Miért rajzolnak az írók?

‍Tollvonások Madách Imre grafikáihoz*

‍

A címben felvetett kérdés egyáltalán nem költői – hisz létezik rá egyszerű válasz: azért rajzolnak az írók, amiért a festők is írnak. No de álljunk csak meg egy kis csevejre, tán mégsem ilyen egyszerű a történés… vagy talán mégis? Akkor hát argumentáljunk.

Közismert, hogy Michelangelo és Leonardo, héroszok lévén, nemcsak az ábrázoló művészetekben parádéztak, hanem a papírra vetett textus szintjén literátorként sem adták a zseniálisnál alább. Hogy Leon Battista Alberti, Benvenuto Cellini, Dürer, Van Gogh, Bernáth Aurél, Kondor Béla amellett, hogy modelláltak, festettek, ampolnákat vertek, valódi irodalmat is testáltak az utókorra. Ám megáll a tétel vice versa is, hisz például a zeneszerző Schönberg meglepően bátor piktor volt, és Madáchtól, Az ember tragédiája szerzőjétől is jó pár olyan rajz és olajfestmény maradt ránk, amiről némi jóindulattal kijelenthetjük: nem is annyira „tragikusak”.

Ha az író rajzol, vagy ha a rajzoló ír – és ezt már személyes obszervációmból állítom –, a passziónak is titulált másodlagos esemény mégsem másodrendű cselekedet, mivelhogy az effajta kreativitás semmiképpen sem a műteremtő személy domináns foglalkozásának megkerülését jelenti. Lehet kezdetben még csak egy romantikusan csábító ösvény, váratlanul felbukkanó csapás, szürkeállomány-pihentető kaland, ami idővel járható úttá szélesíthető, és – nota bene – még az is előfordulhat, hogy jóval rövidebb távon vezet el az eszmei célhoz.

A képzőművészeti alkotásnak és az irodalmi műnek eltérő jellemzője, hogy míg a festett kép befogadására egyetlen szempillantás is elegendő, addig az irodalomfogyasztás időigényes; például eltarthat Örkény egypercesétől akár az Íliász tizenötezer hexameteréig. Miközben az életidő viszont egyenlő szeletekre lett kiporciózva írónak, festőnek, műélvezőnek egyaránt. Tán ezért van szükség rövidebb műfajokra is, mint amilyenek a vaskos trilógiák közelében felbukkanó karcolatok, glosszák; a monumentális festményeket kísérő krokik, skiccek, vázlatok, noha ezek jellemzően nem nívóbéli különbözőséget jelentenek, hanem főként a műfaj terjedelemére és kimunkáltságának jellegére vonatkoznak. Viszont az irodalom olvasása – durva túlzással aposztrofálva – annyi időbe kerül, mint annak megírása, hiszen a sorok százain, ezrein az írónak-olvasónak egyaránt betűről betűre végig kell baktatnia. Viszont a vizuális nexus, az bizony lehet olyan, akár a villámcsapás: mindössze egyetlen momentum, ami istenesen belénk hasít, vagy ha nem, akkor viszont csak annyit is ér, mintha nem létezett volna. De ha kisugárzása megérint, akkor már ott marad az impresszió stigmaként beégetve az agycellákba, művészi rádiuszának és rezgési amplitúdójának teljes nyomatékával.

Na de mi köze az írás és rajz barátkozásának a születése bicentenáriumán ünnepelt Madách Imréhez? Hiszen tudjuk, hogy pennával írott „többfókuszú remekműve” – miként Nagy László Az ember tragédiáját jellemezte – olyan neves ábrázolóművészek ihletéből vett magára képi alakot, mint Zichy Mihály vagy Kass János, hogy ezúttal csak a renomésabb illusztrátor mesterek nevét említsük. Ámde igen: Madách Imre maga is rajzolt. Ideig-óráig privát gyakorlati stúdiumokban is részesült; még mentora nevét is ismerjük: Schwindt Károly volt az, aki a korabeli kiállításokon, egykori fogalommal élve a „műkitételeken” gyakran reprezentált.

