Mint minden emlékező

Filip Florian negyedik magyarul olvasható műve, bár nem mondható erős regénynek, szerethető olvasmány, hol szimpatikus, hol szomorú fordulatokkal. Szerethetősége abban is rejlik, hogy sorait a gyermekkor iránti nosztalgia úgy működteti, hogy ennek emlékezés általi életre keltése során az egyéni sors a familiaritás vonzásával hat, amennyiben az olvasó számára ismerősek a gyerekkori csínyek típusai (pénzérmék kicsempészése a templom kútjából, színielőadás tervezése stb.) vagy például az 1999-es napfogyatkozás alkalmával kibocsájtott romániai speciális bankjegyek.
Mindezen túl a regény varázsa a narrátori megkettőződésben rejlik: egy Lucian nevű fiú gyermeki mindennapjai, családi helyzete, majd serdülése és végül huszonéves korának egy momentuma felváltva beszélődnek el a nyugdíjas Emil sorsának mozzanataival, mindkettő esetében utólagos perspektívából. A kombináció azért működik jól, mert így nem válik unalmassá Lucian fecsegése a hegyvidéki kisvárosban előforduló mindenféle apróságról és a cselekményvezetés szempontjából irreleváns epizódról, miközben Emil borongós számvetése felől felértékelődnek és üdítően hatnak azok a mókás nyelvi-stilisztikai megoldások (ezeknek a találó, működőképes magyarítása nagy érdeme a fordítónak), amelyekkel Filip Florian a gyermeki látásmód és tudat asszociatív működését próbálja színre vinni. Ugyanakkor az 1940-es években született Emil gyermekkorát a háború és annak utóhatásai határozták meg, beleértve apja és nagyapja börtöntapasztalatait, majd mérnökként a különféle kihelyezések, ingázások és családi boldogtalanságok kálváriáját járta – sorsa újabb megrendítő magánéleti narratíva a XX. század Romániájából/ról. (Valószínűleg emiatt is oly vonzó a külföldi, nyugati olvasók számára is.)
Nemcsak ellenpólusa egymásnak a gyer­meki és a felnőtti nézőpont, hanem tanúi lehetünk a kettő közötti határon levésnek, illetve annak a folyamatnak, ahogyan ezek egymásba fordulnak: „Amikor még gyermek vagy, a képzelet eljátszik a szavakkal, így aztán a láger slágerré alakul, a munkaszolgálat pedig sonkaszolgálattá, később azonban a német nyelvű állampolgárt nem hallod álompolgárnak, a Donyeck-medencét nem képzeled úszómedencének...” Emiatt fejlődéstörténetként is olvashatjuk mindkét szólamot, amellett, hogy a Luciané egyben beavatástörténet is.
De mi is a kapcsolat a két történet között? A két szereplőt különös barátság köti össze, mely azzal kezdődik, hogy az idős Emil kimenti a tizenegy éves Luciant egy bosszúálló szomszéd karmai közül, majd rendszeresen beszélgetnek, és együtt etetik a baglyokat az erdőben. Emil emlékeit egy füzetbe kezdte összeírni, Luciannak pedig megengedi, hogy ezt olvassa. Ettől a ponttól kezdve az alfejezetekben egymást váltogatja a két főszereplő egyes szám első személyű narrációja, míg a zárlat felfedi, hogy ez az elrendezés Lucian műve: „Erről a füzetről van szó, melybe több mint egy évig csak írtam és írtam a szavakat, történeteket fűztem egymásba, amelyben csak azt meséltem el, amihez kedvem támadt, és amelybe csak azt másoltam át a másik füzetből, amit akartam. A borítójára, az én füzetem borítójára, most, ebben a pillanatban azt írom nyomtatott betűkkel: MINT MINDEN BAGOLY.” Ez a metafikciós mozzanat nem egészen csattanó, szerepe az, hogy még szorosabbra fűzze a két sík közötti kapcsolatot, ez az egymás mellé helyezés azonban a fent említett ellenpontozáson kívül nem mutat túl önmagán, prózapoétikai következményei nincsenek (ahhoz képest például, ahogyan az emlékezet megkonstruálása, megkonstruáltsága szempontjából volt tétje a dialogicitásnak a Matei Floriannal együtt írt Kölyök utca című regényben).
