Miért kell megfelelni?

Czakó Zsófia bemutatkozó kötete végig magában hordozza az ismerős, az otthonos, átérezhető és az idegenség, az idegenbeli otthonkeresés kettősségét. Első olvasatra minden a névtelen főszereplő körül forog, hiszen a narráció finoman összehangolt elegyévé válik az elbeszélő gyerekkori emlékeinek és – vélhetőleg – a jelen benyomásainak, melyek a mindennapok belső monológjaihoz hasonlatosan egészséges iróniával és a legőszintébb módon ragadják meg az olyan mérföldköveket, mint a gyerekkorban idealizált felnőttek egyszerű, halandó emberekké zsugorodása, a vallás misztériuma vagy az énkeresés a folyamatos elvárások és megfelelési kényszerek rendszerében.
A Nagypénteken nem illik kertészkedni című kötet nem hívja fel magára a figyelmet, azonban meglepő címmel indít, ami összeegyeztethetetlen ezzel a mélykék, fiatalos, csak burkoltan a szövegekre utaló borítóval, és szinte a könyv végéig eljut az olvasó, mire felkapja a fejét a címben is elhangzott szavakra. Habár ezt nem követi megvilágosodás, nem derül ki, miért pont ez a pár, családból kiragadott szó bír nagyobb jelentőséggel. A kötetben a két elbeszélői szál tizenkilenc novellát fűz egybe, de a narrátor mindvégig ugyanaz a személy marad, hangja pedig szabályszerűen váltakozik a gyerek és felnőtt perspektívájából, egyszer az egyik, majd a másik szemszögéből megírt novellák követik egymást, bizonyos időbeli linearitást is betartva. A novellák szerkezete keretesen rendeződik, a különböző nézőpontok ugyanazt a félelmet átírva helyezik mélyebb szintre az elbeszélések vonulatát, s mindezek hozzájárulnak ahhoz, hogy már-már kisregénnyé emeljék a kötetet.
A főszereplő és egyben a narrátor személye úgy marad rejtve, hogy közben az olvasó elé tárja tiszta gyermeki, majd a felnőttek önmagukkal szemben is csak fokozatosan megjelenő őszinteségével életének minden apró részletét, miközben szépen lassan minden biztosnak hitt pontot megkérdőjelez maga körül: a családját, az olasz barátját, a valláshoz való hozzáállását, a jelenlegi otthonát, Milánót, a mindennapos jegyeladást a dómba, egyáltalán a saját énjét és tetteit. Mindezt teszi hol egy kisgyermeki, utánzó visszhang formájában, hol pedig egy mindig is tisztelettudónak és illedelmesnek nevelt, berögzült hangon, ahonnan azonban a kötet vége fele közeledvén egyre inkább felülkerekedik a kezdetben csak burkolt irónia, mígnem keserűen humorosnak, de fájdalmasnak ható megkérdőjelezésekben fakad ki – egyszer például nagyon találóan egy gyónási jelenetet megidézve (Barátom anyósa).
A kötet kétségtelenül legnagyobb erényévé maga az elbeszélésmód válik. Annak ellenére, hogy tulajdonképp két karakter, egy kislány és egy felnőtt nő (belső) hangjának folyamatos váltakozása adja meg a szövegek elbeszélői fonalát, a novellák egészként tudnak működni, szükséges különbségeik ellenére megőrzik közös ritmusukat. A gyermeki hang szabadságára minden kihívás ellenére itt szükség is van, ha maga az író személyéhez is oly közel álló elbeszélőről, általa is megélt lelki, szellemi tartalmakról van szó, mint például egy szeretett, de fanatikus nagyapa képének lefestése, vagy mint a valláshoz való kritikus viszonyulás. A Nagypénteken nem illik kertészkedni gyermeki hangja szerencsére nem válik a másik elbeszélői hang áldozatává, sőt, talán hangsúlyosabbá is válnak az általa leírtak; nem kap hihetetlenül túl felnőttes vagy épp túlságosan lebutított mondatokat, az egész karakter hiteles és végtelenül őszinte.