Madách képzőművészeti hagyatékának számszerűsített lajstromán 59 rajz, 1 akvarell és 8 olajfestmény szerepel. (Többségük az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárában, egy részük a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a Salgótarjáni Megyei Múzeumban, a Magyar Nemzeti Galériában, a balassagyarmati Palóc Múzeumban, valamint Szlovákiában Alsósztregova katolikus templomában, egy pedig magántulajdonban található.)

Írónk történelemidejében kutakodva, ha bepillantunk a felvilágosodás és a romantika spáciumának múltidéző paravánjai mögé titkokat keresni, onnan bizony az etikusság és az etikett sajátos paragrafusai battyognak elő. Az álarc, a kellemkedés, a vikszolt póz módi lett, olykor hasznos segédkelléke a szalonképesség látszatát szuggeráló szépelgő viselkedésnek. A költő tizenhét évesen, 1840-ben erről így aprehendált: „Több napomba került, míg hozzászoktam, és bé tanultam az itt divatozó társalgást, amelyben az ember cifra és sok szavakkal oly keveset kénytelen mondani.” Madách világnézete ekkor volt kibomlóban, következő szavai is ezt aposztrofálják: „jó, hogy nem vagyok bíró, mert senkinek sincs abszolút igaza”. De hát ifjúi lelkében ekkor még szabadon bizonytalankodott. Hisz azt sem döntötte el, hogy képírás vagy irodalom lesz majdani élete valódi medre. Mindez pedig akkor, amikor a 19. század kezdetén, a „nemzet csinosodásának” mentében nemcsak az emlék- és naplóírás, vagy az úti beszámoló és a szép beszély iránti igény hajtogatta reformkori virágait, hanem a képzőművészetek „értése” és a polgári neveltetés cirádái is emelhették a sziluett fényét. „Illett” némi szinten kapiskálni a hellenisztikus és antik kultúra lapidáriumában; sikk volt biflázni latinul, ógörögül; stílusos volt érteni a „rajzoló formákhoz”, a piktáláshoz, a „klavírmesterséghez”, de módi volt vívómester felfogadása, csakúgy, miként a renomés házi tanítók szándékosan el nem titkolt alkalmazása. Madách is vívott, zongorázott, több nyelven értekezett, bár a családi birtok nem túlontúl busás hozadéka mellett mindez érezhető financiális vonzattal jelentkezett a latban. És hát persze ő is rajzolt, festett, úgy, ahogy tudott, a szépészet mívelésében akkurátusan csinosította magát.

Madách Imre – Emi, Emré vagy Emők, ahogy akkortájt még szólongatták – alig illusztrálta önnön írásait, sokkal inkább kedvére való volt rögzíteni a környezetében megélt események képi rezüméit, ezt pedig a dokumentációs analízis szándékával. Merthogy ujjait nem föltétlen a „rajzolás heve” vezérelte, nála szívesebben a pillanat üstökönragadása volt mindennél előbbre való, vagyis: gyors effektekkel tetten érni a mulandó szekundumot. Felmérte: ilyen célra bizony a képi ábra olykor jobb szervilitást nyújt, mint a lebetűzött szó. Hiszen a pörgő szituációknak nem csak epikusan körül írható esszenciájuk van, hanem sokatmondó a formákban megjeleníthető aspektusa is; tisztában volt ezzel Petőfi és Jókai úgyszintén, amit néhány közismert vázlatukkal, Bemről, Aranyról, Laborfalvi Rózáról vagy a híres-neves kiskőrösi szülőházról és egyebekről készítve, kellőképpen demonstráltak. No de fároszként ott villog Kisfaludy Károly példája is, akinél a kép- és szövegírás tán korának legpompásabb kinézetével szövődött míves kultúrbokrétába. Summa summarum: nemes obligáció lett az eseményrögzítés.

