Megjegyzések a metamodern oszcillációhoz

A metamodernizmus két holland kultúrakutató, Timotheus Vermeulen és Robin van den Akker nevéhez köthető, akik 2010-ben publikálták Notes on Metamodernism¹ című esszéjüket, amelyet a metamodern világnézet nyitószövegének tartanak. A metamodernizmus meghatározásakor nehéz következetesnek lenni abban a tekintetben, hogy világnézetnek, kulturális irányzatnak, politikai vagy gazdasági berendezkedésnek, irodalmi stílusnak vagy érzésstruktúrának nevezzük. Azért is van így, mert a metamodern a korábbiakhoz hasonlóan (modernitás, posztmodern, felvilágosodás) ernyőszerűen fogja át a világ jelenségeit. Éppen ezért talán az érzésstruktúra [structure of feeling]² lenne a leginkább találó címkéje, amely az egyént érő, különböző területek felől érkező behatások tükrében vizsgálja a világot. Az oszcilláció szembeállítása a modern jelenléttel és posztmodern hiánnyal azt igyekszik megragadni, hogy az én szükségszerűen nem köteleződik el egyik mellett sem, folyamatos mozgásban létezik. A metamodern az embert társadalmi lényként képzeli el, és azt állítja, hogy az ént érő benyomások között nincs hierarchikus viszony: az emberi megismerés szempontjából ugyanolyan értéken áll magaskultúra [high culture] és populáris kultúra (mass vagy popular culture). A benyomások és kulturális termékek el nem különböződése fontos a metamodern inkorporáló kulturális felfogásában.

A metamodern teoretikusok az oszcillációt elsősorban a modern és a posztmodern beállítódás közötti affektusként definiálják. Olyan fogalmakkal lehetne jellemezni, mint a tétovázás, a döntésképtelenség, el nem köteleződés és a zavar. Ez a mozgás két ellentétes pólus között az adott létezőt ingaként képzeli el, amely hol az egyik, hol a másik szélsőség irányába taszítja őt, de nem köteleződik el egyik felé sem. Ez a társadalmi-politikai szerepvállalás területén folyamatos megkérdőjelezést és bizalomdeficitet jelent, olyan realista álláspontot, ahol az egyén a politikai spektrumon ideológiailag nem helyezhető el, hiszen folyamatos mozgásban és nézőpontváltásban van. Nem apatikus, hiszen a világ jelenségeit képtelen kizárni, és folyamatos állásfoglalásra kényszerül. A metamodern nem kíván megoldási stratégiákat adni az egyénnek, hanem rögzíti a 21. századi lét szerteágazó affektusait, melyre a költészet is reagál. Ihab Hassan A posztmodernizmus egy lehetséges fogalma felé című szövegében egy táblázatban mutatta be a modernizmus és a posztmodernizmus általa lényegesnek tartott különbségeit.³ Ugyan a közel negyven változó magyarázatát nem tartotta fontosnak kifejteni, de a címszavakban jelölt dichotómiák többé-kevésbé rámutatnak a két korszak differenciájára. Egyebek mellett a modernizmust mélységgel, részvétellel, a műveket befejezettséggel, míg a posztmodernt felszínnel, antiformával, hiánnyal és távolságtartással jellemzi. Amennyiben Hassan táblázatát megkíséreljük kiegészíteni a megfigyelt metamodern jelenségekkel, úgy többek között a formák közötti szabad választás, az affektivitás, expresszió, interreferencialitás és a közöttiség szerepelnének a harmadik oszlopban. A Hassan által felállított modern-posztmodern pólusok közötti oszcilláció megjelenik a metamodern költészetben is. A komolyság és az irónia eldönthetetlensége, egyszerre való jelenléte zavart okoz, de tükrözi a metamodern érzésstruktúrát.

