Mindig a kutatás az izgalmas – Interjú Pál Judit történésszel, egyetemi tanárral

Hogyan vezetett az útja a történészi pályára?

Amióta az eszemet tudom, mindig is érdekelt a történelem. Gyermekként jórészt az apai nagyszüleimnél nevelkedtem. Ők Brassóból költöztek át Sepsiszentgyörgyre a bécsi döntés után, és utána ottragadtak, de nagymamám fiatalkorában is élt ott néhány évig. Nagyszüleimnek volt néhány népszerűsítő jellegű, történelmi tárgyú könyve, mint például a Tolnai Világtörténelme sorozatának népvándorlás koráról szóló kötete. Ezeket már akkor nagy érdeklődéssel lapozgattam, amikor még nem tudtam olvasni; nézegettem a képeket, különösen Attila alakja ragadott meg. A nagyszüleimmel tett séták alkalmával a vártemplom és a temető vonzott leginkább, de később a múzeumba is nagyon szerettem járni. A múltról szóló történeteket szívesen hallgattam, akár a távoli, akár a közelmúltról volt szó.

Az iskolában sajnos nem voltak jó történelemtanáraim, ennek ellenére továbbra is érdeklődtem a múlt iránt, és rengeteget olvastam. Szünetekben önként besegítettem a könyvtárosoknak. Ennek köszönhetően a szakmai gyakorlatot az iskola dokumentációs könyvtárában végeztem; vonzottak a régi könyvek, iratok.

Konfliktus csak a pályaválasztásom körül támadt. Édesapám mindenképp azt szerette volna, ha olyan szakmát választok, amelynek „jövője van”, ő már 1980 körül az informatikát látta ilyennek. A történelmet – nagyon sarkítva – hazugságnak tartotta, amivel ott és akkor elég nehéz volt vitatkozni. Eleinte kompromisszumos megoldásként kiegyeztünk abban, hogy fizika szakra felvételizek. Matematika–fizika osztályba jártam, a fizikát szerettem is, matematikából sem voltam rossz, de nem sokkal az érettségi előtt, több napi tépelődés után mégis bejelentettem, hogy történelem–filozófia szakra jelentkezem, hiszen az nem lehet, hogy meg se próbáljam, amit igazán szeretek. Ebből családi botrány lett, és bár akkor nem jutottam be az egyetemre, hanem kilenc hónapig villanyszerelőként dolgoztam, de kitartottam az elhatározásom mellett, és ezt azóta sem bántam meg.

A Ceaușescu-korszak legsötétebb évtizedének második felében történelemtanárként tevékenykedett. Melyek a legelevenebb élményei, emlékei ebből az időszakból?

Az évfolyamunk 1985-ben végzett, addig országos „kihelyezés” volt, azaz a végzős bukaresti, jászvásári és kolozsvári diákok jegyei átlagának sorrendjében választhattak az abban az évben meghirdetett tanári állások közül. Az állást kötelezően el kellett foglalni, és elvileg három évig nem lehetett elhagyni. 1985-ben fel akarták gyorsítani a magyar nyelvű oktatás leépítését, és többé nem volt országos kihelyezés, hanem előre leosztották a tanári állásokat, és minden egyetemi központ megkapta a saját listáját. Mi 25-en végeztünk, és pontosan annyi helyet „utaltak” ki, és ezen helyeknek csak mintegy harmada volt a tágan értelmezett Erdélyben, a többi a Kárpátokon túl, az erdélyi helyeket viszont a bukaresti és jászvásári kollégák kapták. Mivel az átlagom magas volt, én szerencsésnek mondhattam magam, mert ­­– papíron ­– erdélyi városba, Besztercére kerültem, a valóságban egy közigazgatásilag Besztercéhez csatolt faluba, Vindára, ahonnan a második világháború után elmenekült a szász lakosság. A tantestület hat tanárnőből és két tanítóból állt, mindenki Besztercéről ingázott a várostól öt kilométerre levő kis faluba.

Besztercén a körülményekhez képest nagyon jó világ volt, a szüleim teljesen elképedtek, amikor 1985 szeptemberében elkísértek, hogy lehet disznóhúst, kávét vagy mazsolát vásárolni. Ennek ellenére Kolozsvár, az egyetemi évek szellemi pezsgése, a barátok, a nagy beszélgetések fájdalmasan hiányoztak, igaz, a besztercei év alatt gyakran jártam vissza Kolozsvárra. Nagyon furcsa volt a katedra másik oldalára kerülni, főleg úgy, hogy az egyetemen nem készítettek fel az oktatásra. Mivel kis iskoláról volt szó, a történelem mellett földrajzot, állampolgári ismereteket, rajzot, tornát és már nem emlékszem, milyen tantárgyakat is kellett tanítanom – mindezt románul –, ráadásul osztályfőnökként kirándulások szervezése vagy színdarab betanítása is a feladatok közé tartozott.