Emilt és Luciant összeköti néhány sorsbeli párhuzam, például az „apátlanságuk” – előbbi édesapja sokáig börtönben volt, utóbbié pedig alkoholista és kiszámíthatatlan természetű. Erre épül egyfajta komplementaritás: Emil számára a fiú unokapótlék, míg Lucian számára a nyugdíjas férfi egyben apafigura is. Lucian vonzódik ahhoz a tudáshoz, amelyet Emiltől elsajátíthat, s utóbbi egyáltalán nem didaktikus módon adja azt át. Emil ugyanakkor a baglyok titkos nyelvének ismerője, s ez a fiú számára még érdekesebbé teszi őt, hisz „arra vágytam, lássak úgy, mint a baglyok a sötétben, túl a formákon és a körvonalakon, erre vágytam teljes szívemből.” A bagoly ősi szimbolikája a nyugati és keleti kultúrákban egyaránt igencsak összetett, a halállal való asszociációtól a szomorúság, sötétség, magány és melankólia jelképezésén át a napfordulóig és a bölcsességig terjed. E szimbólum kettős polaritását a regény sem oldja fel: a baglyok túl sokat nem szerepelnek, így marad meg a velük való kapcsolatteremtés valóban a két szereplő közötti titoknak; a kevés említés során is van, hogy isteni lényként, vagy látomás részeként szerepelnek. S Lucian szemében Emil, a vágyott tudás birtokosa, nyilvánvalóan csakis a baglyok „főpapja” lehet. Filip Florian regényében a baglyok e mágikus-mitikus lényük miatt alkalmasak a mű hangulatiságának kidomborítására: „... csontig hatoló, mintegy hullámokban érkező huhogás hangzott fel, melyben, mint minden alkalommal, most is magányt és boldogságot, megrendültség és meghatottság foszlányait fedeztem fel, de amely akkor az én gyermeki képzeletemben, nem tudom, miért, a tenger hullámzásához is hasonlított.” Hangulatteremtő erejűek a különös hasonlatok, melyekben a mese mint „egy leleményes, hipnotikus képességekkel megáldott kígyó”, vagy a múlt mint egy változékony felhő, a sors mint rejtélyes körhinta szerepel. Rezignáltság és finom irónia („... mert nincs a világon nagyobb boldogság, minthogy pirított gombát egyen az ember, hogy simogasd a kutyádat, hogy a barátaiddal légy, és ámítsd önmagad”) is árad a mű soraiból, és ismét egy ismert irodalmi toposz sejlik fel: a magányában a természet felé forduló emberé. De ki is billen ez a toposz, hisz Emillel ellentétben Lucian nem magányos, nála a természetközeliség a hegyi kisvárosban töltött gyermeki mindennapok élményéből fakad, a hegymászást is barátaival közösen szerették meg, s nem véletlen így későbbi pályaválasztása sem. E jelentésréteg révén pedig a baglyok sem csak a szimbolikusságukért kisajátítottként, hanem tényleges, hús-vér állatvoltukban is szerepelnek.
Filip Floriant tehát láthatólag ebben a regényében is nagyon foglalkoztatja az emlékezés, annak folyamata, módja, szerepe, s az ezzel kapcsolatos metaforákat és hasonlatokat („elindulok ásatást végezni a memóriámban, mint a régészek egy vár területén”) főként Emil szólama hordozza. Lucian felnőttkori gesztusa, hogy a saját füzetébe, saját emlékei közé másolja át Emil részeit is, talán emlékállításként, két különböző emlékezés közössé írásaként értelmeződhet. A Mint minden bagoly kedves olvasmány; titkok és egyéni sorsok közelébe visz.


Filip Florian: Mint minden bagoly. Bookart, Csíkszereda, 2016. Fordította: Demény Péter.