„… mert nekem csak a beszéd létezett, semmi más” – Mátyus Melinda könyvbemutatója

Női sors(ok), kilátástalanságok, értékek és értékrendszerek, az önpusztítás keserédes lehetőségei és gyakran ütött, de indokolt enterek. A 9. Csíkszeredai Könyvvásáron mutatták be Mátyus Melinda MyLifeandMyLife – Életeméséletem című könyvét. A szerzővel Vida Gábor, a Látó szépirodalmi folyóirat főszerkesztője beszélgetett.

Zsibong az Erőss Zsolt Aréna kicsik és nagyok hangjától, peregnek a könyvlapok a vásárlók ujjai alatt és közben három helyszínen is testet ölt az irodalom: szerzők és illusztrátorok tárják fel a művészélet rejtelmeit. A Fodor Sándor terem csendjében Mátyus Melinda olvas fel nemrég megjelent kötetéből, a hallgatóság elmélyülten figyel. Egyenes, húsba vágó, konkrét és minden menekülési lehetőséget elzáró mondatok hangzanak el: a szerző sorai a székhez kötik és éles figyelmet kívánnak a teremben ülőktől. A felolvasást követően pedig egy izgalmas beszélgetés veszi kezdetét, melyben Vida Gábor a maga provokatív, de minden írói jóindulattal megfogalmazott kérdéseit szegezi az írónak.

Kicsit azt érezzük: a szakállas szerkesztő és a nő találkozása ez. Vida Gábor a beszélgetés elején rámutat: Melinda prózájában, vagyis hát ebben a különösen diszkurzív, verses-prózában minden leütés a helyén van, minden sor úgy működik, ahogy azt a szerző elgondolta, hiába minden szerkesztői törekvés. A szöveg így van kész. A főszerkesztő a beszélgetés kezdetén arról érdeklődik, hogy milyen munkafolyamat munkálkodik emögött a kötet és írásmód mögött, s hogy lelkésznőként hogyan találja meg az egyensúlyt a két meglehetősen különböző hivatásban. Melinda már egész fiatalon tollat ragadott és kisebb írásgyakorlatokban kísérte végig az irodalom az életét. Tapasztalata és olvasottsága ugyan volt, bátorságot nehezen gyűjtött az első publikációkhoz, de mára már az irodalmi lapok és íróbarátai segítségére vannak. Az írói munkát, mely sokszor magányos mesterség, a lelkipásztori hivatása ellensúlyozza: a gyülekezetben ő elsősorban mint elöljáró van jelen és nem mint írónő. (Nem mintha a klérus, vagy épp a szórványban élők román kultúrát ápoló gyülekezete számottevő szépirodalom-fogyasztók lennének.)

‍

‍

A beszélgetés során ezután a konkrét műre és férfi-női szerepkörökre, megalkotottságra terelődik a szó. Melinda szerint ez a könyv, mely könyvformában először angolul jelent meg, Jozefina Komporaly fordításában, tipikusan olyan szöveg, amit egy nő tud a maga kiáltásaival, fájdalmaival, élettapasztalataival elolvasni és kellően befogadni. Maga is meglepődött azon, hogy az elmúlt időszakban milyen sok női szerzőt olvasott. Talán inkább úgy érzi, ha bemegy egy könyvesboltba, a női szerzők találják meg őt, és nem fordítva. Mindenesetre érez egyfajta távolságot ilyenformán a nemek között, de ezt nem problémának, inkább sajátosságnak látja, maga is könnyebben kapcsolódik nőtársaihoz. Vida arra világít rá, hogy a mű főhősnője és domináns férfiszereplője között talán egyfajta Isten-ember-féle aránytalanság, függési viszony lenne felfedezhető és ez magát a szerzőnőt is meglepi, mert ebből a perspektívából még nem közelítette meg írásait. Vida Gábor észrevételére, miszerint Mátyus írásai regényként működnek, éppen a szövegbeli sűrítések miatt, a versszerű dikciók révén, a szerző a kortárs képzőművészet iránti szeretetével válaszol. Szerinte egy festmény is legalább ilyen sűrített és épp ez a szép benne. A főszerkesztő az egymásra épülő rétegekre hívja fel a figyelmet: a konkrét történetet, melyre aztán ráépül a függési kapcsolat rétege, aztán ennek erős szimbolikai hozadéka lesz: mit érez, mit gondol a kitett nő (mindez egy egyoldalú párbeszédben), és végül ezen rendszerek jelrendszerként való működése is egy külön világ.

A beszélgetés végén a szerző ismét megajándékozza hallgatóit egy részlet felolvasásával, melynek végén kicsit minden hallgató benne ragad a történetben, továbbgondolva a lehetséges folytatásokat.