Mi történt Bécs leggazdagabb emberének házában?

Ariadné, Thészeusz – meg persze a Minótaurosz –, illetve Dionüszosz története többféle változatban élt túl mintegy harmadfél évezredet. A szerelmes, majd elhagyott lány mitikus meséje számos műalkotáshoz szolgált epikus alapanyagként, ám a zenében igazán kiaknázhatónak csak a barokk, e patetikus, „gesztikuláló” korstílus beköszöntével találták a komponisták, hiszen a szélsőséges érzelmek egész sorát meg lehetett jeleníteni általa. Az operairodalomban Ariadné története egyike a leggyakrabban megzenésítetteknek: Monteverdi (1608) után Robert Cambert (1674), Johann Sigismund Kusser (1692), Nicola Porpora (1714 és 1733), Reinhard Keiser (1727), Benedetto Marcello (1727), Händel (1734), Leonardo Leo (1735), Baldassare Galuppi (1763), Georg Anton Benda (1775), Ignaz Holzbauer (1780), Joseph Haydn (1790), Vincenzo Righini (1795), Jules Massenet (1906), Richard Strauss (1916), Darius Milhaud (1929), Bohuslav Martinů (1958), Harrison Birtwistle (2008) dolgozta fel – s a lista természetesen a legkevésbé sem teljes.

Richard Strauss monumentális, a nézőtől-hallgatótól különleges rákészülést és koncentrációt igénylő operája, az Ariadné Náxosznál (vagy Ná­xosz szigetén) két, nagyon különböző operai alformát ötvöz bravúrosan: a magasztos, mitológiai téma által megkívánt tragikus operát és a könnyeden kedélyes commedia dell’arte nyomán a romantikus farce-ot. Strauss csillogó kompozíciós technikákkal elevenítette így fel és keresztezte egymással a 18. századi opera seria és opera buffa hagyományait. Bonyolult és gazdag jelentésvilágú mű született ekként – a már többszörösen „kipróbált” Hugo von Hofmannstahl librettójára –, amely a művészet társadalmi funkcióját láttatja új fényben, illetve a szerelem és szabadosság határvidékét bolygatja, jobbára nyugtalanító eredménnyel.

(A mitikus történet idevonatkozó szálában Thészeusz a Minótaurosz legyőzése után az Ariadnétól kapott fonal segítségével kitalált a labirintusból, majd magával vitte Ariadnét. Útközben kikötöttek Dé­losz, majd Náxosz szigetén, ahol Ariadné eltévedt – más változatok szerint Thészeusz hagyta ott Pallasz Athéné vagy Hermész tanácsára. Megint más változatokban Dionüszosz megjelent Thészeusz előtt és házassággal biztatva rávette, hogy maradjon a szigeten. De van a történetnek olyan verziója is, ahol Thészeusz partra tette a várandós, rosszulléttel küszködő Ariadnét. Náxoszon Dionüszosz feleségül vette Ariadnét és több gyermekük született.)

A szent és az eszelős, a magasztos és a libertinus összefűződését már az izgalmas opera prológusában megfogalmazza az egyik szereplő, a Komponista: „A zene szent művészet, amely a legvadabb bolondságot öleli magába, mint a kerubok a ragyogó trónt!” A színház a színházban alaphelyzet többszörös reflexióra ad módot, Richard Strauss zenei megoldásai, de különösen a visszafogott (kamaraegyüttesre emlékeztető), mégis sokszínű orkesztrációja a bonyolult – műveltségelemekkel olykor agyonterhelt – eseménysort találóan „festi”. Egy új- és dúsgazdag bécsi úr két színielőadással készül vacsoravendégeit szórakoztatni. Elsőként egy ifjú zeneszerző operáját, az Ariadné Naxosbant mutatnák be, másodikként pedig egy táncosnő és a komédiásai adnák elő A hűtlen Zerbinetta és négy imádója című rögtönzésüket. A két mű társítása miatt méltatlankodó muzsikusok szinte megdermednek a háziúr döntése nyomán: a produkciókat egyszerre és egyazon térben kell bemutatni! A leleményes táncosnő, Zerbinetta azonban – aki képes rá, hogy a valóság és a magasztos „eszme” közötti kapcsot megtalálja – megmenti a helyzetet. Hoffmanstahl és Strauss operája valójában mindvégig a kettősség/párhuzam és az ellentmondásosság sémájára épülve mond újszerűt lételméleti és önértékelési kérdésekkel kapcsolatban. Amint Csehy Zoltán szemléletesen foglalja össze: „Az átjárás a tragikus és a komikus, az operaklisék és azok lebonthatósága, sőt a magasztos és obszcén, a férfias és nőies, a triviális és az intellektuális, a testi és a tárgyi matéria közt elkerülhetetlen. Különösen erőteljessé válik az erotika szerepe, amely azonban az egzisztenciális létszorongatottság menekülési útvonala lesz. Mindez összhangba kerül az antik költői erotikafelfogás azon dimenzióival, melyek az örökkévalóság illúziójának érzete révén a halálfélelem ellenszereként értelmezik a testi beteljesülést.” Az Ariadné Ná­xosznál így hát meglepő közelségbe kerül az egzisztencialista eszmeáramlatokhoz.

‍