Mit lehet látni egy vak tükörben?

A történet azzal kezdődik, hogy a halálos ágyán fekvő nagyapa unokáját hívatja, majd annak érkezése után bejelenti, hogy a következő napon meg fog halni. A nagyapa pedig csodálatos, már-már mitikus figura, akinek megérzései mindig bekövetkeznek. Folytonosan a múltról mesél, miközben jövőbeli eseményeket jósol meg. Igazi mediátor ő, olyan élettapasztalatok közvetítője, amelyek már csak áttételesen élhetők meg.
Szintén az unoka lesz az, aki élettörténetének egy kitüntetett szakaszát hallgatja meg újra és újra, ezzel együtt pedig egy olyan közösség történetébe nyerhet bepillantást, amelynek mindennapjait már csak többszörös közvetítéssel, legendásított formában lehet megismerni. Egy második világháború során kiürített dél-erdélyi, meglehetősen izolált szász falu élete elevenedik meg a kötet lapjain. A fent jelzett végletes áttételességet, közvetítettséget pedig narratív, prózapoétikai szinten is érzékelteti a szerző mindvégig. Nem az unoka lesz a kötet narrátora ugyanis, hanem egy olyan meghatározhatatlan, külső hang, amely bár meglehetős közelnézetből, perspektivikus módon, de mindvégig első szám második személyben számol be az unoka cselekedeteiről. „Értük, a szászok miatt vállaltad ezt az utat, de főképpen nagyapád emlékei és meséi, ezerszer elmondott történetei, melyek mintha egy végtelen magnószalagról peregnének le újra meg újra, kényszerítene erre.” (20)
Az unoka és a nagyapa meghitt kapcsolatából kinövő cselekményszál harmadik, egyben központi figurája és katalizátora az a Frieder Knopp lesz, aki a falu utolsó őshonos lakosaként 40 év önként vállalt fogság után adja fel magát a román hatóságoknál. Ő lesz az a tanú, aki nem beszél, nem beszélhet. Kamaszként sorozzák be a Hitlerjugendbe, onnan pedig egy szovjet fogolytáborba kerül, ahonnan négy év után tér haza az időközben teljesen kiürült szülőfalujába, szülőházába, amelynek padlásáról csak az után merészkedik le, hogy meghal az a családja által fogadott magyar szolgálólány, aki őt több évtizeden keresztül bújtatta. Az államszocialista hatalom bosszújától rettegő Frieder így barikádozza el magát padlása és emlékei közé, ahol megépíti annak a falunak a makettjét, amelynek tárgyi valósága körülötte porlad el az évtizedek során. Így a mese- és jövendőmondó nagyapához hasonlóan az ő emlékezetében is ugyanúgy él és elevenedik fel újra és újra a falu, ahogy azt valamikori legjobb barátjával kamaszkorukban megélték.
A különböző idősíkok, helyszínek és történetfoszlányok folytonos egymásba montírozásával halad előre a történet. Egyfajta linearitást csupán az unoka által megtett út adhat, azonban még ez is meglehetősen viszonylagos. A már említett, külső narratív hang következetes alkalmazása miatt nem lehetünk biztosak ugyanis abban, hogy mennyi idő telt el a tulajdonképpeni történetmesélés, illetve a között a kutatómunka, erdélyi utazás között, amely némiképp strukturálja, egyfajta lineáris szálra fűzi fel az emlékezést. Látszólag ez a fajta utazásmotívum adja meg a kötet alaphangulatát, irányát. Hamar kiderül azonban, hogy az – egyébként egy budapesti lapnál oknyomozó újságíróként tevékenykedő – unoka felderítőútja újabb és újabb akadályba ütközik, közel sem annyira célirányos és módszeres, mint ahogy azt előzetesen sejthetnénk. „Nagyapád meséi nyomán nem is lenne nehéz elképzelni azt, ahogy rendezett falvaikban élhettek valaha az erdélyi szászok. Csak valami megvilágosító fény kellene ahhoz a mesei félhomályhoz, amibe egész kamaszkorát burkolta.” (33)
A kiürült falvak tárgyi környezete sem tanúskodhat azonban, a valamikor virágzó települések romjai, beszakadt tetők, beomlott kerítések láthatóak csupán a vonatablakból. Az újságíróval megtett út során lassan az olvasónak is rá kell jönnie, hogy az egyedüli érvényesnek, autentikusnak nevezhető fogódzót maga a kötet címe, illetve az a fajta miszticizált, emocionális töltettel rendelkező szókapcsolat, illetve szimbólum jelenti, ami különböző módon és formában, de minduntalan felbukkan a kötet lapjain.