André Ferenc: sintér ⁴

hát de móni, ez egész éjjel

verte az ajtót, hogy

eresszem be, ha őt

nem is, de legalább

a kutyát, mert meghasad

a lelke, dehát hogy

eresztettem volna

be, ha múltkor is

úgy ordibált,

hogy a mennyezet

repedezni kezdett,

a kutya is összeszarta

a szőnyeget ijedtében,

móni, és vádol engem,

hogy miattam lett

ilyen, de hát én már

azt se hiszem el, amit

kérdez, ez hazudik,

mint csapból a víz, amikor

a nevem mondja, sem

mond igazat, mert igazából

más nevet mond, a

hangok ugyanazok,

de másról szólnak,

tehát számára nekem

még igazi nevem

sincsen, és nem

azt mondom, hogy

hozzám üt, mert

ez azért nem igaz,

de mégis azt érzem,

mintha pitbull kutyákat

engedett volna rám,

és kitépik a májamat,

a gyomromat, a nyelvemet,

hát így hogy mondjam

neki, hogy ő nem én vagyok,

hogy másnak ordibál,

amikor nekem ordibál,

érted, még csak meg sem

üt, még arra se méltat,

mert az már kapcsolat,

hogy hozzám ér,

csak aludni jön haza

néha, de hát ez egy

kazán, móni, ha hazajön

a szagától berúgok,

hát hogyne innék,

hogy bírjam, mert

ezt másképpen nem

lehet, hogy több

ez a közelség vagy

távolság köztünk, mint

az ajtó két oldala,

mert csak azt üti,

de bejönnek a pitbull

kutyái, és megeszik az

életemet, átugatnak

az ajtón keresztül,

beosonnak a kulcslyukon át,

a küszöb fölötti résen,

a kukucskálón, átjönnek,

és átharapják a torkomat,

mert ezeket senki sem

tanította meg csaholni.

hát most mit csináljak,

móni?

A vers elsődleges referenciájaként jelölhető meg a 2000-es évek elején az RTL klubon futó Mónika Show című műsor, amely célkitűzése szerint hétköznapi emberek problémáit egy moderátor segítségével igyekezett megoldani. A műsor valódi problémamegoldás helyett szerencsétlen sorsú emberek veszekedéseire, verekedéseire, azaz szenzációra apellált. Az egyes részek az online videómegosztó platformok révén őrződtek meg és váltak a magyar trashkultúra részévé. Az egyik ilyen (talán a leghíresebb) videóban szerepel Ági és Zoltán, akik súlyosan bántalmazó kapcsolatban élnek. A műsorbéli szereplésük, amely a YouTube-on többmilliós megtekintést számlál, mémmé vált, az általuk használt mondatok és szófordulatok széles körben elterjedtek. A verekedések, köpködések, ordibálások a televízió korábbi (’90 előtti) központi irányítású, normakövető nyelvezetének ellentétét képezte, és megdöntött olyan tabukat, amelyek korábban a nyilvánosság számára tiltottak voltak. A televízió közönsége szükségszerűen felsőbbrendűként pozicionálta magát a Mónika Show szereplőivel szemben, ami a műsor humorosként való értékeléséhez vezetett. Morálisan ugyan megkérdőjelezhető, hogy emberi nyomoron nevet a közönség, de a kapitalizmus termelés-fogyasztás logikájában igazolódott, hogy több millió nézője van a műsornak, ami a csatornának bevételt termel, ezért a televízió népnevelő küldetése (amely a közszolgálati televízió funkciója) a kereskedelmi televízióban nem jelölhető meg szempontként. A nyomorpornóéhség és a felsőbbrendűség érzése bizonyára a közönségben nem a szociális érzékenységet mozgósította, hanem a szórakoztatást, a nevettetést szolgálta ki.⁵ André Ferenc ehhez a sajátos kulturális termékhez nyúl, azonban a rögzült olvasattal szembemenve ad új értelmezési lehetőséget az ikonikus epizódnak. Megidézi az egykor kinevetett Ági monológját és szóhasználatát, amelyet olyan passzusokkal egészít ki, amik feltárják a bántalmazó kapcsolatot. A tehetetlenség, a verbális és fizikai bántalmazás, az alkoholizmus, a félelem problémái, amelyek az eredeti szövegben is megjelentek, önvizsgálatra késztetik az olvasót. A morális kérdések, amelyek a műsor sugárzásának idején nem tevődtek fel, a vers által implicite teret kapnak. Lévén, hogy a 21. századi ember elkerülhetetlen tapasztalatává vált a bulvár és a trash fogyasztása, szükségszerű, hogy a költészet erre reflektál. A Mónika Show mint kulturális tapasztalat az egyén kulturálódásában olyan értékű affektust teremt, mint egy irodalomóra, egy színházi előadás vagy egy családi beszélgetés. Azonban a műsor által kevéssé problematizált jelenségek reszemantizációja olyan funkciót lát el, amely a modern költészet célelvűségével (Hassan) állítható párhuzamba. A versnyelv nem dokumentumjelleggel rögzíti az elhangzottakat, hanem mélyíti (deepens) és fiktív térbe helyezi a valóságban is megjelenő problémákat. A lírai én olyan nyelven szólal meg, amely a valós helyzetben nem volt a beszélő sajátja, azaz a lírai közeg a hang- és nyelvadás lehetőségét teremti meg. A vers metamodern jellege abban áll, hogy oszcillál komolyság és nevetségesség között, beemeli a populáris kultúra egyik elemét a magaskultúrába, részt vesz a trash kultúrában, de megkérdőjelezi azt, átírja az epizód kanonikus értelmezését, egyszerre realisztikus (amennyiben megidézi az elhangzottakat) és irreális képekkel operál. A posztmodernre jellemző nyelvjáték is megfigyelhető, mint a „meghasad a lelke”, szürrealista képeket használ: „kitépik a májamat, a gyomromat, a nyelvemet”, és a vers végén invokáció jelleggel kér segítséget nem egy istenségtől, de a szituációban az egyetlen, ugyan hamisan, ám az autoritás látszatát keltő személytől. Nem kínál megoldást és feloldozást, az olvasó a zavar hatására is csak ezt a kérdést tudja feltenni: „hát most mit csináljak, móni?”