Édesanyám kérésére a következő évben megpróbáltam hazakerülni, de csak Alsó- és Felső-Csernátonban sikerült helyettes tanári állást találni. Az ingázás keserves volt, hajnali fél négykor kellett kelni, minden reggel megküzdeni, hogy beférjek a buszba, igaz, akkora tömeg volt, hogy megtanultam állva aludni. Heti kétszer ráadásul még hat kilométert kellett gyalogolni Felső-Csernátonba. Télen üzemanyaghiány miatt huzamosan nem volt tömegközlekedés, így stoppal jártunk ki. Másfél év múlva egykori általános iskolámban akadt egy helyettesítő állás. Bár ez jóval kényelmesebb volt, de más szempontból volt lehangoló. Az iskolában nagyon rossz volt a hangulat, ráadásul Kovászna megyében sokkal érezhetőbb volt az ideológiai nyomás, mint korábban Besztercén. Akkor értettem meg igazán, hogy miért óvtak a szüleim a történelem szaktól. A történelem–filozófia szakos tanárokra ugyanis úgy tekintettek, mint pártaktivistákra. Ezt a rendkívül agresszív és nacionalista megyei ideológiai titkár meg is fogalmazta, és a maga módján mindent meg is tett, hogy pártaktivistát faragjon belőlünk. Hetente egy nap ideológiai képzés, valóságos agymosás zajlott. Ha nem valamilyen előadásra vagy más akcióra vezényeltek ki, akkor a megyei könyvtár (egykor Háromszék székháza) nagytermében – lánccal és lakattal ránk zárt ajtók mögött – Ceaușescu legfrissebb beszédeit „szeminarizálták” velünk. Az elkeserítő és teljesen kilátástalan helyzetből nem láttam a kiutat – szerencsére ekkor jött az 1989. decemberi fordulat.

Az 1990-es évek jelentős változást hoztak tájainkon és az Ön életében is: előbb muzeológusként tevékenykedett, majd a Román Akadémia nagyszebeni társadalomtudományi intézet kutatója, végül a volt alma matere oktatója lett. Milyen volt ez az évtized?

Számomra tényleg megváltást jelentett 1989 decembere, talán soha nem éreztem olyan eufórikus boldogságot, mint december 22-én, Ceaușescu menekülésének hallatán. Ahogy helyreállt az élet normális menete, rögtön otthagytam a tanügyet, és 1990. március 1-től a Székely Nemzeti Múzeumba (az akkori Kovászna Megyei Múzeumba) kerültem. 1989 megnyitotta ugyan a lehetőségeket, de nagyon nehéz átmeneti évek következtek. A nagy szegénység, a politikai instabilitás, a nacionalizmus felerősödése, a régi káderek aknamunkája mind nehezítette a munkát. A múzeumban végül csak valamivel több mint két évig maradtam. Amilyen nagy lendülettel és lelkesedéssel fogtam a munkához, annyira hamar kiderült, hogy számomra ott nem sok babér terem.

Az Akadémia nagyszebeni kutatóintézetébe egy szerencsés véletlen folytán kerültem. A doktori témám kapcsán elmentem a frissen alakult Romániai Várostörténeti Bizottság első konferenciájára, amelyikről ugyancsak véletlenül szereztem tudomást. Ott ismerkedtem meg a Várostörténeti Bizottság kezdeményezőjével és első elnökével, Paul Niedermaierrel. Ő értesített, hogy sikerült egy kutatóasszisztensi állást kiharcolnia az intézet keretén belül a Bizottság számára. Mivel a versenyvizsga másnap volt, hirtelen elhatározásból ültem vonatra – anélkül, hogy bárkinek szóltam volna – és mentem el Szebenbe a versenyvizsgára. Ezt követően közölték, hogy ugyan én teljesítettem jobban a vizsgán, de mivel lakást nem tudnak biztosítani, nem alkalmazhatnak. Rá pár napra viszont felhívott Niedermaier, hogy próbálja megoldani a helyzetet. Az ő közvetítése révén béreltem egy szobát az evangélikus egyháztól a főtér közelében, nagyon jó helyen és kedvező bérért, de a körülmények a 20. század eleji munkáslakásokéhoz hasonlítottak, a lakásban nem volt sem fürdőszoba, sem vécé. A fizetéseink is elképesztően alacsonyak voltak, éppen csak arra volt elég, hogy éhen ne haljunk, így gyakorlatilag a szüleim tartottak el. Az intézetben viszont sikerült nagyon jó kapcsolatot kialakítani több kollégával is. Az intézeti munkám – Románia várostörténeti bibliográfiájának elkészítése – mellett a Várostörténeti Bizottság titkára is voltam, szerkesztettem a bizottság hírlevelét, segítettem a gyűlések és konferenciák szervezésében. Szebenben ismertem meg jobban az erdélyi szászok eléggé zárt világát. Sajnos én már csak a közösség teljes felbomlásának lehettem a tanúja.

