„múltja: jelene, ami megtörtént, történik”. Egy tervbe vett trilógia indító kötetéről

A megjelenésére reagáló írások mennyisége és hangneme arra enged következtetni, hogy hatalmas várakozás volt az iránt, amin a Kitelepítés munkálkodik. Ez a publikáció eseményszámba megy, amit a folyamatosan sorjázó, intenzív kritikai reakciók teljesítenek be. Nem szokványos recepciós körülmény, hogy máris tetemes mennyiségű keletkezési és biografikus háttérinformáció kínálkozik a megjelenés kapcsán készült beszélgetésekben, melyeket az autofikció műfaji konjunktúrája valamelyest még fel is erősít. Mindenesetre, ha a szöveghez fordulunk eligazításért, abban azt olvashatjuk, hogy „olyan történetet is meghallok, amit soha senki nem mondott el”. Szerzője nem először veselkedik neki, hogy formát adjon annak a tapasztalat- és érzésrétegnek, amely a Kitelepítés szövedékét képezi, megtette ezt már dráma- és esszéváltozatban is, s a megformálás módja mindkét esetben performatív karakterű műveket eredményezett. Legalább két újdonság a megszólalás korábbi helyzeteihez képest mégis van: ha előzőkben az volt a tét, hogy színre vigye a témát, most az a kérdés, hogy elbeszélhető-e (ami olyan léptékű koordinátaváltás, mintha a vertikális tengelyt horizontálisra cserélné). Ugyanakkor a distanciálódásnak az a minimális mértéke sem tartható többé, amely a Júlia című monodráma esetében a megszólaló [anya] személyéből adódott. Ezúttal ugyanis a saját történet (el)mondása van soron.

E vállalkozás már a kiindulópontját képező anyaghoz való hozzáférés szempontjából sajátos nehézségekkel jár: az osztályrészül jutott élmények a zsigeri emlékezetben tárolódtak, tehát nincs nyelvi formájuk („én nem az agyammal vagy az értelmemmel emlékezem, hanem a testemmel, és nem csak a sajátommal”), ami a reflexió számára hozzáférhető, az pedig sok esetben átvett, a gyermeki fantázián átszűrt emlék- és történetfragmentumok egyvelege („éjszakánként a képzeletem lejátssza előttem a hallott történeteket”). Visky András nagyprózája erre azt a poétikai választ adja, hogy a különneműséget el nem tüntetve, sőt, annak sajátszerűségét éppen az illesztések feszessége révén érvényre juttatva olyan szövegszerkezetet alakít ki, melyben az átélés/bennelét, illetve a visszatekintés megszólalási pozíciói közötti folyamatos ingázás hozza létre a formát. Az elbeszélői hang voltaképpen különféle perspektívák nyalábjaként működik, amelynek sokfélesége attól függetlenül ott rezonál a szövegben, hogy adott epizódban épp melyik eleme viszi a főszólamot. Ezt a szövegkorpuszt nem tartalmi váltások tagolják, inkább visszatérő motívumok örvényléseként működik, amely mindenekelőtt mozgásdinamikájával, illetve a (fejezetközi) megszakítások csendje révén von be, tesz részesévé a felidéző építkezés folyamatának.

A Kitelepítés szövege műfajilag parafrazáló – tehát követő –, szemléletileg viszont felforgató, radikális viszonyt létesít a Bibliával. Persze azt is lehetne mondani, hogy ezt a felforgatást maga a történelem kezdeményezi, amikor határozott cezúrával nyit új fejezetet a regény szereplőinek életében. A bibliai az egyetlen olyan vonatkoztatási rendszer, amelynek működtethetősége nem számolódik fel a kitelepítéssel, amely a folytonosság szálaként kínálkozik a két életszakasz között. Ennek teherbírásáért azonban meg kell küzdeni, s ez a küzdelem úgy teszi eltéphetetlenné, hogy radikalizálja az előzményként már működő, semmilyen tekintetben nem formális, sőt inkább a formalizálódott tudást minden gesztusával visszafejtő és annak eredeti értelmére nyitott hitgyakorlatot. A Kitelepítés „szivárványcsaládja” az esendőség krisztusi attribútumának prizmáján át tekint Istenére, a megszólítottság kölcsönösségének premisszájával gyakorolja hitét, és ebben az Ő időleges hiányának, némaságának is helyet talál.

A lágerbeli hittapasztalat már kiinduló mozzanatát tekintve is beszédjellegű, ugyanakkor bensőséges együttlét eseménye: a Bibliát anyjuk felolvasása közvetíti a gyermekek számára. Érzéki tapasztalat (mintegy az értelem testi közvetlensége) tehát, s ez a kitelepítettek legkisebbike számára is hozzáférhetővé teszi. Tábori valóság és kimondott ige – ez az a terep, melyen az e kettőben párhuzamosan, azokat egymásra vonatkoztatva tájékozódni igyekvő beszélő megvalósítja a korábbiakban már említett ingamozgást.

Míg a szöveg ritmusát az adja, hogy akár egyetlen szakaszon belül is sokszoros nézőpont- és idősíkváltásokkal dolgozik, sűrűségét az a tekintet biztosítja, amely a világgal éppen ismerkedők pártatlan nyitottságával fordul újdonsült környezete felé, s az életidejükből kizökkentett sorstársak mindennapos canossájának epizódjait éppúgy rögzíti, mint a túlélésprojektet előregördítő – csodaszámba menő – fordulatokat vagy anyja összes rezdülését. S miközben beleszocializálódik a lágermindennapok rítusaiba (amilyen például a napi szakasz feletti elmélkedés a lakógödörben, vagy az apa alakjának megidézése éhség ellen), korai leckét vesz nyelv és identitás összefüggéséből. A Kitelepítés esetében nem a szerzőnek, és még csak nem is a narrátornak van humora, hanem az élettények és a szociolektusok együttállásának – az pedig lefegyverző. Abban az értelemben is, hogy egészen máshová rajzolja a Mi és az Ők térfeleit, mint ahová a szokványos mindennapokban rögzült előítéleteink alapján lokalizálnánk.

A kimondás eseménykaraktere, amit a biblikus magyar nyelv az ige szóval ad vissza, jól érzékelhetően létrejön a Kitelepítés szövegében (is), s nem csak abban áll, hogy sikerül a test által tárolt emlékeket olyan regiszteren megszólaltatnia, amely továbbrezonál olvasójában. Performatív teljesítményének része, hogy az egykor átéltek esztétikai megformálásával – vagyis a sajáttá alakított történet révén – kikülönül abból a MI-ből, amely megszólalását egyáltalán lehetővé teszi. Ez persze „igen bonyolult odatartozás”: a Kitelepítés vállaltan és eredeténél fogva tanúságtevő szöveg – narrátorának, ahhoz, hogy kikülönülhessen, meg kell szólaltatnia a MI-t, mert a megszólaltatás maga a kikülönülés aktusa is egyben.

A könyv 822-féle közelítése, a maga 49 részre tagoltságával együtt is amorf képződmény, amely az egybegyűjtött elemek újrarendezésének számtalan potenciális változatát tartalmazza, végső soron a körkörösség képzetét keltve, amelybe ildomos volna újra visszalépni. Mintha ezt az olvasást nem lehetne befejezni, mintha ezt a könyvet nem elolvasni kellene, hanem (mindegyre, újra) olvasgatni. A szöveg utolsó egysége pedig – az egészet mozgató örvényléstől eltekintve is – sokkal inkább egy új felütés, mint a hangok lekeverésének mozzanata.

Visky András: Kitelepítés. Jelenkor Kiadó, 2022.

‍