Az viszont faktum, hogy egy mindenre elszánt alkotó kurázsija képes legyűrni még az olyan jellegű félelmet is, amit adott specifikumban a talentum hiánya, a bizonytalanság, a járatlanság dilemmája okozhat. Mert ha a teremtés vágya valóban kísért, ő bizony vakmerőn belevág céljára fókuszálva, még ha tisztában is van azzal, hogy a becs nem pusztán a szakmai színvonal magas minőségében juthat érvényre, hanem ott lappanghat a kreáció eufóriájában is, a jó időben való rögzítés tudatosulásában és annak fontosságában. Persze nem mellékes, hogy kinek a kéznyomával lát napvilágot a megidézett jelzés. Baudelaire vagy Juhász Gyula papírra vetett firkáinak magasan taksált ázsióját nyilván nem a rajzi kvalitás, hanem a szerzők személyiségi renoméja adja. Mert az illusztrisok nyoma nyomokban is kincset ér. Feljegyezték, Madách nem egyszer ajándékozta el a mások előtt lezser mozdulatokkal bevégzett és szignózott füzetlapnyi ábráit.

Rajzai jó megfigyelőként dokumentálják képességeit. Legsikeresebb eredményt akkor ért el, amikor közvetlen élményeit dolgozta fel: például helyszíneken született tájrajzainál. Viszont ennél is korrektebben, ámde kevésbé invenciózusan nyilvánult meg rajzkészsége a csodált nagymesterek műveinek kreált kópiái esetében. Például amikor Raffaello Madonna képéről lemásolta Sixtus pápa arcvonásait, mégpedig igencsak finom nüanszokkal, akkurátusan. Megjegyzendő, hogy akkoriban nyomatékkal indikálták a replikák készítését szakmai okulás céljából, nemcsak stúdiumok számára, hanem még a legnívósabb akadémiai szférákban is.

Madách ceruzával, irónnal, pennával megörökített felvidéki tájrajzai jellegzetes szekvenciái a sztregovai családi kastélyban megélt boldog időknek. Botanikai tájékozottsága kétségtelenül szembetűnő; a parki romantika misztériuma feloldódik versben, képben, leíró prózában egyaránt, megérinti a költő érzékenyen lüktető, szenvedélyes lelkét. Megdőlt fenyők, hegyormok, vármotívumok, kastélyromok, templom és temető vagy olykor a megroppant kereszt vissza-visszatérő melodramatikus képi idézete demonstrálja, mi minden ragadta meg a kor romantikus szellemiségéhez igazodó, rajzaiban is gondolkodó Madách Imre fantáziáját. Az ábrázolt natúra akár a maga kies valóságában állt előtte, akár emlékezései szelencéjéből villant elő, az otthonhoz, a szülőföldhöz való kötődés árama telítette a duktus poézisét, az érzékeny ujjakkal való „fotografálás” metódusának papíron navigált hitében megfogalmazva.

De kisméretű „Landschaftjai”, tájképei mellett, még ha némileg furcsán is hangzik, az ezernyolcszázötvenes évek második felében Madách ábráinak tekintélyes részét a karikatúrák – korabeli szakzsargonnal élve: „torzrajzai” – testesítették meg. A sajtó szárnyain érkező hektikus francia fuvallatok elhozták a társadalmi gúnyrajzok egy csapásra populárissá avanzsált műfaját. Daumier francia grafikus-festő kritikai szellemisége a nyárspolgárokat célzó szatirikus utalásaival ekkor már látványos sikereket arat. Ámde költőnk igencsak egyéni karaktert ültetett saját változataiba, hiszen az ő művei nem politikatörténeti koloritúak, sokkal inkább a privát élet mozzanataira fókuszál: disszonanciákat tűz rajztolla hegyére. Faramuci helyzeteket fricskáz, családi konfrontációkat, férfi-nő afférokat, ábrákban láttat teátrális ízű helyzeteket, ahol többnyire a társkapcsolatok civakodással terhelt szinonimái válnak vonalakba rejthető üzenetekké. Ezzel némileg elővillantja az Ádám-Éva kettős indignált viszonyát is, miként az később a prágai színben röppen fel Éva – azaz Borbála mint feleség – megjegyzésével, az univerzum titkaiban mélyen elmerülő, csillagos-Keplerhez intézett ilyen szavakkal: „János, nekem szükségem volna pénzre.” Ezek a vidámkodó helyzetrajzok némileg a Bach-korszak és a reformkor presszióját is oldják lidérces békeidők „túlélő” lenyomataiként, státusukban egyedien megfogalmazott, zamatos madáchi esszenciával.