Ez volt a számítógépek és internet hőskora is Romániában. Én még a múzeum számára pályáztam a Soros-alapítványnál egy számítógépet, de rajtam kívül az akkor még senkit sem érdekelt. Előtte Bukarestben részt vettem egy háromhetes tanfolyamon is, ahol számítógépet csak az utolsó héten láttunk. Ilyen előzmények után lettem én a szebeni intézet botcsinálta „informatikusa”. Rögtön az elején a főnököm egy ötszáz oldalas német prospektust nyomott a kezembe, onnan kellett nekem elsajátítani egy adatbázis-kezelő programot. Eleinte Joachim Wittstock íróval dolgoztam egy irodában, aki nagyon kedvesen felajánlotta a segítségét, de kiderült, hogy semmit sem ért a szövegből. Az elején reménytelennek látszott a helyzet, de később másokat is oktattam a programra, és az intézetben is én lettem az ügyeletes „szakértő”.

Hogyan került vissza Kolozsvárra?

Bár Szebenben és az intézetben jól éreztem magam, nem szerettem volna végleg ott maradni. Ezért amikor a doktori cím megszerzése után felmerült a kolozsvári állás lehetősége, némi gondolkodás után elvállaltam. A Magyar Országos Levéltárban (MOL) kutattam, ott találkoztam doktori témavezetőmmel, Magyari Andrással, aki kijelentette, azonnal menjek haza és jelentkezzek a versenyvizsgára. Mint kiderült, egyik korábbi jelöltje nem akart Kolozsvárra költözni, a másikat pedig – a tudományos tevékenység hiánya miatt – a tanszékvezető, a későbbi rektor, Nicolae Bocșan nem akarta elfogadni, így kerültem én a képbe. Szívesen költöztem Kolozsvárra, de nehéz szívvel hagytam ott a kutatóintézetet, hiszen mindig is sokkal jobban szerettem a kutatást, mint az oktatást, tulajdonképpen soha nem akartam tanár lenni. Az első év nagyon nehéz volt, mert közvetlenül a tanévkezdés előtt derült ki, hogy Magyari András minden óráját át kell vennem, így éjjel-nappal az órákra készültem, általában hajnal négyig írtam az előadások vázlatát, úgy mentem másnap órára. A város is teljesen másképp nézett ki a Funar-korszak idején, és a mi lehetőségeink (új könyvekhez, folyóiratokhoz való hozzájutás vagy konferenciák, utazások tekintetében) is jóval szűkebbre szabottak voltak, másrészt viszont akkor még nem gyűrűzött be a tudománymetria, talán a bürokrácia is kisebb volt, több szabadideje maradt az embernek – és több ideje a kutatásra.

Egyik fő kutatási területe az újkori Erdély politika- és társadalomtörténete. Minek köszönhetően választotta a történelem ezen szeletét?

