Megmaradni

Olyan tömény és intenzív képekkel dolgoznak Anne Sexton versei, amelyek zavarba hoznak, nehezen megfejthetők, holott a metaforákat és a kötetbeli jelentésmozgások során motívumokká szerveződő elemeket nem a legelrugaszkodottabb szférákból veszik. A nap, az álmok, a virágok, a hétköznapi tárgyak, a babák, a víz, a fák, a szemek és a szájak, az állatok részei a képalkotásnak, amely a szubjektum legbelsőbb és legellentmondásosabb rétegeiből merít. Szlu­kovényi Katalin, az Élj vagy halj meg című, 1967-ben Pulitzer-díjas kötet verseinek egyik fordítója és a magyar kiadás utószavának szerzője figyelmeztet a vallomásos költészet kategória alkalmazhatóságának korlátaira, az angol confessional poetry szerkezetben a jelző többértelműségére (confession mint ’vallomás’ és ’gyónás’), valamint arra a Sexton költészetétől leválaszthatatlannak tűnő tényre, hogy mennyire összefügg a költő pszichoterápiájával, miközben költészet és valóság között kérdéses lehet a direkt megfeleltetés.

Az életrajziság kétségtelenül izgalmas, a tabunak számító témák körüljárása (utalások gyerekkori bántalmazásokra, menstruációra és a szüzesség elvesztésére; mentális betegség, öngyilkossági kísérletek, ellentmondásos szeretet) és a személyesség lehengerlők, az életút ismerése felold egy-egy utalást, de amint a legfrissebb angolszász szakirodalmak, szócikkek sugallják, Sexton költészetének van egy performanszjellege (lásd például a This Business of Words: Reassessing Anne Sexton c. kötetet). Akárcsak nemzedéktársainál, az 1950–60-as évek amerikai „vallomásos költőinek” körében, a versek fokozottan beszélt nyelvi jellege, recitálásra alkalmas ritmusa is atmoszférateremtő, evokatív erejű. (Magyarul helyenként jó alliterációs ráadásokat találunk: „Fújja furulyáját a fáraó / tengerparti barlangjában / (…) / Csak játssza a magáét, roppant, formátlan / szája szidja a szelet” – Elveszíteni a Földet.) Videofelvételeken látszik, Sexton saját felolvasásaiban mennyire hatásos a szavak hangsúlyozása az elnyújtott szótagokkal, a költő kamerát tudomásul vevő karizmája, amelyek a versek robbanni kész indulatait kimért teatralitásukkal visszafogják. Mindezzel nem azt akarom sugallni, hogy Sexton előadásmódja az írott lírai megnyilvánulásait pózokká minősíti, legalábbis nem a szó pejoratív, hiteltelenítő jelentésében – arról van szó, hogy a költői megnyilatkozás egyszerű nyelvvel, de komplex képi rendeződéssel és performatív erővel az életrajz elemeit motívumokká lényegíti, amelyek a köteten végigvonulva folyamatosan újrakonfigurálódnak. Hogy áttételeken keresztül érvényesülnek a személyes tapasztalatok, abból is gyanítható, mennyire fontosnak tűnik hangsúlyozni egy kötet eleji szerzői jegyzetben, hogy a művek a megírás sorrendjében következnek (pedig ez a datálásukból is kikövetkeztethető, viszont a nagyon tudatosnak ható kompozíció ellentmondhat), ráadásul a referenciális olvasat csak másodlagosként jelölődik meg: „előre elnézést kérve, amiért olvashatók egy súlyos melankóliás eset lázlapjaként is”.

Az én egy folyton keresendő konstrukció Sexton verseiben. A vallomás és az analitikus terápia során természetesen az én problémái kerülnek kibeszélésre, ezért nemcsak a beszélő perspektívája, hanem teljes lénye uralja ezeket a beszédszituációkat. A versekben végig az én körül gravitál minden, az elsőtől kezdve, amely a gyapjúkereskedő apa alakját invokálja, de betolakszik a reflexió, hogy „Milyen kínos lettem én is hirtelen, / a fura kamasz rajongásom és a vénlány-szívem” (Bee, bee, birka); másutt mellbevágó a versalany számára, hogy istent szólítja a sebesült gyerek, nem az anyját (Fájdalom lányomért). Mégsem érzem azt, hogy mindent elnyom ez az én maga körül, mert lénye küzdelmeit egészen felénk tárva, nem hagy érintetlenül. Felrázó innen nézve az egyik legkeményebb vers, a Búcsúlevél mottója Artaud-tól: „Azt mondod, nárcizmus, de az a válaszom, hogy ez az életemről szól…”