Néhány arckép is feltűnik a nem éppen mesterkézzel megformált lapok között. Egyesek névvel vannak ellátva, míg másoknál, majd csak jóval később, az utód, a fiú, Madách Aladár visszaemlékezései nyomán került rá azonosító jelzés. Hat korai szerelmét is megrajzolta Emők, egyetlen füzetlapon idealizálva őket, és mindet memoriterként. Talán ezek a hasonlatosság erős elvárásának igényével világra hozott művei a leggörcsösebbek, amelyek – gondolhatjuk –, sokkal inkább a költő lelki szemei előtt azonosultak a valódi perszónával, mintsem a karakterek valóságtartalmú hiteles formáiban. No, de lám, máig is békésen fennmaradt a múló idők elmúló vonzalmainak halványuló panoptikuma. Sorban következnek az arcok: Cserny Mária vonásai, a legkorábbi románc emlékével; aztán az első verseskötet, a Lant-virágok ihletője, Lónyay Etelka; utána következik a már jóval mélyebb érzelmeket fellobbantó Da­csó Lujza, akinek emlékét nyolc versből álló ciklusában idézte Madách, hűvös metaforákkal a Fagyvirágok szimbólumaiban szőve egybe. Aztán Matkovich Ida arcéle tűnik fel, ő volt az a hölgy, aki belehabarodott Madáchba, viszont ugyanez a minősítés már kevésbé mondható el a hatodikról, méghozzá éppen a feleségről, Fráter Erzsébetről, akivel 1845-ben egy báli találkozás után keltek egybe, annak ellenére, hogy rossz ómennel indult a kapcsolat, legalábbis külső szemlélők véleménye szerint. Nem túl sokára a borongós meglátás beigazolódott; a szerelem elhamvadt, az élettársak szétváltak, majd a hölgy Nagyváradra költözött, ahol magányban pityegtette napjait és végnapjait, fals vagy igaz nyelvek szerint delírium tremens kíséretében távozva a póri világból.

Madách, a spektákulum kedvéért is, hol árnyaltabb, hol hangsúlyosabb humorral spékelte rajzait. Erre beszédes példa a sztregovai korszakból fennmaradt, Huszár Annáról, életvidám és művelt féltestvéréről készített hatszor hat centiméteres könnyed skicce, amelyen szokatlan módon felülnézetből mustrálja modelljét, magasból tekintve le rá. Sőt, a papír verzójára jegyzett címmel még csattanósabbá teszi a ziccert, ekképpen fogalmazva: „Huszár Anna, amint a légy látja a plafonról”.

A Hat női arc párja a Hat férfi arc címet viselő lap. Itt pályatársainak vonásait bízta az idő oltalmára. Madách, dübörgő képzőművészi talentum hiányában, a dokumentálandó portrékat láthatóan meggyötörte a hasonlatosság szándékának kalkulusa alatt, ámde mentségére legyen mondva: kitűzött célját teljesítette, a személyek papírra vetültek, még ha nem is eminens színvonalon. De hát ilyenkor a groteszkbe hajló ábrázolási mód álcaként is jól szolgálhat a művelet során, mivel a bizarr arányokba csúsztatott kádencia igencsak alkalmas a szaktechnikai hiányosságok eltussolására.

A karikatúrák viszont már nem a romantikus megélés transzcendenciájából merítenek. Inkább az emocionális tartalom partitúrájának staccattójában lettek rögzítve, hiszen a szereplők felaprózott ritmusban kerültek papírra, ahogy a rajzoló hozzáadva egy-egy újabb alakot, helyzetkomikumba illesztett rajzi vonalaira szinte „felfűzte” őket.

