Megjegyzések Magyari Lajos költői és közírói életművéhez

Az igazán megélt élet kulturált és teremtő élet. Ténylegesen a kultúra teszi emberivé életünket. Nincs magyar kultúra magyar élet nélkül, de hogy milyen minőségű ez utóbbi, azt a kultúra szabja meg.
Ha nem is fogalmazódott meg így ez Magyari Lajosban, de hogy költőként és közíróként ilyen gondolatok vezérelhették, bizonyosnak tartom. Egy interjúban mindenképpen a „csendes, fegyelmezett építkezés” igényét hangsúlyozta, költői pályája elején is az alkotó embert idézte, aki „részeg örömben legszebb lényegét / fába, fémbe, szavakba osztja szét” (Július), s ugyancsak fiatalkori verse, a Kapuállító már címével is egy kulturált és teremtő élet igenlése mellett szól, s a költő által versbe foglalt kapuállítás gesztusának sajátosan magyar és erdélyi tartalmat is tulajdoníthatunk. Annál inkább, hogy „a balladák földjén” ez áldozat árán történik – fát kell ehhez kidönteni, amely aztán kapuként marasztja az elmenőt, vigyázza a megjövőt, s áldást mond a bejövőre, békét a kimenőre. A szűkebb haza, Székelyföld természeti és épített öröksége, valamint a humánum mellett egyszerre kötelezhette el magát így a költő. Mondhatni, az igazán megélt élet mellett, amely különösen fontos bármely nemzeti kisebbség számára. Egyik két világháború közötti „felmenője” emlékiratában így összegezett: „szellemileg ne engedjük leszegényedni magunkat” (Földi István).

***

Személyesebbre fogva a szót, elmondhatom, hogy éppen a Kapuállító című Magyari-vers volt az, amelyet szinte megjelenésétől kezdve közel éreztem magamhoz, éveken keresztül kísért, sőt része volt irodalmi tudatunknak, hiszen nemcsak egy verset értettek alatta egy időben, hanem azt az írói csoportosulást is, amelynek meghatározó alakja Magyari volt, s így az 1969-ben Sepsiszentgyörgyön megjelent antológiájuknak is az ő versének a címét választották.
Aztán évtizedek teltével s a rendszerváltást követően volt egy olyan találkozásunk is a költővel, amelyet akár véletlennek is tekinthetnék, de tudom, hogy törvényszerű volt, hiszen Felső-Háromszék búcsújáró helyén, a Perkő hegyén, Szent István-búcsú alkalmával történt több mint másfél évtizeddel ezelőtt, ahová, ugye, belső igény indítja az embert. S hogy az a bensőséges ünnep Felső-Háromszék szent hegyén a költőt is megérintette – akárcsak a csíksomlyói búcsú, amelynek szintén van lírai dokumentuma Magyari költészetében –, az olvasó számára a Búcsú a Perkőn című vers tanúsíthatja, amely nem más, mint a hívő magyar keresztény imája, aki éppen az adott történelmi helyzete okán fordul a szent királyhoz, ekként: „védd hát, királyunk, ősi jussunk, // mi földünk, hitünk és anyanyelvünk, / ne kelljen itt szónkat visszanyelnünk, / s ha újra és újra pörbe szállunk, / tarts törvénynapot, Nagy Királyunk!”
Elmondhatom, Magyari Lajos közéleti szerepvállalása éveiben is mindig eleget tett meghívásomnak, közművelődési ténykedéseinket jelenlétével is támogatta. Meggyőződhettem, nemcsak irodalmi hősét, Kőrösi Csoma Sándort becsülte nagyra, akit nagyszerű poémában idézett meg egykor (Csoma Sándor naplója, 1970), de kész volt méltatni a másik székely–­magyar nyelvzsenit, Szentkatolnai Bálint Gábort is. A róla írt vers (Márciusi parafrázis) először a költő előadásában éppen a tudós szülőfalujában hangzott el, közlésére csak később került sor.
Egy másik, ugyancsak jeles, ezúttal világi-kulturális helyszínen, a csernátoni szabadtéri múzeumban 2010 szeptemberében történt találkozásunkat is fel kell idéznem, amikor együttmunkálkodásunk került szóba, de testi bajairól és lelki sebeiről is megdöbbentő őszinteséggel és nyíltsággal beszélt. S hogy költőként sem hallgatott ezekről a benne gomolygó érzésekről, egy késői verse tanúsítja. Az Őszi zsengék című költeményében egyrészt a maga számára is tisztázza, hogy „van valahol egy bölcsebb nyugalom, / mi túltesz a ’reszketéseken’, / s túl gyűlölségen”, másrészt viszont a keserű tapasztalatoktól sem tekint el, attól, hogy – képletesen szólva – „elmúlt a nyár, múlik az Ősz is, / a farkascsorda énrám vicsorog, / nőstényordas mondja kéjjel: / ’Úgy lesz az szép, ha vér csorog!’”