Részben véletlen, részben tudatos választás volt. Diákként még középkorra–kora újkorra szakosodtam, de Jakó Zsigmond nyugdíjazása után mind a latin forrásnyelv, mind a latin és magyar paleográfia oktatása gyakorlatilag megszűnt, voltak ugyan órák, csak éppen semmit nem lehetett tanulni, vagy meg sem tartották őket, középkorral foglalkozni így nem lehetett. Az egyetem elvégzése után reményem sem lehetett a kutatásra, a levéltárakba nagyon nehéz volt a magamfajtának bejutni. A helyzet 1990 után változott, beiratkoztam doktorátusra, és a múzeum munkatársaként olyan témát kerestem, amelyik kapcsolódik Székelyföldhöz, és lehetőleg a levéltári források nagy része is ott van. A témát (városfejlődés Székelyföldön a 18. századtól az első világháborúig) végül Jakó Zsigmond javasolta. Menet közben derült ki, hogy a székelyföldi levéltárakban az 1990-es évek elején még olyan viszonyok uralkodtak, amelyek lehetetlenné tették a kutatást, így a MOL-ban található erdélyi központi hatóságok (Főkormányszék, Kincstartóság, Tartományi Főbiztosság) irataira támaszkodtam. Utána különböző témákat kutattam a 18. század elejétől a 20. század elejéig terjedő időszakból, de a tágan értelmezett társadalomtörténet, illetve a politika társadalomtörténete ragadt meg leginkább. Utóbb pedig főleg az elitkutatások irányába mozdultam el.

Melyik közleményének munkafolyamatára tekint vissza a legszívesebben?

Számomra mindig a kutatás ­– főleg a levéltári kutatás – az igazán izgalmas, az írás folyamatát kevésbé szeretem. Talán a Herrschaft an der Grenze¹ című könyv története a legérdekesebb. Ez egy nemzetközi projektből indult, német, cseh és magyar kutatókkal a kora újkori helyi hatalomgyakorlást, a kliens-patrónus kapcsolatokat vizsgáltuk. Nekem eredetileg más lett volna a feladatom, de végül Szatmárnémeti elitjét elemeztem a 18. század első felében, a város és a Károlyi grófok, illetve a klienseikkel való kapcsolatukat. Duplán idegen volt a terep, ilyen korai időszakkal addig nem foglalkoztam, ráadásul a magyarországi helyzettel is alaposabban meg kellett ismerkednem. Előző témám is városokhoz kapcsolódott, de ott a folyamatokat, struktúrákat vizsgáltam, így felüdülés volt hús-vér emberekkel foglalkozni, a kétszáz évvel korábban írt levelezést olvasni. Nagyon hasznosak és érdekesek voltak a projekt keretében szervezett találkozók, ahol egyrészt összehasonlítottuk a folyamatokat, másrészt a német és cseh kollégák kérdései nyomán szembesülnünk kellett a nemzeti történetírások sémáival, állandóan újra kellett gondolnunk az evidensnek hitt dolgokat is. Vári András kollégával pedig hosszú beszélgetéseket, vitákat folytattunk, egymás szövegeit is átjavítottuk és megvitattuk. Bár több tanulmány és egy kötet is készült a projekt keretében, és Andrással terveztük a közös könyvet, ez végül az ő váratlan halála nyomán született meg. A temetésen határoztuk el Stefan Brakensiek kollégával – a projekt korábbi tényleges vezetőjével –, hogy befejezzük a könyvet. András részei különböző állapotban voltak, ezeket rendbe kellett rakni, kiegészíteni, a saját részeim már készen voltak, de az eredeti koncepciót átalakítva, most Stefan Brakensiekkel együtt próbáltunk egy elméleti modellt kidolgozni, amelyik keretbe foglalja a történeteket. Nem tudom, milyen lett az eredmény, de a legizgalmasabb szakmai beszélgetéseket kétségkívül kettőjükkel folytattam.

Mivel foglalkozik jelenleg, és milyen terveket szeretne a jövőben megvalósítani?

Sajnos mindig annyi apró-cseprő, éppen aktuális feladat van, hogy kisebb cikket, tanulmányt még csak megír az ember, de nagyobb lélegzetű munkára alig van ideje. Az utóbbi időben a tudománymetria eluralkodása sajnos nagyon rossz hatással van mind a kutatásra, mind a publikációk minőségére, ezt magamon is érzékelem. Az elmúlt évtizedben két prozopográfiai jellegű projektet is vezettem, több másiknak tagja voltam, ezek eredményeként óriási adatmennyiség gyűlt össze a dualizmus kori képviselőkről és választásokról, illetve az 1867–1925 közötti közigazgatási elitről. Jó volna ezeket az adatokat alaposabban feldolgozni. Másfél évtizede kéziratban hever egy félig megírt könyvem a dualizmus kori főispánokról, ezt nagyon szeretném végre befejezni. Ezen kívül van még néhány régebbi tervem, de nem tudom, mit fogok tudni belőlük megvalósítani.

Jegyzet

1. András Vári, Judit Pál, Stefan Brakensiek: Mikrogeschichte der Macht im östlichen Ungarn im 18. Jahrhundert. Köln–Weimar–Wien, Böhlau, 2014.

‍