A szomorú holdat először a még kamasz Frieder Knopp és az újságíró nagyapja látja, amint egy éjszaka indián-esküt fogadnak egymásnak a falu határában levő temetőben. Az óriási viharba, amit ez a fellegektől borított telihold előre jelez, kis híján mindkét gyerek belehal. A kalandot követő hetekben tüdő- és mellhártyagyulladással kezelt, addig egymástól elválaszthatatlan két fiút ez után tiltják el végleg egymástól. Ez a szürreális, majdhogynem sorsfordító jelenet mindkét gyerek számára kiemelt jelentőségű lesz a továbbiakban. E mellett azonban narratív, prózapoétikai szempontból sem elhanyagolható, hiszen annak az alig négy évig tartó, ám életre szóló barátságnak lesz az egyik fő markere, szimbóluma, aminek apropóján tulajdonképpen nem csak Frieder tragikus, már-már hihetetlen története, de egy eldugott zsákfalu szász közösségére való emlékezéskísérlet is elindul.
A tárgyi környezet viszonylagos permanenciája azonban egy meghatározott szempontból mégis fontossá válik. Az unoka ugyanis feltételezhetően ugyanazon a vasútvonalon járja be Erdélyt, amelynek építése miatt dédapját a Beszterce melletti szász falu közelébe rendelték ki kőszegi lakóhelyéről, és értelemszerűen ez az esemény tette lehetővé nagyapja számára azt is, hogy egyáltalán találkozhasson Frieder Knoppal. Ez az előre meghatározott útvonal azonban csupán a térbeli közlekedést teszi lehetségessé. A nagyapa emlékeibe való barangolásra egy másfajta tájékozódásra, útvonalra van szükség, az újságíró sikertelensége pedig pontosan ebből a kétféle, inkompatibilis, párhuzamos útnak az összeegyeztethetetlenségéből következik.
A nagyapa által számtalanszor mesélt történeteknek így meg kell maradniuk eredeti, anekdotikus, ugyanakkor sokszor legendásított formájukban. Észre kell vennünk azonban azt is, hogy sok esetben szándékos információszűrésről, -torzításról is szó van. A kamaszkori szexualitás kibontakozásához kapcsolódó történetekről például csak alig vagy egyáltalán nem hajlandó beszélni a nagyapa. Oknyomozó újságírásról lévén szó, végig szembesülnünk kell viszont olyasfajta módszertani dilemmákkal, amelyek egy valamikori közösség múltjának rekonstruálásakor majdhogynem elkerülhetetlenek. Az unokának ugyanis folytonosan rá kell kérdeznie szubjektum és egy nemzeti, illetve lokális közösség viszonyára is. Bár a kötet alcíméből (Siralom a szászokért) arra is lehetne következtetni, hogy az olvasó itt egy kollektív sorstragédiának deklaráltan emléket állító munkát tart a kezében, azonban nem egészen, illetve nem csupán erről van szó. Hiszen a regény prózapoétikája egy sokkal rétegzettebb, önreflexívebb és kritikaibb attitűdről tanúskodik.
A szomorú hold ugyanis nem képes az egész erdélyi szász közösséget szimbolizálni, annál is inkább, mert a második világháború végén csak bizonyos szász települések lakói menekültek el. Itt egy sokkal személyesebb, rétegzettebb, ugyanakkor elvontabb interszubjektív viszony lehetőségének megteremtése a tét. Ez a bizonyos hold-motívum ugyanis több alkalommal összemosódni látszik a nagyapa által a szovjet fogolytáborban készített, a kutatómunka idején már teljesen megkopott, majdhogynem használhatatlan tükörrel is, amelyen keresztül a nagyapa szerint kristálytisztán láthatóak a múlt eseményei. Ezen kívül pedig a Frieder Knopp által készített periszkóp – amivel a környező házakat kémlelte a padlásról – képe is ezt a motívumot idézi.
Vári Attila regénye tehát látszólag egy kudarcba fulladt kutatómunka kísérlete, egy olyan utazás története, amelynek végén a mikrotörténelmi perspektívákra utaló, sokszor sztereotip, anekdotikus, ugyanakkor mélységesen személyes én-elbeszélések szálai nem akarnak egy összefüggő történetté összeállni, meghagyva ezzel Frieder valamikori faluját egy „emlékkupolájú, szélfútta léghajónak”. Innen nézve nem minden irónia nélkül való, hogy a nagyapa tulajdonképpen ezt a végkifejletet is megjósolta már a kötet elején, amikor arról beszélt, hogy a szomorú holdra hasonlító varázstükörben csak ő képes a múltba tekintetni, az unoka legfeljebb a saját buksi fejét fogja látni benne.


Vári Attila: Szomorú hold. Mentor Könyvek, Marosvásárhely, 2016.