***

Klasszikus irodalmi hagyományra épült magán- és közéleti líra, amit Magyari Lajos művelt egész költői pályája során, s amint az előbbiekben érzékeltetni próbáltam, a publicistaként folyamatosan jelen lévő írástudó költőként sem hallgatott el. Egyik összegezésének, lírai számvetésének a Köszöntő címet adta, és József Attilára emlékeztetően ír a hazáját – úgymond – meglelt és a jövőben bízó ember érzéséről. A sajátjának tudott földre úgy tekint a lírai alany, mint amelyen „nem vesz erőt … veszejtő enyészet, […] hazát ad embernek, vadnak, madaraknak, / búcsúzó őszöknek, fémkemény teleknek, / de leginkább hazája a kikeletnek”. A költő hűsége szülőföldhöz és hazához példaértékű, s elhatározása biztatás az olvasó részére is: „Új hazát én már nem keresnék, / telét elviselem, várom kikeletjét.”
Rövid ideig, a rendszerváltás heteiben úgy is tűnt, hogy eljött ama haza „kikeletje”. Az ehhez kapcsolódó társadalmi-politikai események krónikáját, továbbá a közéletet illető észleleteit, helyzetjelentéseit és -elemzéseit, vitairatait, gondolatfutamait és „napiparancsait” Magyari Lajos ez idő tájt készült publicisztikájában lelhetjük fel. Jó reggelt, szabadság! címmel írt vezércikke az ő vezetésével indult Háromszék 1989. december 23-i számában jelent meg, tehát pályájának jelentős fordulóján, de emlékeztetnék, hogy a benne élő szabadságigény kifejezésre talált már költői indulásakor, vagyis pályája másik jelentős állomásán, 1969-ben: első verseskötetének nyitó darabja a Szabadság-óda címet viseli. Hogy végső soron miként értelmezte Magyari Lajos a szabadságot, azt éppen egy szabadsághiányos időszakban írt versében tette világossá, éspedig ekként: „kötések kötnek, hogy légy szabad” (Nem a fenyők…).
A fentebb említett első oldalas, egyhasábos vezércikk a diktátor futását követő napon jelent meg, abban a történelmi pillanatban jelentette ki: „Eljött az igazság és a szabadság órája, amikor a romániai magyar nemzetiség is megtalálja végre helyét a közös hazában.” Ha nem is mondotta ki, de bizonyára magáénak vallotta Magyari azokat a szavakat, amelyekkel különben az egyik nagyszerű Jókai-hős fordult fiához 1848 őszén: „Lélekcserélő idők járnak, fiam!” Ilyen „szemüvegen” át szemlélte és szemlézte, értelmezte Magyari a rendszerváltozás gyorsan zajló eseményeit, s hallatta szavát nap mint nap a Háromszékben közölt vezércikkei által. Határozottan szólt, nyíltan beszélt, mert a lelkesedésre valóban okot adó változások közepette korán kellett tapasztalnia azt is, hogy ama lélekcsere nem minden közéleti szereplő és társadalmi-politikai erő esetében történt meg. S érvényesnek látta ezt a jelenséget helyi, megyei, illetve országos szinten egyaránt. A rendet a lelkekben igényét már január elején megfogalmazta, fontos személyi, belső követelménynek tartva ezt az egész ország demokratikus kibontakozása és az oly szükséges gazdasági, társadalmi, közéleti, valamint kulturális építkezés szempontjából.
Országos összefüggésekben gondolta el Magyari a demokratikus átalakulást, s ezt szem előtt tartva hangsúlyozta, hogy „használni akarunk és fogunk ennek a hazának […]. Használni pedig leginkább jó állampolgárokként, jó magyarokként, szabad emberekként tudunk, úgy, hogy végre felszakadjon a gyanakvás mesterségesen keltett köde körülöttünk. […] Román barátainktól, minden állampolgártársunktól pedig azt várjuk el, hogy minket elfogadjanak végre építő szándékú, de sajátos közösségként, mely ragaszkodik és ragaszkodni fog kollektív jogaihoz. […] Közösségként éltünk századokon át, és úgy óhajtunk élni a jövőben. Ez jog és nem jogsértés.” (105.)
De aztán korán felcsaptak a magyarellenesség lángjai, bekövetkezett Marosvásárhely fekete márciusa, s a romániai szabad sajtó bizonyos része is a lélekmérgezés terjesztésében és elmélyítésében találta meg szerepét. Magáról a székely fővárosról mint frontvárosról volt kénytelen beszélni Magyari a március 19-ei vezércikkében, s ugyanitt egyértelműen jelentette ki: „Ahonnan a mi nyelvünket kiutálják, vagy ’udvariasságból’ kitiltatik, az nem a mi házunk és hazánk.”

