Minimalista versek a halálról

Szorosabban követve Muszka Sándor életművének alakulását, megfigyelhető az abban érvényesülő következetes építkezés. Ami a Múzsák, trágyás szekéren¹ című kötet második felében a köznapi nyelvhasználattól elemelt költői regiszterben az élettel, szerelemmel, halállal való számvetésként fogalmazódik meg, az a többszólamú Szégyen szándékoltan költőietlenített, kopár, eszköztelen, elliptikus versnyelvében még reménytelenebb képet mutat. A teremtést elhibázottnak, az életet tragikusnak láttatja, amiben a túlélés nem cél, csak olyan eleve elrendelt, átmeneti állapot, amiben az ember teste csonka lesz, lelke eltorzul. Már a Szégyen² visszamenőleg sejteni engedte, hogy a két verseskönyv között megjelenő humoros-ironikus prózakötetek, a Sanyi bá³ és A lusta dög⁴ nem csupán önmagukért való szórakoztatóipari produktumok (azok is!), hanem a létezés drámája által okozott fájdalomra, annak hárítására adott írói válaszok is. Az Idegen állat megjelenése megerősíti ezt a korábbi értelmezői feltételezést, vagyis azt, hogy Muszka költői világát a tragikum határozza meg. Mintha a Szégyen öregotthona/hajléktalanszállója társadalomból kiszorult, lezüllött lakóinak fájdalma, szenvedése, egyéni és közösségi sors(talanság)a az Idegen állatban – néhány vers után – elveszítené szociológiai-környezeti meghatározottságát, és egyetemes léttapasztalattá tágulna, de ugyanazt sugallva: olyan világ ez is, amelyben nincs kegyelem, amely az irgalom fogalmát nem ismeri.

A könyv szövegei minimalista versek a halálról, a halálra redukált életről. Minimalizmusuk a terjedelemben és a közlés szűkszavúságában, a kihagyásos-elhallgatásos beszédben ragadható meg, ami többértelműséget eredményez, mint a Magányban, amely egyszerre teremti meg a nap, az asszony és az őket szemlélő lírai én létformáját: „Kerestelek. / Jöttem a néma hegyeken át. / A fák között hó, vadak, jeges szél. // A nap / egy asszony ölébe hajtotta fejét.” A kötet hatvan versének védjegyét jelentő, megrendültséget érzékeltető szűkszavúság következmény: a beszélő mulandóságtudata, a pusztulásra ítélt ember sorsa, az egész teremtett világban megtapasztalható hanyatlás, a létidegenség, a lét halállal való egyetemes eljegyzettsége teszi drámaivá, szaggatottá a versbeszédet.

Muszka versuniverzumában minden halálra van ítélve, ami vagy a múltban már végrehajtatott, vagy a jelenben és a közeljövőben bekövetkezni látszik, hiszen minden a vég jeleit mutatja, legyen szó akár az 1980-as évek diktatúrájáról, személyi kultuszáról (Gyárkapu), akár a félig-meddig sikerült 1989-es romániai forradalomról (A fal) vagy a kommunizmus utáni felemás „demokrácia” (?) hozta szegénységről, létbizonytalanságról és félelemről, ami abból adódik, hogy hiába lőtték le a diktátort és feleségét, a zsarnokság rettenete tovább él az emberi lelkekben (Vámpír; Bosszú). A hivatkozott, politikai-társadalmi hátteret körvonalazó verseket leszámítva azonban a könyv többi szövege mintha azt érzékeltetné, a szenvedés, a fájdalom, az értékpusztulás, a halál, illetve annak okai és okozói nem vagy nem kizárólag a társadalmi gépezet működésében keresendők, mint ahogy nincs, nem is lehet intézményes orvoslat azok elhárítására, kiiktatására. Nincs, hiszen az emberek egymástól és önmaguktól való idegensége, a gonoszság, az ösztönszerű gyilkolás az emberbe kódolt genetikai program része („Emberek vagytok, gyilkolnotok kell, / egy madár röpte hozta a hírt” – Kiűzetés), ami a gyermekkorban szerzett maradandó traumákkal együtt (Énekeink) nem engedi, hogy a lélek megússza sértetlenül – az ösztönszintre süllyedés devalválja, eltorzítja, felszámolva benne minden erkölcsi törvényt. Ennek a pesszimista emberképnek a lenyomataként, a teremtett világot ellenbibliai értelemben kihasználó, önző embernek a vádirataként olvasható a kötet egyik legjobban sikerült részét képező Állatok című kisciklus, amely attól válik drámaivá és dramatizált szerepjátékká, hogy – akárcsak Edgar Lee Masters A Spoon River-i holtak című könyvében a holtak – az állatok (Kutya; Ló; Macska; Bárány 1–2.; Disznó) haláluk utáni létükből beszélnek vissza az életbe, az áldozat nézőpontjából mesélve el halálukat, amit a vad, gyilkos ember okozott nekik. Ennek ellenére az ember is ugyanolyan gyenge, szánalmas, ebben a világban nincs hős, csak kínzó és kínzott, elkövető és áldozat: „Dróttal kötözte össze a szájam, / nem bírtam a földről felállni, / csontig vágott a penge. / Éreztem, remeg, / nálam is sokkal jobban fél” (Bárány 2). Állat és ember teremtményi voltánál fogva egyaránt vesztes, nem csoda, hogy Szellem azt mondja a ciklus utolsó hangjaként: „Nincs erőm felette.” Nincs magasabb rendű, szellemi, isteni világ, aminek uralma lenne a világ, az ember fölött, ami jobb útra terelhetné, tehát az ember sorsa a megváltatlanság, akinek istent faragó erőfeszítése is gúny tárgyává válik, hiszen „az űr kongó hangján / nevet az vissza rá” (Isten), és „a kongó üresség nem kegyelmez” (Remény).

