„mintha / tényleg azok lennénk, akik éppen vagyunk”

Az éves rendszerességgel jelentkező Markó Béla, tematikailag-formailag pontosan megszerkesztett művekkel, mintegy a vele, körülötte történő létezés anyagi és szellemi vetületeire reagálva végzi verses számvetését és ebben a kötetben különös hangsúllyal számadását. Nem pusztán kerek évfordulójához közeledve érezhette szükségét annak, hogy mintegy „önéletrajzi” keretbe foglalja a gyermekség tündérkertnek hitt epizódjaitól a visszatekintő, eltöpreng(tet)ő személyiség reményen túli reménykedéséig ívelő be-/elszámolását mindarról, aminek közvetve és közvetlenül, elszenvedve és alakítani próbálva, olvasván és írván hiteles tanúja igyekezett lenni (annak tudatában, hogy a hiteles tanúság csupán a szó, az irodalom, a verseskötet révén kaphat megfelelő formát); ami egyben több évtized rejtett történelme. Azzá a hétköznapi történetté/történelemmé kényszerült életté, amelyben a helytállás csak fenyegetettségek, kényszerítettségek között volt lehetséges. Ez a sokszorosan félreértelmezéssel csábító lehetőség akár tragizálásra, heroizálásra, egy póz megmerevítésére ösztönözhette a későbbi korok dokumentátorait, a költő azonban önmagával, a múlttal, azzal, amit megtett, elmulasztott, mert tenni nem volt módja, szavakba burkolt ellenállással vívott küzdelmeiben hívebben szólhatott. „Csupán” a formát kellett meglelnie hozzá. Markó Béla ezt a bonyolultabb utat választotta: önmagát is kereste évszázadok képzőművészeti remekei között szemlélődvén, a magyar nyelv poéta-művészeinek köteteibe belelapozva, de a közélet kevesek számára feltáruló epizódjai mögé tekintve, politikusi múltjáról és általában a politikáról, szűkebb értelemben véve a magyarországi, az erdélyi, a romániai, a (kelet-)közép-európai, egymásba szövődő, kevés esélyt kínáló problémaegyüttesekről nyilatkozva. A haiku, a mesterszonettre kifutó szonettkoszorú, a szabadvers, az esszé, a nyilatkozat, a publicisztika: íme, a változatok, amelyek (mindennek ellenére vagy éppen ezért) egy megakasztó mozzanatokat sem megkerülő, gazdag, joggal tekintélyt, némi többet érdemlő elismerést kivívó életpálya emlékezetében fejeződnek ki. Markó Béla, a költő aztán véghezvitte, ami keveseknek szokott sikerülni: költészetben szintetizálta sokféle érdeklődése, megannyi pályakanyara, messzi távlatokba irányuló érdeklődése, egyszóval korántsem kitérő nélküli élete nem pusztán tanulságait, hanem költőivé szublimált tapasztalatait, amelyekből immár a magyar irodalom jelenkori lírája számára megkerülhetetlen poézis született. S bár (természetszerűleg) témái vissza-visszatérnek (a kertmotívum szerepére feltétlenül utalnom kell, az élelmiszerüzlet előtt kolduló Anna életében-halálában jellegzetes régiós létezési forma fedezhető föl, így egy kétnyelvűség groteszk változata), valójában egy folyamatosan íródó „vers-történet” lép színre, törekszik arra, hogy részleteiből valamely érzékelhető és értékelhető, sosem teljesen, de mindig teljesedő történet kerekedjék ki.

