.svg)
A 15. Kolozsvári Magyar Napok keretein belül augusztus 22-én, csütörtökön délelőtt 11 órától bemutatták a Boka László által szerkesztett Transzilvanizmus. Eszmék, korok, változatok című kötetet. A könyvbemutatón a kötet kontextusát és a kötet által felvetett kérdéseket Boka László, valamint Balázs Imre József és Vallasek Júlia járják körbe H. Szabó Gyula kérdései mentén. Az Erdélyi Magyar Írók Ligája által szervezett rendezvénynek a Vallásszabadság Háza adott otthont.
Indításként H. Szabó a kötet megszületéséről kérdezi annak szerkesztőjét, aki kifejti, hogy egy transzilvanizmus-konferenciát akart szervezni, amiről egy konferenciakötet foglalta volna össze az előadásokat. A terveket azonban áthúzta a koronavírus, így amikor felmerült, hogy mégis szerkeszthet egy kötetet, igyekezett egy komoly anyagot létrehozni, ami nem egysíkú rendszerként láttatja, hanem egy átfogó képet tud adni a transzilvanizmusról. Ennek a szándéknak egyik eszköze volt az is, hogy a kötet távlatai ne korlátozódjanak az irodalom felőli vizsgálatra, teret kapjanak benne a vallástörténeti, sajtótörténeti, művészettörténeti szempontok.
A moderátor ezt követően Vallasek Júliához fordul, aki felvázolja, hogy tanulmányában a transzilvanizmus sajtó felől kirajzolódó aspektusait tárta fel: hogy a különböző lapok, vagy maga a sajtó milyen szerepet töltött be a szerzői életművek elindításában, fenntartásában. Kihangsúlyozza, hogy a transzilvánul beszélni akaró szerzők szövegeinek, köteteinek kiadásához intézményrendszerek létrehozására volt szükség. Nagy szerep tulajdonítható szerinte a napilapoknak, amiket létrehozni a háborús időszakban gyakran egyszerűbb volt, mint a fenntartásuk.
Balázs Imre Józsefhez kerül a mikrofon, aki a ‘45 és ‘89 közötti időszakról írt. Ő is beszáll az érvelésbe, miszerint nem elég az irodalomban keresgélni, sokkal inkább az intézményi hálóból nézve lesz látható egy-egy szegmens. A transzilvanizmus, az erdélyiség nem tárható fel anélkül, hogy számolnánk az olyan tényezőkkel amiket például a Kriterion Kiadó, az Erdélyi Helikon Folyóirat, a táncházmozgalom, vagy a néprajzkutatás láthatóvá tesz. Úgy véli, hogy a Vitorla-ének, a II. Forrás-nemzedék antológiája egy neotranszilvanista képződményként ragadható meg, amelyben a szerzők valamelyest újraértelmezik a transzilvanizmust. Vallasek Júlia itt él a megjegyzéssel, miszerint ez a ‘60-70-es évekbeli újraértelmezés voltaképpen egy második újraértelmezés, hiszen ‘40 és ‘44 között már újraértelmeződött egyszer. Boka László rátromfol erre, hiszen szerinte nem is a második, hanem a többedik újraértelmezés volt ez. Jelen kötet is bizonyítéka annak, hogy ahogyan a korral változott a történelmi keret, úgy változtak a transzilvanizmus hangsúlyai is, éppen ezért nem transzilvanizmusról, hanem transzilvanizmusokról beszélhetünk. Az alcímben ezért él a változatok szóval.
H. Szabó Gyula ezt követően arra kíváncsi, hogy a Kós Károlyék által újraélesztett transzilvanizmus voltaképpen kinek a transzilvanizmusa? Mennyire férnek bele a szászok, örmények, zsidók, svábok, partiumiak, bukovinaiak, bánságiak, a szerb, a szlovák kultúra? Ez már a korban is probléma volt – kezdi Boka, majd Balázs Imrével arról anekdotáznak, hogy nemzetközi konferenciákon mit lehet egyáltalán mondani külföldi diákoknak a transzilvanizmusról. Vallasek ehhez hozzáteszi, hogy annak természetessége mögött, hogy ma magyarul olvassuk elődeink szövegeit, ott munkál egy többnyelvű közösség. Az emberek akkor is beszéltek nyelveket, ha nem voltak iskolázottak. Dédanyja levelezéseit olvasva például meglepődött, hogy a szerb barátnőjétől hallott pletykát szerbül, a sváb barátnőjétől hallottat németül, míg a romántól románul írta le. Kissé cinikusan teszi hozzá, hogy ma már vannak fordítóprogramjaink, szóval nem vagyunk most sem elszigeteltek, ha akkor nem volt akadály a nyelv, ma sem kéne az legyen: „kell egy kis nyitottság mások történeteihez”. Balázs kiemeli, hogy az Erdélyi Helikonnak volt például egy kisebbségi irodalom rovata. Szerinte ez a körülnéző, analógiákat kereső nyitott tekintet elengedhetetlen ahhoz, hogy megtudjuk, kik vagyunk. Boka László szerint ennek egy mozzanata az is, hogy olvashatóan, tehát legalább a világnyelveken közzé kell tenni a tanulmányokat. „Nem szabad bezárkóznunk a saját anyanyelvünkbe” – vonják le konklúzióként.
A könyvbemutató végén kinyílik a beszélgetés a közönség felé, ahonnan Szilágyi N. Sándor kér szót, akire zárszavában Szántai János hálásan az ötödik meghívottként hivatkozik. A beszélgetés egy korábbi pontján Boka László román oldalról egy elszalasztott lehetőségként definiálta a potenciális egyesülést, ehhez kapcsolódik Szilágyi: ennek az elszalasztott lehetőség ábrándképének filozófiája vált a transzilvanizmus filozófiájává. Megvolt ugyanis a lehetőség egy olyan országot létrehozni, amit Erdélynek hívnak, amely nem egy nemzetről van elnevezve, hanem az ott élőkről: „az mindenki Erdélye lehetett volna”. Ennek elmaradása ahhoz a fókuszos nemzettudathoz vezetett, ami kettős meghatározottságú, hiszen a különbözőség evidenciája munkál benne: egy kecskemétinek az, hogy magyar vagyok, annyit jelent, hogy magyar, míg egy erdélyinek egyszerre jelenti azt, hogy ő magyar és azt, hogy nem-román.