Ebben a létidegenségben, veszteségtudatban, a megsemmisüléssel való illúziótlan szembenézésben nem marad más, mint számba venni, szemlélni magának a pusztulásnak a folyamatát, aminek tragikuma több vonatkozásban is megrendülést vált ki az olvasóból. Leginkább annak felismer(tet)ése, hogy a halál nem csupán kívülről jöhet, hanem sorsszerűség is, az ember magában hordozza saját halálát: „A halál a belekből érkezik” (Paracelsus). A halálközelség ugyanis a lírai én személyes sorsává válik – az anya lassú elmúlásaként kell végignéznie, -szenvednie. A külön ciklust is megérdemlő anyaversekben az anya–gyermek kapcsolat bensőségessége, a fiú visszafogott érzelmessége, anyja iránti aggódása, érzékeny figyelme és szeretete olyan értékek, amik nem állítják meg ugyan az emberben végbemenő és a világában tapasztalható hanyatlást, de mégiscsak olyan ellenpontjai, amelyek átmeneti vigaszt, kapaszkodót jelenthetnek az élőnek és a halni készülőnek, minden halálra ítélt élőnek: „Ágyamhoz ülnél, / fognád kezem. / Nem árulnád el, hogy lemondtak rólam, / s míg ölelsz vacogva éjszakákon át, / elkergethetném tőled az árnyakat, / hívnak, ígérik, meggyógyíthatnak” (Közel). S miközben az olvasónak az lehet katartikus, ahogyan ez a tragikus létérzékelés versként megszólítja, azt is megtapasztalhatja, ahogyan a költő-beszélő szólama magának a költői nyelvnek a végességét, majd felszámolódását is színre viszi. Akárcsak Baka István Csak a szavak című versében, a Másnapokban Muszkánál is „Végül a szavak is elhagynak minket, / ellobbannak a hátráló fényben”. A nyelvként, költőként létezés is vereség („a szavak ijedten szaladnak tőled, / magad maradsz, teljesen magad” – Magad), ami egyrészt hallgatásba és/vagy annak ígéretébe fordul át („Mint feszített vásznak, / csattog a sötét, / hallgatok” – Hova), másrészt olyan sorsszimbólumokban artikulálódik, amelyek szintézisteremtő igénnyel zárják le a kötetet, az Idegen állat apokaliptikus világát. Ilyen szintézisteremtő szándékot vélek felfedezni a Júlia szép leány című balladára utaló Júliában, amelynek a Jelenések könyvét is idéző makro- és mikrokozmoszt összekapcsoló képi világában a megváltás és eszkatológiai cél nélküli véget vélem körvonalazódni. Júlia, a szépség megtestesítője – mintegy metamorfózison átesve – a végzetnek, a létárvaságnak válik a szimbólumává: „Megáll a tetőn, riadtan, árván. / Szeme tükrében fekete folt a nap.” A halandón győzni tudó, mert fölötte álló idő fogalma (Most) vagy a kötet egyik leggyakrabban visszatérő szimbóluma, a fa is a megítélés nélküli apokalipszist érzékelteti, hogy a lét maga a gravitálás, a megszűnés pedig kívülről és belülről egyaránt bekövetkezik: „Megindulnak hajnalban a fák” (Égnek ragyogva); „Mint gyökértelen fa, / mint húsában férget tápláló gyümölcs.” (Hull). Az ember, a művész pedig a halál (úgy is, mint a nyelv elhallgatásának) bekövetkezte előtt egyszerre szemlélheti külső és belső nézőpontból önmaga végességét, élet-, halál- és nyelvidegenségét. Ő maga lenne az idegen állat? De ki mondja, ki mondhatja ezt kinek? Rejtély, a nyelv, a lét rejtélye, amelyre A fákhoz című vers kötetcímmé avanzsált utolsó sora és annak közvetlen előzménye, a „– Nem vagy közénk való. –” sor sem ad választ. Az olvasó feladata marad a válaszlehetőségek megfogalmazása.