Az én a kapcsolatai függvényében értelmezi önmagát, markáns jelenlét e folyamatban az anya és az apa, a gyerekkori traumák szereplői. A traumatikus tapasztalatok metonimikusan vagy metaforikusan – pszichoanalitikus értelmezéseket invitálva – általában valamilyen üreges dologgal függnek össze, mint az anya szája (Búcsúlevél), a kislányban hagyott árok (Egyszerű kis himnusz), az alagút (Protestáns húsvét), az, hogy „Nem tudtam, hogy az életem végül / majd elüti anyáét, mint egy teherautó, / és hogy nem marad más / hatéves koromból / mint egy kis lyuk a szívemben, egy süket folt, / hogy tisztábban halljam / a kimondatlant” (Akkoriban). E fájdalmak – ürességek – feloldására a bekebelezés vágya irányul. Az éhség lesz az őrület analógiája, az elmegyógyintézetben töltött időt idéző vers hasonlataiban élelmiszerekhez kapcsolódó dolgok szerepelnek, a transzcendenshez fűződő viszony szintén az evés aktusában válik paradox módon konkréttá: „Itt állok az ismerős ablaknál, / a levest szidom, / vizslatom a terepet. / Hagyom elfecsérelni az életem. / Hamarosan fehér zászlót pillantok meg, / és amikor Isten belép az erődbe, / én nem fogok kiköpni, se öklendezni az ujjától. / Megeszem, mint egy fehér virágot. / Ez volna a nagy trükk, a pazarlás? / A mindennapi elektrosokkra kívánkozó koponya? // Őrület ez, / de egyfajta éhség” (Kapj szamaradra). Az éhség ugyanakkor a halálvágy analógiája, a költőtárs, Sylvia Plath öngyilkosságára reagáló versben a lírai én megkívánja a halált, „mint a sót”. Az evést és az öngyilkosságot rítus voltuk is összekapcsolja a képekben: „Kis pitypang vagyok, hálóingem sárga, / eszem a nyolc cipómat sorban, / ahogy jönnek rendre, mint / a kézrátételben / vagy a fekete mágiában. / Szertartás ez, / de mint a többi sport, / csupa szabály” (A függő).

A halál vonzerejének kifejeződésére egymás közelébe kerül a szerelem, a nász és a halál mint olyan határvidékek, ahol az extázisnak lehet esélye. „kúsztál le egyedül / a halálba, amit én is már oly régóta és annyira vágytam / (…) / a halálba, ami analitikusokról és gyógymódokról szólt, / a halálba, ami úgy szólt, mint a tervekkel telt menyasszonyok” – siratja a barátnőt a Sylvia halála. Nem a halálvágy romantizálásává válnak az ilyen szólamok, mert mindeközben az élj vagy halj imperatívuszai között lavírozva a versek beszélője kontroll és káosz közt oszcillál, ami egyúttal az identitásának a körvonalait is adhatná: az őrületben kicsoda ő maga?

Az identitás megértésében és a betegség során az önmagától való elidegenedettségben ott a küzdelem a nem és a társadalmi szerepek között is: „Belefáradtam, hogy nő vagyok” (Lepaktálni az angyalokkal), a nőiség nem magától értetődő, feszültségek kereszteződése: „Ilyen álmok ereje / feszült bennem, mint egy bikában, / így terveztem el, hogy teljesedem nővé: / mint egy tánchoz a koreográfiát” (Akkoriban). Minden depresszív és felkavaróan nyers látomásával mégiscsak a gyógyulás vagy legalább a folytatás lehetősége felé mutat a kötet, legnyilvánvalóbban az anyasághoz kapcsolódó képekben és a költő lányairól/hoz szóló művekkel.

De azzal együtt, hogy a könyv mottójának utolsó sora újrahasznosítódik az Élj című záróvers mottójaként (Saul Bellow-idézet: „Élj, vagy halj meg, de ne mérgezz meg mindent…”), az így létrejött keret az élet-halál határon való billegés nyugtalanító visszatérését jelzi, a bezáródást, amelyből ideiglenesen szakít ki a folytatásra való felszólítás: „Azt mondom, Élj, Élj, a Nap, / az álom, a kirobbanó ajándék miatt.”

Anne Sexton: Élj vagy halj meg. Fordította Fenyvesi Orsolya, Mesterházi Mónika, Szlukovényi Katalin. 21. Század Kiadó – Versum, Budapest, 2021.

‍