szerencséje?

Könnyen hihetnénk, hogy az óceán közelsége hatalmas áldás volt a középkorban. De a tengertől – annak kiszámíthatatlansága miatt – irtózott a középkori emberek többsége. Nem véletlen, hogy egyetlen olyan lovagregényt ismerünk, melyben a tenger sorsdöntő szerepet játszik, ez a baljós, halálos szerelem regénye, a Trisztán és Izolda. Persze az emberek a középkorban is hajóztak, a vikingek uralták az északi tengereket, néhány olasz városállam a Földközi-tengeren zajló kereskedelmet tartotta kézben. Az itáliai városok ókorból örökölt, evezősök hajtotta, lomha gályái nem is voltak alkalmasak nagy felfedezőutakra. Ezekkel a középkorban is legtöbbször partközelben hajóztak.

Navigare necesse est, vivere non est necesse – hajózni szükséges, élni nem muszáj, ezt tudjuk. De minek merészkedett volna a középkori ember az Atlanti-óceánra? Hiszen ott semmi nem volt. Ámbár ez a semmi, a szemkápráztató, liláskék ködökbe vesző vagy zöldesen ragyogó végtelen is lehet olyan csábító, mint a nagy kereskedelmi haszonnal kecsegtető gazdag arab kikötők. Isten adta a veszély tengerét, de ebben tükröződik az ég, írta évszázadokkal később Fernando Pessoa. Az Atlanti-óceánt, a semmi birodalmát nem véletlenül nevezték a félelem zöld tengerének az arab hajósok.

A legtöbb újlatin nyelvben a tenger nőnemű szó. A Földközi-tenger tényleg meleg, életadó, nőies. Viszont a portugál mar, az óceán hímnemű, és ugyanannyi köze van az amorhoz, mint amennyi a mortéhoz, a halálhoz. Az óceánt nem olyan könnyű meghódítani, mint a mare nostrumot, a rómaiak tengerét, mely felett az Esthajnalcsillag képében a szépséges Vénusz vagy az ő tisztét lassan megöröklő Madonna, vagyis a Miasszonyunk őrködik.

Ám Portugáliának csak ez az egy tengere volt, ez a félelmes, zord, kiszámíthatatlan. Már a középkorban is az Atlanti-óceánon keresztül szállították Angliába és Németalföldre a portugál bort, mazsolát és olívaolajat. Mert ez a szegény, búzatermelésre csak korlátozottan képes, ásványkincsekben sem bővelkedő ország szinte már a kezdetektől gabonabehozatalra szorult. A portugáloknak évről évre neki kellett vágniuk a félelem zöld tengerének, ha nem akartak éhen halni.

1415-ben Marokkóban, a ceutai ütközetben a portugálok szembenéztek Afrika, vagyis inkább az Észak-Afrikát uralmuk alatt tartó arabok szemkápráztató gazdagságával. De hogy tudnák meghódítani vagy egyáltalán elérni Afrikát? Csakis a félelem zöld tengerén keresztül. De az Afrika-tervet, a portugál vágyakozást a hatalmas, déli földrész iránt nemcsak a kapzsiság és a kíváncsiság motiválta. Egész Európa hitt abban, hogy a kontinens mélyén él egy nagy keresztény uralkodó, János pap, akinek a segítségével végső csapást mérhetnének az iszlámra, és felszabadíthatnák a törököktől fenyegetett Bizáncot.

A portugál királyi család sajátos viszonyai kedveztek ezeknek a hajmeresztő ábrándoknak. Az Avis-dinasztiát megalapító I. János királynak igen tehetséges fiai születtek, ám egy kis országban nem lehetett mindegyik hercegnek megfelelő hatáskört vagy feladatot találni. Henrik, a Krisztus-rend nagymestere, a harmadik (!) fiú a családban, az óceánt kapta édesapjától „örökül”: királyi jóváhagyással expedíciókat és kereskedelmi utakat szervezhetett dél, azaz Afrika felé.

Tengerész Henrik a késő középkor egyik legzavarbaejtőbb figurája: egy szerzetesrend nagymestere, emellett kiváló szervező és találékony üzletember; igazi keresztes lovag, aki reneszánsz uralkodókat megszégyenítve gyűjti udvarába a tudósokat; noha ő maga nem igazán szeret utazni, egész életében megszállottja az utazásnak. Irodalomkedvelő család sarja (Henrik két testvére, Duarte és Pedro jelentős prózaírók), ám a portugál felfedezések atyja, ez a titokzatos, tartózkodó, már-már szégyenlősnek tűnő férfiú soha nem vallott magáról szépirodalmi eszközökkel. I. János király harmadik fia nem írt egyetlen verset sem, mégis mintha ő maga lett volna a költészet.