Mint ahogy Muszka Sándor egész könyvében nincsenek végső válaszok, ugyanakkor a halál mindenhatósága ellenében/által teremtődő versnyelv mentes mindenfajta kétségbeeséstől, a véleménynyilvánítás és az önreflexió közvetlen – akár visszafogott, akár szélsőségesebb – formáitól. A hétköznapiságtól elemelt, a prózanyelvhez közelítő, a lírai kódot a szövegek képi megformáltsága és retorizáltsága által mégis megőrző szóhasználat szemlélődő lírai alapmagatartást körvonalaz, aki nem áltatja sem magát, sem mást azzal, hogy a mindentudás birtokában van, hanem igyekszik elfogadni azt, ami és ahogy van, a szavakon túlit, az artikulálhatatlant: „Megértve végül a fák hallgatását” (Utazásaink). Véleményét, érzelmeit a közvetlen reflexió helyett azzal mondja el, ahogyan elbeszél, megjelenít, megállapít, a többit a befogadóra bízza: „megcsúsztam, és amikor elestem, / elvágták a torkom” (Állatok. Ló). A megjelenítés poétikájában tehát egyrészt fontos szerep jut a villanásszerűségnek, egy-egy részlet kiemelésének. Sokszor az az érzésünk, mintha a megállíthatatlan pusztulás folyamatából egy-egy megörökítésre érdemesnek talált kimetszett rész, kép villanna: „Elkapdosom a süllyedő bokáit, / kik félnek elengedni a rácsot” (Lejjebb). Másrészt ugyanilyen fontos szerepe van az elhallgatásnak. E kettő teszi balladisztikus, drámai partitúrává Muszka kötetét. Ez a könyv nagy részére érvényesnek érzett, annak koherenciáját adó elliptikus költői nyelv ott sérül, ahol a költő túlszceníroz („Lemegy a nap, és nincsenek álmai. / Lemegy a nap, és fogytán a bor” – A fiú), ahol képzavar („jéghideg félelem” – Megszokható; „a szótlanság fehér hajóján érkezik” – Látogató) vagy nyelvi giccs képződik („Keserű sörök és rózsaszín bugyik. / Átkelni a folyón, míg felkel a nap” – Felkel a nap), ahol a szöveg megmondóssá válik, mert levonja a következtetést („A semmi ellen a mindent” – Séta), vagy a kihagyásos eljárás túlmegy egy határon, ahonnan már befogadói szempontból nem rakható össze a szöveg, s vagy a teljes vers, vagy a befejezése erőtlenül hanyatlik a semmibe. Ilyen az Égnek ragyogva vagy a Holdfényezőkért is, de itt csak a Játékai címűt idézem: „Ne küldjétek a holdat utána, / ne küldjétek elébe a napot, / bőrén a jelről felismerik, / penge és parázs.”

Az idegen állatoknál (a poétikai gyarlóságoknál) azonban meggyőzőbb az összkép és -hatás, a lét tragikuma ellenében megvalósuló, a gravitáló, majd semmibe hulló létezést esztétikai tapasztalattá változtató költői teljesítmény. Egy olyan poétika teremtődésének fontos pillanata ez a könyv, és olyan poétai magatartás megnyilvánulásának lehetünk tanúi, amely a magára maradt, árvaságra ítélt ember, költő rezzenéstelen, de nem szenvtelen arcával, sort sora alá tapogatva, fegyelmezett, dísztelen költői nyelvvel vet számot létezéssel, költészettel, (nyelv)világunkkal. Talán visszamenőleg (ha nem is ontológiai magyarázatot adva, de) tágabb spektrumot nyitva a Szégyen evilági szerencsétlenjeinek sors(talanság)ára, annak elfogadására; talán előreutalva a még nem látható életműből egy olyan könyv születésére, amelyben (akár koncept kötetként, mint a Szégyen) az Idegen állat anyaversei önálló létezést kapnának, s amely tovább építené – immár személyesebbre hangolva – azt a megrázó-­felemelő fájdalomgalaxist, amely Muszka Sándor utóbbi két kötetében létformát nyert.

Muszka Sándor: Idegen állat. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021.

Jegyzetek

¹          Erdélyi Híradó Kiadó, Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár – Ráció Kiadó, Budapest, 2010

²          Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft., Budapest, 2018, Csillag István illusztrációival

³          Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2012; 2. kiadás: Ulpius-ház, Budapest, 2013, Csillag István illusztrációival

⁴          Irodalmi Jelen Könyvek, 2017, Csillag István illusztrációival

‍