Múlt-mutatók

Az EME által 2013-ban kiadott 276. Erdélyi Tudományos Füzetek száraz statisztikai adatai lassan százéves múltba tekintenek vissza. Gidó Attila, a kötet szerzője, az erdélyi intézmények és társadalom 1918–1948 közötti helyzetét már e munkáját megelőző értekezéseiben is vizsgálta,¹ statisztikai összesítőket készítve, általános tendenciákat vázolva a népesség vallási, etnikai megoszlását, iskolázottságát illetően. Célja nem változott: ebben a kiadványban egy későbbi modernizációs vizsgálat eredményeihez szolgáltat alapforrásokat.

Gidó Attila legújabb kötete a Kolozsvári Kisebbségkutató Intézet kiadójánál angolul már publikált tanulmányok javított és bővített magyar nyelvű változatát tartalmazza anélkül, hogy magyarázattal szolgálna a szerzői döntést illetően. A nyelvi otthonosságérzetet megteremtő kötet érdekes lehet a magyar nyelven olvasók számára, mivel a könyv statisztikai adatainak származási helye és referenciája az erdélyi és – tágabban – a romániai múlttal kapcsolatos, ezek felekezeti, etnikai összetettségével együtt. A kutatás a huszadik század harminc évét, a két világháború történései és következményei által meghatározott időszakot öleli fel. Talán rövidnek tűnik az intervallum, de annál izgalmasabb Románia és Erdély viszonylatában, a román nemzetállam létrejöttének folyamatában. A történelmi és földrajzi vonatkozások mellett másodlagos forrásokkal (statisztikai összesítők, népszámlálási adatok, évkönyvek, szaktanulmányok eredményeivel) operáló kötet feltárja a megjelölt időszak oktatástörténeti mutatóit, amelyek az elitképzést szolgáló intézményrendszerre és annak szereplőire, a tanárokra és diákságra fókuszálnak. Ezek az adatok a szerző későbbi kutatásainak lehetnek segítségére, de a téma iránt érdeklődő szakemberek is eredményesen használhatják. A Bevezetésben olvashatjuk, hogy az adatfeltárás egy átfogóbb jellegű munka első fázisát képezi. Ígéretes vállalkozásról van szó, amelyet érdemes lesz követni a továbbiakban is.

Ami a könyv felépítését illeti, a szerző kitér az oktatási rendszer jogi hátterére és szerkezetére, az egyes tanügyi törvényekre és következményeikre, majd ezután sorra veszi az 1918 és 1948 között működő tanintézményeket, azok típusait (állami, magán, egyházi, elemi, gimnáziumi, középiskolai stb.), külön fejezetet szánva a felsőoktatásnak és a kolozsvári egyetemnek. Gidó elöljáróban fontosnak tartja vázolni „a korabeli Erdély etnikai és foglalkozási viszonyait”. A korábban előadásként és tanulmányként nyilvánosságot kapott áttekintés részfejezetté válik, metonimikusan viszonyulva ahhoz az átfogó összehasonlító kutatáshoz, amelynek keretében létrejött a kutatás.

A könyvhöz negyvenoldalnyi melléklet tartozik, a főszöveg adatait és megállapításait kiegészítendő. Az EME kiadványaihoz illően, nem marad el a román és angol nyelvű rövid rezümé. Sajnálatos módon a rezümék nem utalnak az elsődleges angol nyelvű publikációra, amelynek adatai viszont már a legelső lábjegyzetben szerepelnek, és az elektronikus módon történő hozzáférésre is figyelmeztetnek.

Mivel statisztikai munkáról van szó, amit a szerző többször is hangsúlyoz, általánosító, összefoglaló jellegű szövegek vezetik be vagy kísérik a számadatokat felvonultató táblázatokat, és ritkán kerül sor olyan kérdésfelvetésre, amely a fogalomhasználatot, a kategorizálást érintené. A továbbiakban a kötet néhány részletére hívnám fel a figyelmet. Problémamentesnek tűnnek egyes kategóriák alkalmazásai a szövegben. Ilyen például a szerző által alaposan ismert és vizsgált zsidó megnevezés, amely a mutatókban hol etnikumként, hol nemzetiségként szerepel. Anyanyelvi kategóriaként a jiddis is előfordul ebben a vonatkozásban. A felekezetiséget vizsgáló táblázatokban a zsidó felekezet/vallás az izraelita megnevezéssel felváltva van jelen. Valószínű, hogy ezek a megnevezések a forrásokbeli előfordulást követik és a vizsgálat típusa, a statisztikai módszer nem engedi meg a fogalomhasználat finomítását. A „zsidó nemzetiség” szintagma kapcsán a szerző maga jegyzi meg, hogy azt az 1930-as népszámlálás erőlteti. A kérdést a „magyar zsidók” kérdése is bonyolítja, hiszen esetükben elkülönülő adat a nemzetiség és felekezetiség. A nagyváradi jogi akadémia hallgatói vizsgálatakor a szerző a foglalkozásszerkezettel és pályaorientációval magyarázza a zsidó diákok számának magas arányát ebben az intézményben, holott a város népességének (etnikai) összetétele is érv lehet esetükben. Szintén ez a népesség felülreprezentált az állami felső kereskedelmi iskolákban, az ortodox és unitárius felekezetű diákok mellett. Ezt a részadatot azért emeltük ki, mert amíg az ortodoxok és izraeliták pályaorientációja egyértelmű – Gidó vizsgálata mutatja, hogy a román diákok főként állami intézményeket választanak, míg a zsidók a nagyfokú urbanizáltság miatt felülreprezentáltak – , addig az unitáriusoké korántsem, és erre a szerző nem keres hipotézist.