A 15–16. századi portugálok tenger iránti megszállottsága nem magyarázható csak gazdasági és politikai okokkal. A messzeség iránti sóvárgásban ott rejtőzik a saudade, az erotikusan színezett elvágyódás (halálvágy) is. Vagy ezt csak a későbbi korok nacionalista történetírói gondolták? Akik ezzel a sejtelmes epekedéssel próbálták elfátyolozni a globalizmus későbbi, tagadhatatlan rémtetteit? A portugál középkori költészetben mindenesetre a tenger iránti szerelem és a világgá bujdosás témája is felsejlik.

Ám a dél felé tartó lassú araszolást Afrika partjai mentén, az Atlanti-óceán kis szigeteinek meghódítását nemcsak a portugál saudade, Henrik herceg monomániája és szervezőzsenije, hanem gyakorlatiasabb vívmányok is elősegítették. Meglehet, nem a puskapor vagy a könyvnyomtatás volt a késő középkor és reneszánsz legnagyobb találmánya, hanem a portugálok által kifejlesztett csodahajó, a karavella.

Ezt a hajótípust már nem az evezősök, hanem a szél hajtotta előre. A háromszögletű vitorlák lehetővé tették, hogy a hajósok szél ellenében is (többnyire cikkcakkban) manőverezzenek. A karavella már igazi felfedezőhajó, arra tervezték, hogy a „semmiben”, a partoktól messze eltávolodva kutassák ki az óceánt. Hol voltak azok a daliás idők, mikor a görög héroszok bepattantak a hajóikba, és arra mentek, amerre a szél vagy a jó szerencse repítette őket? A karavellákat, melyek már nagy biztonsággal képesek voltak eljutni egyik pontról egy másikra, minden esetben szakképzett kormányos, navigátor irányította. A hajókon a nemesi kapitány (többnyire egy megbízható, udvari ember) a fegyelemért, a legénységért felelt, míg a plebejus származású navigátor az „irányért” és a hajóért. Természetesen a navigátorok nevét is megőrizte a portugál emlékezet.

Ám még ezek a csodahajók sem voltak tökéletesek. Olyan aprócskák voltak, hogy csak kevés ivóvizet és élelmet tudtak magukkal vinni a hosszú, sokszor több hónapos vagy éves tengeri utakra. Az összezártság nemcsak testileg, lelkileg is megviselte az utazókat: a hajósok hallucináltak, mélabúsak lettek, elvesztették az időérzéküket. A nagyobb átkelésekre ezért zenészeket és papokat is vittek magukkal.

És hogy képes egy kicsiny karavella ellenállni a legnagyobb tengeri viharoknak? A rakomány állandó részét képezte egy bizonyos számú ereklye. A legnagyobb viharban – ha már a legbölcsebb navigátor is széttárta a karját – beleszórták az ereklyéket a tengerbe, és remélték a legjobbakat…

A portugál felfedezések kezdeteiben van valami meseszerű. Hiába ismerjük a gazdasági és társadalmi mozgatórugókat, hiába vagyunk tisztában a technikai felfedezések jelentőségével, arra semmilyen válaszunk nincs, hogy ágról szakadt, szegény fiúk többsége miért tartotta a sors ajándékának vagy az egyéni önmegvalósítás csúcsának, hogy lovagregények mesés szigeteit keresve belevesszen a tengerbe. Ilyen erős volt netán a középkorias saudade? Vagy a portugál felfedezőkedv vitorláit már nem a középkor, hanem a reneszánsz szelei dagasztották?

Keveset tudunk a legszegényebbek motivációiról, noha Portugália a történelem egyetlen országa, ahol a „felfedezések” amolyan össznemzeti ügynek számítottak. Keveset tudunk a szegények indítékairól – de hát az előkelőkéről sem tudunk sokkal többet! Miért pont a tenger lett Henrik herceg életre szóló küldetése?

Fernando Pessoán keresztül Kovács András Ferencig költők sokasága próbálta kikutatni a legendás herceg lelki mozgatórugóit. És talán az erdélyi költőnek van igaza: azért szeretnénk annyira utazni, mert halandók vagyunk és nyughatatlanok, féljük és vágyjuk is a halált.

„én sem szálltam tengerre de mintha / köveket kötöttek volna lábamra / tologattak unszoltak feléje hallottam / örvények zenebonáltak sellők vonítottak / a zenekarok a mélyben a zenekarok.”

(Kovács András Ferenc: Tengerész Henrik intelmei)