„Mert minden test csak mint a fű”

Hovatovább az ismerősen furcsa emlékek osztályába tartozik az NDK – mármint egy bizonyos évjáraton felülieknek –, a népi demokratikus Németország teljesítményeinek egy része azonban természetesen ma is csodálatra adhat okot. Lehet persze visszarévedezve ámulni az ORWO-filmeken és mára tökéletesen demagnetizálódott hangszalagokon, az azóta oldtájmerekké ápolt Trabantokon és Wartburgokon is, de ha a VEB Deutsche Schallplatten lemezei kerülnek az ember keze közé, na, ott igazán dúskálni lehet a máig érvényes kincsekben.

Egy 1974-ben kiadott, a párizsi SPADEM és a genfi Cosmopress jogtulajdonát hirdető nagylemez – NDK-s Eterna-kiadvány – miatt jegyződött le az iménti mondat, egy olyan korong miatt, amely Brahms Német rekviemét konzerválta a Helmut Koch vezényelte berlini Rundfunk-Solistenvereinigung, illetve a rádió szimfonikus zenekara és kórusa előadásában (a szoprán szólót Anna Tomowa-Sintow, a baritont Günther Leib énekelte). A hangzó teljesítményen túl ez a lemez azért is szíven üthet, mert egy Utz Müller nevű grafikai tervező mélyen ihletett pillanatát őrzi. A lemezborítón ugyanis Rodin megrendítő szoborkompozíciója, A calais-i polgárok látható (illetve a hat alakból csupán négy), s ha a fekete-fehér nyomdai kivitelezés az intellektuális és lelki koncentrációt, a történelmi-erkölcsi tapasztalat szerves mélységét hatványozni képes, hát itt minden vitán felül. Utz Müller – vagy az ismeretlen kilétű ötletgazda – meggyőződésem szerint egyféle eszmei kulcsot talált, amellyel a 14. századi franciaországi történet 19. századi felelevenítésének aktualitását és a földi élet egyetemleges hiábavalósága meg az isteni túlvilágban hitt múlhatatlan vigasz két pillérén nyugvó brahmsi remekmű titkát egyaránt nyitni lehet.

A minden-tavaszi böjti idő nagyjából világszerte elképzelhetetlen passió- vagy rekviem-hangversenyek nélkül. A legnagyobb koncertközpontok is igazodnak ehhez a jól követhető hagyományhoz (hasonlóan a mindszentek/halottak napi rekviem-obligativitáshoz); olykor még érezhető is egyféle mérsékelt zavar amiatt, hogy az az öt-hat igazán jelentős gyászmise-kompozíció, amelyet a hangversenyek közönsége szívből elfogad, valójában kevés.

Az ízig-vérig romantikus, ám a bécsi klasszicizmusba váltig visszavágyódott Brahms már százhuszonöt éve halott. Az op. 45-ös, „a Szentírás szavai szerint” szerkesztett Német rekviem azonban máig töretlenül a szerző egyik legnépszerűbb alkotása, ráadásul életművének központi jelentőségű művészi ténye. A vokális-hangszeres vonatkozásokon túl a Német rekviem Brahms gondolkodói és spirituális arculatáról is kiemelkedő „tanúsítványt” állít ki, hiszen a komponista maga válogatta és szerkesztette – az amúgy kötelezőnek tekintett liturgikus szövegegyüttest mindenestől sutba dobva! – rekvieme szövegrétegét, ezért is vélte úgy több zenetörténész, hogy műfaját tekintve valójában nem is gyászmise, sokkal inkább oratórium, amely a latinitással is szakít, és ezáltal a német (protestáns) szellemiséget emeli magasba az egyetemes latin (nyugati-keresztény) hagyomány helyett; azt követte el tehát Brahms, amit korábban csak Heinrich Schütz, csaknem száz évre rá meg Benjamin Britten. Egyáltalán nem baj ezért, ha – némileg zeneellenesen – a szövegértést is megköveteljük magunktól. Annál is kevésbé baj, mert a Brahms által használt bibliai és apokrif szövegforrások egy olyan nyelvállapotot importálnak 21. századi megértéshorizontunkra, amely objektivitásán felül poétikus, patinás és fennkölt, megsejtet valamit abból az ókori sémi gondolkodásmódból – amelyről vajon mennyit is tudhatunk?!

Alig több mint krisztusi korú volt Brahms, amikor Német rekviemét írta, illetve néhány utólagos toldással befejezte, szerkesztési stílusa azonban rendkívül tudatos, klasszikus igényű, kupolaszerű, szimmetrikus; az első taktustól az utolsóig a mélyen teologikus lét- és túlvilág-értelmezés, magasan az immanens fölé ható eszmei koncentráció szabja meg műve egységét. Brahms ugyanakkor korántsem steril, sekrestyeszagú szentfazék. A művéből kiható vallási-eszmei rend alapvetően humán orientációjú. Szokták is emlegetni, hogy ő maga talán szívesebben nevezte volna „emberi rekviemnek” első, átütő erejű monumentális alkotását. Hiába is keresnénk a műben Jézus, a messiás (vagy másképp a khrisztosz) nevét. Ott van viszont szinte minden tételben a tömbszerű, darabos halál és az efölött győzedelmeskedő, händeli precizitású fúgatechnikában testet öltő vigasz.

‍