***

Ritka alkalom, hogy a közéleti események sodrát követve személyes vallomást engedjen meg magának Magyari, de az első szabad húsvétra írt vezércikkében ezt is megtette. Olyan epizód ez Magyari publicisztikájában, amely révén betekinthetünk személyes érzés-, élmény- és tapasztalatvilágába, abba, amely általában a lírikust szokta szóra bírni. „Sorsom különös és nagyszerű kegyéből megértem egy Föltámadást – indította 1990. április 14-i vezércikkét –, mely karácsony előestéjén ment végbe […] e földön, hol addig, leszámítva a gyermekkor félig öntudatlan, mámoros világra csodálkozásainak örömét, kevés öröm adatott nékem és sorsosaimnak, annál több félelem, féltés, megaláztatás, legbensőbb természetemmel ellenkező, azt romboló pótcselekvés, téveteg útkeresés, lemondás, hitvesztés és reménytemetés. Pedig mindig és újra, mint világító fáklyát, a Reményt próbáltam magasra emelni, akkor is, ha súlya […] csaknem összeroskasztott engem.” (140.)
A közíró és a költő hitvallásának tekinthetjük ezt a passzust, s erről a magaslatról vissza- és előretekintve juthatunk közelebb Magyari költői, de közírói életművéhez is. A költői életműből készült válogatást a tavaly adta ki a Hargita Kiadóhivatal a Székely Könyvtár sorozatában, publicisztikai munkásságának egy jelentős fejezetét, az 1989–93 közötti időszakban írt vezércikkeit pedig a Kolozsvári Művelődés Egyesület gondozza, s ennek eredményeként jelent meg két vaskos kötet Lélekcserélő idők címmel.

Magyari Lajos: Válogatott versek. Csíkszereda, Hargita Kiadóhivatal, 2019. Szerkesztette Fekete Vince.
Magyari Lajos: Lélekcserélő idők. Válogatott vezércikkek (1989–1990). Művelődés Egyesület, Kolozsvár, 2017; Lélekcserélő idők 2. Válogatott vezércikkek (1991–1993). Művelődés Egyesület, Kolozsvár, 2019.