A gyermeki elmesélésen keresztül fokozatosan nyílik meg az olvasó számára a sajátosan magyar otthon, család és városi környezet – keretbe foglalva magyar filmet, zenét, híres írót –, idézve az apránkénti megismerést, novellánként mintegy mellékesen rajzolja meg a gyermeki hang először a nagyszülők szobáit, a gyermeki félelem tárgyát: a robusztus cserépkályhát mint orosz katonai tankot, a vasárnapi szentmisét, az udvarukat vagy a balatoni nyaralások kiragadott emlékképeit. A gyermeki hangon rögzült emlékek szabad folyásban, tisztán kerülnek felszínre, valósághűen megragadva az olykor csacsogós, felnőtt-imitálós végtelen mondatokat. Ennek ellenére az elejtett szavak által – „apukám, aki nem szeretett bemenni a mamáékhoz, mert ott mindig csak rohadt kommunistákról lehetett beszélgetni a papával” (27.) – lassanként szépen kirajzolódnak nemcsak a családi viszonyok, hanem az akarva-akaratlan megfogalmazott kritikák is. A kötet remekül kihasználja a gyermeki narráció ezen kiskapuit, hogy az oly közelinek érzett családtagok hitelesen keljenek életre, de mindvégig meg tudja őrizni azt a szeretetteljes hangot, ami feltétel nélküli egy kisgyereknél. Mindez leginkább a kis unoka és a papa között megvalósuló szoros kapcsolat lefestésében válik igazán kiemelkedővé, olyannyira, hogy a nagyapa minden emberi gyarlósága és hibája ellenére a kötet végére szerethetővé válik azáltal, hogy eléri: az olvasó magáénak érezze.
A kötetbe a nagyapa és az unokában gyerekként elültetett katolikus nevelés tapasztalata révén kerül be a vallás, ahogy a címből is következtetni lehet, egészen explicit és a legmeglepőbb módokon. Czakó Zsófia megtalálja azt a biztonságos, tiszteletteljes, ugyanakkor kérdésfelvető aranyközépúton haladó hangot, mely mind a gyermek, mind a felnőtt elbeszélő által hitelesnek tud maradni. Nem próbál válaszokat adni, de a folyamatos keresése a vallás vagy talán a hit misztériumának egy mélyebb szálon folyamatosan átszövi a kötetet: a gyermeki én egészségesen logikus kérdésfelvetéssel ártatlanul beleütközik egy-egy hitigazságba, mégis talán ekkor a legőszintébb és legtisztább az, amit vallásnak nevez, míg a felnőtt én a milánói dóm sarkán egyszerre befogadója és megkérdőjelezője a folyamatosan ott megforduló hívek, turisták és az egyháznak dolgozó, állandó emberek szimbiózisának.
A felnőtt karakter hangja egyértelműen sokkal kiforrottabb, s habár igyekszik hanyagolni a gyermeki énből ismerős végtelenített mondatokat, olykor indokolatlanul is felveszi azok ritmusát, míg máskor épp ezek adják ki legjobban a belső, felgyülemlett feszültséget, amit ez a kötet magával hoz. A „felnőtt” novellák szerencsére a kötet vége fele folyamatosan válnak egyre mélyebbekké, már nem csak az elbeszélő jelen helyzetének a leírása és bizonyos szempontból a kényszeres megmagyarázása, a szórakoztatóan ironikus, olaszok között megeső „történetek” válnak az elsődleges mondanivalóvá. Megragadja azokat a mindennapi észlelési képeket, amelyeket egy ilyen vallási szempontból kiemelkedő hely, a milánói dóm tere nyújthat. A kötet ezen részei csupa őszinteség, pezsgő életet alkotó pillanatképek és mozaikgondolatok. Szerves, pulzáló részenként állnak össze a nap mint nap szembejövő emberi arcok és történések, a tömegekből ragad ki életigazságokat, melyek olykor kellő iróniával társulva görbe tükröt tartanak – „szívesen segítenének, de nem pont itt, nem pont most, nem pont ennek az embernek, hiszen most oldozták fel őket, és ők szeretnének békésen és zavartalanul távozni ezzel a feloldozással Isten házából” (63.).
Czakó Zsófia kötete két, térben és időben egészen távol álló világot fog össze, ennek ellenére hangulata megőrzi egységességét a megteremtett személyes utalási rendszeren belül, remekül átadja a magyarságérzetet a nosztalgikus gyerekkori képek kiragadásával, ugyanakkor képes hitelesen beleláttatni egy másik kultúrába is. Az utolsó, keretet is alkotó novella szépen összesodorja a két szálat, a kötetben említett szereplők, az iskolás helyszínek, a gyerekként oly misztikusként megélt tárgyi elemek, minden újraértékelődik, a visszatérés megélése és a félelmekkel való szembenézés mesterien borzongató és fájdalmas leírása nyit vissza nemcsak az eddig elbeszélt életre, hanem az egész kötetre is.

Czakó Zsófia: Nagypénteken nem illik kertészkedni. Scolar Live, Budapest, 2019.