Mi maradt még a mindenség műtermében?

„Árkossy biztos délelőtt fest, délután ír” – olvassuk Feledy Balázs humoros összegzését a Hitel 2016/2-es lapszámában, amely kiválóan tükrözi az elsősorban grafikus- és festőművészként ismert Árkossy István sokoldalúságát. Legutóbbi, A lélegző vonal című esszékötete egyértelműen „délutáni” alkotótevékenységét emelte ki, mégis komplexebb az előbbi. A Világsíkok. Ábrázolás és tükrözés című, 2020-ban kiadott pályaképösszegző katalógus Árkossy István vizualitással való kapcsolatát, közel ötven éve gyarapodó művészeti világát helyezi előtérbe. Fontos szempontok ebben a művész kolozsvári kötődése, a Kriterion Kiadónak készült könyvborítók és könyvillusztrációk, az Utunknál töltött húsz év. Feltárásában és merítésében annyira bőséges, hogy bátran állíthatjuk: a Világsíkok az eddig legtartalmasabb – és még korántsem befejezett – Árkossy-album.

Ahogy korábbi munkáiban, ezúttal is szembetűnik a művész erős kötődése Kolozsvárhoz: ezt jelzi a gesztus, hogy szülővárosának ajánlja ezt a kötetet, ugyanakkor több méltatásban hangsúlyos az ifjú Árkossy István viszonya a Farkas utcához vagy annak Szent György-szobrához. Többek között Bágyoni Szabó István is erre vezeti vissza az Árkossy-képvilág jellegzetességét: „művészbarátunk e sárkányölő gyakori megidézésével, rá emlékeztető grafikai megoldásaival, alakváltozataival, alakdarabjaival is üzen és biztat” (39.). Ezt az érzelmi köteléket erősíti a kötet mottójául választott Lászlóffy Aladár-szövegrészlet, amely Árkossy Istvánt korának hű krónikásává avatja, aki az álmodozókra és költőkre jellemző vízióval szemléli a világ dolgait, a létezés és pusztulás lehetséges látványait (21.). Ugyancsak Lászlóffy Aladártól származik a számomra legemlékezetesebb méltató szó is: „Árkossynak ma már a mindenség a műterme” (30.). Nem véletlen tehát, hogy az egykori kollégák írásos emlékei képezik a kötet szöveganyagának vázát: Banner Zoltán, Lászlóffy Aladár, illetve az előbb említett Bágyoni Szabó István; megkerülhetetlenek ugyanakkor Páskándi Géza és Szakolczay Lajos írásai.

A Világsíkokat jól elkülönülő egységek alkotják: elöljáróban a művész bevezető szavai, majd munkáihoz és munkáiról írt méltatások, szépirodalmi művek sorakoznak, ezeket a szöveg szempontjából releváns képanyag kíséri. Mindezeket egy bőséges képi válogatás követi, amelyben a Kriterion-borítóktól kezdve a periodikákon át (a Korunk, Utunk és még a Helikon több mint harminc évig használt cím­­oldala is feltűnik), egészen a legújabb munkák is helyet kapnak. Ellenben azzal a hagyományos katalógusstruktúrával, amely csupán néhány írást emel be ismertetőként a képanyag elé, az Árkossy-­album bő százoldalas szövegmutatvánnyal helyezi kontextusba az alkotói pályaképet.

Nem csupán alkalmi és elméleti szövegeket tartalmaz e gyűjtemény, a terjedelmesebb elemzések sorát Árkossy képeihez írt versek lazítják (Bágyoni Szabó István, Bordy Margit, Kenéz Ferenc, Király László, Lászlóffy Aladár vagy épp Zalán Tibor tollából). A korábbi Árkossy-kötetek előszavai, Banner Zoltán Árkossy-monográfiájának recepciója és a monográfia egy rövid részlete is mind arra hivatott, hogy alaposabb betekintést nyújtson egy gazdag, sokoldalú alkotói pályába. Ezek olyan fontos események vagy alkotói vállalások köré csoportosulnak, mint Árkossy méltán híres Arcképcsarnoka, amely markánsan összekapcsolja a művész vizuális világát a reneszánsz és barokk hagyománnyal, és nem utolsósorban a történelemmel. Erre vonatkozóan Szakolczay Lajos előszava (Az időutazás mint boldogságélmény. Portrék és esszéportrék) nyújtja a legalaposabb látleletet a 2015-ben kötet formájában is megjelent sorozatról (Nagymesterek – Reneszánsz és barokk festőművészek arcképcsarnoka, Magyar Napló Kiadó – Írott Szó Alapítvány, 2015).

Bő merítéséből adódóan elkerülhetetlenek a szövegmutatványban bizonyos átfedések, a válogatásnak így elsősorban nem informatív értéke van (elvégre hatalmas volumenű szövegmennyiségről beszélünk), irodalom- és művészettörténeti szerepe viszont annál izgalmasabb. Különösen megragadó ilyen megvilágításban látni Árkossy István évtizedeken átnyúló kollegiális-baráti kapcsolatainak alakulását, például Király László akkor frissen megjelent Kék farkasok című regényéhez készült rézkarc-illusztrációt (48.), amelyet egy közel harminc évvel később született vers kísér a kötetben (Sorok Árkossy István képeihez, 50.). Az Utunk munkatársaként eltöltött két évtized (1967-től kezdődően húsz évig volt a lap grafikai szerkesztője) több íráson is nyomon követhető. Különösen Banner Zoltán művészettörténész és író szövegei világítanak rá erre, aki a kanonizációs gesztus következő fokozataként Árkossy-kismonográfiát állított össze a kétezertízes évek elején (Mentor Könyvek, Marosvásárhely, 2011). Ebből rövid részleteket a Világsíkokban is olvashatunk, valamint a kötet kritikai recepciójáról többek közt Hegedűs Imre János írásán keresztül nyerünk betekintést (ugyanakkor a képtárat követően maga Árkossy István írásos munkásságának kritikai recepciójával is szembesül az olvasó). Az elsőre kimerítőnek tűnő szövegmutatvány láttán azonban mégis hiányérzete támadhat az olvasónak, hisz a művészről csupán kortársai és képei beszélnek. Teljesen hiányzik az interjúműfaj, a művész megnyilatkozása csupán a kétoldalas előszóban kap helyet, fontosabb életrajzi eseményeire és a művészi pályát meghatározó mozzanatokra másodlagos források összeolvasásából és azok csomópontjaiból tájékozódhatunk – illetve a közel száznegyven oldalas képtárból.

Kimerítően sokrétű, alapos, eddig a legkörültekintőbb, mégis korántsem teljes vagy lezárt válogatás jelen kötet. Mondhatni irodalomtörténeti kuriózum lehet az is, hogy vannak olyan Árkossy-­munkák (jellemzően tusrajzok), amelyek nem kerültek bele ebbe a válogatásba, és amelyek jelenleg a Helikon feldolgozás alatt álló képarchívumában találhatók, és a fentebb említett barátság emlékét őrzik. A Világsíkok terjedelmességének ellenére korántsem befejezett az Árkossy-életmű, ezt bizonyítják az azóta töretlen alkotókedvű művész újabb önálló és csoportos kiállításai. Kíváncsian várom, mi mindent rejt még a mindenség műterme: nem csupán az újabb munkákkal bővülő festészeti-tervezőgrafikai repertoárt, hanem a régmúlt munkáinak újrafelfedezését.

Árkossy István: Világsíkok. Ábrázolás és tükrözés. Magyar Napló Kiadó – Írott Szó Alapítvány, Budapest, 2020.

‍