Kompozícióinak beállításai akár színpadi „élőképnek” is beillenek. Olyan színpadi élőképnek, ami kedvelt műformai látványosság volt a korabeli teátrumok egész estét betöltő históriás játékainak előzetesében. Ilyenkor, a színpadon egy történelmi szüzsét állítottak be, korhűen öltöztetett kosztümös szereplőkkel, állóképen villantva fel néhány perces időtartamra a pikturálisan megkomponált látványt. Ez tette lehetővé, hogy a komédiás játékra alkalmatlan polgári élet köztiszteletű eminenciásai is kedvükre pózolhassanak a világot jelentő deszkákon, rivaldafényben felcicomázva mutogathassák egójukat megdermedt mozdulatlanságban. (Ismerjük, Munkácsy is hasonló statikus szekvenciákba rendezte el, majd fotóztatta le modellként a Honfoglalás és a Krisztus-trilógia sokalakos képcsoportjait, mi több, önmagát is, megfeszítettként a kereszten.)

Madách festményeinek, olajképeinek száma csekély, még tucatnyit sem számlál, abból is alig néhányat titulálhatott saját invenciójának, ilyen a Görgey álma vagy két alsósztregovai téli tájkép, és a felesége, Fráter Erzsébet háromnegyed alakos portréja; a nomenklatúra többi darabja minden bizonnyal másolat, ezek a Zrínyi, a Corvin János és a Szent Imre.

Képeinek látványvilága jelentőségében eltörpül írói nagyságának lúdtollal kalligrafált drámaköltészete mellett, bár ismert, hogy ott sem aratott túl korai sikereket. De Arany János becses rokonszenve egy csapásra az elismertség prizmafényébe emelte őt, és a Kisfaludy Társaság már visszhangos ovációval fogadta tagjai sorába. Mint annyi másnak is, a rajzolás gyógyírt jelentett Madách lelkének, a leírhatók mellett egy formákban felmutatható másmilyen nyelvezetet, a létezés szemre vételezhető nyomvonalát papíron, és talán némi rekreációt is elmélkedéseinek filozofikus univerzumában. Síkábrázolásaira párhuzamként tekintve, könnyen elővillanhat a Csontváry név is, aki kezdetben primitívnek taksált műveivel korának lenézett alkotói sorából mégis magasra emelkedett, és mára az égi Pantheonból tekint vissza ránk. Miként Henri Rousseau is, a vámos, a naiv látomások sikerre ítélt, nagyokkal ekvivalens értékű műveket termő francia mestere. S lám, Csontváry egyszerű patikusként, Rousseau pedig szürke eminenciásként a „mellék­utat” választotta és tette önmaga számára fő csapássá, így szignálva nevét minden idők művészetének aranytáblájára.

De a titok nem marad titok. Az, hogy Madáchot rajzolás közben nem igazán csókolták homlokon a múzsák, talán a véletlen luciferi műve volt. Vagy meglehet, hogy tehetségét az Úr nem akarta megvonni magasabb szférákba illő, irodalomgazdagító literátori feladatoktól. És akkor marad a tény: néhány halovány papírlap őrzi gondolatainak rajzolt betűkkel megörökített szívdobbanását, amit a valóságban ő magával elvitt, de amit nekünk vonalakban mindörökre itt hagyott. Személyes jegyzésű képsor mindahány a megélt élettragédia ácsolt színpadáról, távolba tűnt vonzalmak személyes vonalkódjainak misztériumával jegyezve, most már mindig emberközelben.

És akkor epilógusként, post scriptum: azért is rajzolnak az írók, hogy legyen mit írniuk, bölcselettel okoskodniuk a teremtett rajzokról. Hiszen szép párosítás az. Időnek előtte a kódexek virágzó világa tündöklőn bizonyította a meghitt társkapcsolatot, miszerint nincs találóbb, táplálóbb, csodálni valóbb szellemi termés és teremtés, mint amikor az írás és a kép, egymásnak rendelve, örök harmóniában átöleli egymást.

*(Elhangzott a Határtalan Magyar Irodalom 5. konferencián, Badacsonytomajban, 2023. szeptember 20-án.)