A jelen kötet, egy darabot kivéve, szabadversekkel ajándékoz meg. Amennyiben szabadversnek mondjuk, ahonnan hiányoznak a rímek (e versekből nem hiányoznak, csak nincsenek), nem köthetjük a különféle verselések meghatározott ritmusképleteihez (a poeticitásnak azért nincsenek szűkében), viszonylag csekély a verset átszövő tirádák, körmondatok száma, ellenben gyakoriak a rövid mondatok, a pattogósra formált nominális szerkezetek, mindezek az információk gyors egymásra következését siettetik, hiszen a létezésből kiragadott részlet újabb kiegészítést igényel. S ha a „Forradalom” személyes megéltségének képei felbukkannak is, méghozzá lényegivé minősülő események felidézésekor, legalább oly jelentős a ház, a kert fölött meg-megjelenő, tovarepülő madarak látványa. S a jelen költészetében sokaknál elengedhetetlen hivatkozás az elődökre, egy versükre, verssorukra, ebben a kötetben némileg csökkenni tetszik az ilyen (közvetlen) utalások mennyisége, jóllehet perdöntően fontos helyen (egy vers zárásakor) lendíti ki, oda tér vissza, a közbülső sorokban a szemlélő lép színre, lép elő a „történelmi” emlékeiből a közeli múlt, a két ország megnehezített érintkezéseinek és a megnehezült életnek a világából. Hogy a vonatmotívum kapcsolatokat teremtő attribútuma versszerűsége segítségével (szó szerint) világítson rá összefüggésekre, amelyek nélkül nem lehetséges az, aminek lennie múlhatatlanul szükséges. A hasonlat így alakulhat át összevont hasonlattá, a megidézett költő így személyesítheti meg a költészetet, s a költői-„költőisített” helyzet ekképpen lehet létezéssé. Mint ahogy a Baka Istvánnak ajánlott, a sorban következő Kincs sokértelműsége megrendült emlékezés a költőtársra, a címül választott szó értéktelítettségre ugyanúgy utal, mint a Baka szerkesztette Kincskeresőre, a gyermekeknek szóló folyóiratra. S mint Markó előző köteteiben, itt is, nemcsak e két kiragadott példában az önreflexivitás egyszerre szolgálja a kétségekkel teli közléshez lényeges megközelítések változatosságát, valamint az esélyek latolgatását: a többféle gondolat körvonalazódását, a kijelentések, versmondatok többszólamúságát. Megnyilatkozhat úgy is, hogy egy odaérthető szótőből egymással rokonuló-rokonítható szavak dinamikája fokozza az állítások-kétségek erejét („Értem én, és nem csupán értem, hanem / megértem, vagyis nyilván én is megértem / azt a kort. Megérte-e? Ma sem tudom. / Érted? Értem? Értünk? Elértünk-e vajon / valahová?”, úgy is, hogy rejtett összefüggésekre kell gyanakodnunk látszólag csak egymás után (mellé / ? / ) rendelt kérdéseken töprengve („Azt a rést / kitágítani. Hogy átférhess egy másik vágyba. Egy/másik vidékre. Egy másik várakozásba” – s hogy itt mélyebbre kell tekintenünk, a vágy, a vidék, a várakozás alliterációja csöndesen figyelmeztet); de úgy is, hogy látszólag prózaian, a vers­egészben mégis „drámaian”, nem nagyhangúan, de a pillanathoz méltóan, elképzelni a kert fölé szálló rigócsapatot, mely ábrándozásba belevegyül a verset záró sorok goethei hite az állandóság és a változás kölcsönösségéről: „Tudom, hogy nem ugyanazok leszünk. / De mi ugyanúgy nézzük őket.”

Az évek egymásra következésével nő meg a meditatív versek gondolatisága, ahogy közhelyesen mondogatnók: a végső kérdésekkel foglalkozó sorok sűrű egymásutánja. Közben effélék fogalmazódnak meg: „Akivel végig együtt voltál, akkor is / rád fog ismerni, ha már nem te vagy”, „Még annyi mindent kellene mondanom. / Körülöttem már csupa vers. Végre / abba kellene hagyni.”

A záró vers adja a kötet kérdőmondatos címét: „A haza milyen?” A vers nem több, nem kevesebb, mint egy felelet kísérlete, melynek során a felelet merészsége és a kísérlet némileg visszatartó ereje igyekszik közösen valamely nyugvópontra. Szó sincs köztes helyzetről, inkább a hazaként elfogadásnak előbb méretéről, majd megnevezhetőségéről („Ha szerencséd van, hazád lesz a haza is. / Vagy nem”), egy hazának vallott tér tágulásáról, a világra ráismeréséről, belakásáról, amelyben annyi minden otthonosnak tetszhet. „Aztán kezd kisebbedni ismét.” Talán országnyira szűkül. „Élet-Trianon”, amely veszteségtudatot sugall. S a haza milyenségében egyre jelentékenyebb szerep jut a személyesnek, az intimnek, a bensőségesnek, egy élet meghitt részleteinek. A vers utolsó sorai növelik a kétségeket, a pontos válasz korábban végigjárt stációit, melyek belső ellentmondásai oly nyugtalanítók. A „kicsi” hazából eljutottunk a kicsi hazába, melyben a személyiség nem látszik elférni. „Kicsap belőle a tested, / mint kályhából a láng. / Aztán kialszik.” A felhevített érzelmek kihunyta párhuzamos lehet a milyenségével vívódó személyes élettel, a bensőségestől bensőségességig eljutván a földobott kő példázatára emlékeztethetne. A címlapon és a 156. lapon lelhető verscím állásfoglalásra késztető versmondata olyan belső monológgal folytatódik, amely ki-ki számára meghallhatóvá teszi, elgondolkodásra formálja a kérdést, a versben megtett gondolati út a lehetséges igeneket és nemeket sorakoztatja föl, vers- és életívet rajzol ki, amelyhez az olvasónak (ez a kérdésbe fejtett felszólítás) valamiképpen viszonyulnia kellene. A vers állásfoglalása gondolatmenetébe van belesűrítve, nem ajánl kényelmes helyzetbe lépést. Ellenben a hiteles költői szó a verskötet egészének mondataihoz fűz megjegyzéssorozatot, amely egy akár ígéretes párbeszéd felhívásául szolgálhat. Markó Béla költői teljesítménye a legújabb magyar irodalom igen jeles eseménye.

Markó Béla: A haza milyen? Kalligram, Budapest, 2021.

‍