A lánygyermekek 20. századi oktatásának kérdése, a vegyes osztályok beindítása szintén izgalmas modernizációs probléma, amely a kötetben is jelen van. Nem beszélnek a mutatók arról, de egy majdani kutatás számára fontos lehet megemlíteni, hogy befolyásolták-e – és ha igen, milyen mértékben – az első világháború emberáldozatai a kijelölt időszak diákpopulációját, hogyan alakult a népesedés azt követően, vannak-e hiányzó generációk.

A kolozsvári egyetem központi jelentőségű intézményként külön fejezetet kap a kötetben, mellé sorakoztatja fel a szerző azokat a felsőoktatási intézményeket, amelyeket 1944 után alapítanak. Ezek között említi a marosvásárhelyi Orvosi- és Gyógyszerészeti Intézetet anélkül, hogy utalna arra, hogy az a kolozsvári Bolyai Egyetem orvosi karának utóda.² Az 1918 előtti magyarországi oktatási gyakorlatot elsősorban az egyházi oktatási intézmények határozták meg, állítja a szerző, míg ezzel szemben az 1918 utáni Erdélyben a román állami hatalomgyakorlás érvényesült. A kép annyiban árnyalható, hogy már Magyarországon, így Erdélyben is az 1868-as Eötvös-féle tanügyi reformok, az 1883-as középiskolai törvény is az állami befolyás megerősítésének voltak az eszközei. Ide fut ki Gidó Attila kötete is, az oktatási rendszerre irányuló állampolitikák leleplezésére, és ezen a ponton illeszkedik e munka ahhoz a projekthez, amelynek része. Az európai uniós forrásokból (is) támogatott összehasonlító kutatásra³ egy lábjegyzet hívja fel a figyelmet, holott nem ártott volna pár mondatban ismertetni azt, hogy egyértelmű legyen az olvasók számára például az, hogy miért éppen Észtország és Lettország kerül a Kelet-Közép-Európai (az egykori Osztrák–Magyar Monarchiabeli) elitek mellé. Bizonyára, a kisebbségi-többségi kultúrák viszonyában és az etnikailag/felekezetileg összetett társadalmak kontextusában fontosak ezek az országok.

Mutatókkal teli e kötet. Irányvonalak sejlenek fel benne, melyek mély ffelemzéseket követelnek. A használt adatok különböző megrendelők igényei és céljai szerint készült felmérésekből, összefoglalókból származnak, így megbízhatóságuk kérdéses. A szerző a román statisztikai eredmények kapcsán írja, hogy azok pontatlanságának lehetőségét a statisztikákat készítők is elismerték, és szakmai berkekben a két világháború között többen kétségbe vonták azok hitelességét. Mégis ezeket használja, „mivel a hozzáférhető feldolgozások közül ezek a legátfogóbbak”. Nemcsak e relativizmus (f)elismerése szükségszerű, hanem a kvantitatív minták további értelmezése és árnyalása. Ezt ígéri e mutatónak szánt kötet.

Gidó Attila: Oktatási intézményrendszer és diákpopuláció Erdélyben 1918–1948 között. EME, Kolozsvár, 2013. [Erdélyi Tudományos Füzetek 276.]

Jegyzetek


¹ Gidó Attila, Iskolapiac és oktatási intézményrendszer Erdélyben 1918 – 1948 között. A Magyar Tudomány Napja Erdélyben – konferencia előadás, EME, Kolozsvár, 2012, illetve Gidó Attila, Társadalomszerkezet és kulturális infrastruktúra Erdélyben az első világháború után. In: Egyed Emese–Pakó László–Weisz Attila (szerk.): Certamen I. Előadások a Magyar Tudomány Napján az Erdélyi Múzeum-Egyesület I. Szakosztályában. EME, Kolozsvár 2013, 366–383.

² Gidó 139. Vö. Vincze Gábor, A romániai magyar kisebbség oktatásügye 1944 és 1989 között. I. rész (1944–1948) és II. rész (1948–196). In Magyar Kisebbség 1997/1–2 és 3–4, 393–414 és 375–403.

³ A kutatás címe: Etnikailag és vallásilag összetett elitek Kelet-Közép-Európában (1900-1950) (Erdély, Észtország, Lettország, Magyarország, Szlovákia, Vajdaság).