Ahhoz, hogy szemléletes legyen a metamodern és posztmodern poétikai nyelv különbsége, bizonyára legalább száz-száz verselemzésre és összehasonlításra lenne szükség, és még akkor is valamiféle önkényes címkézéshez vezetne a gyakorlat. A legkézenfekvőbb az lenne, ha párverset lehetne találni a sintér című vershez, és egy összehasonlító elemzésben rámutatni a különbségekre. Ennek hiányában azonban szinte véletlenszerűen citálom ide Parti Nagy Lajos versét, hogy megmutassam, miben áll meta- és posztmodern poétika diszkrepanciája.

A hawai hó

Hol van a nyár már, a szép tavalyi,

jönnek a télnek zordon havai,

és a galambok mind el Hawai,

sűlnek a trópus tejbenvajai.

Tubicáéknak nincs is más baja,

csak az ellátás, a mismás kaja,

örökké bambusz, banán, papaya,

hogy égnek áll a Tubica haja,

és így szól: „Renci, ma az Anny-bálon

az egyik bokszos pincért fölzabálom,

nem bánom én, ha AIDS-es is leszek.”

„Te csak ne szarj be, édes kannibálom,

mondja az asszony, előbb megabálom,

s a grill-sós vízbe óvszert is teszek.”⁶

A vers első két sorának időmértékes verselése klasszikus stílust idéz, majd a harmadik sorban a záró rím megtöri a mondatszerkezetet. Az állítmány helyett (a galambok mind elmentek/elrepültek) az úti cél megnevezése áll célhatározó nélkül. A Hawai mindenképp megtöri a struktúrát, ugyanis helyesen kiejtve //háváj// a korábbi rímektől eltér, betű szerint olvasva ugyan a rímelés igazodik a korábbiakhoz, de a szigetcsoport helytelen írásmódjára felfigyel az olvasó. Ez a fajta félszem- és félfülrím kimozdítja az olvasási módot és a nyelv másik aspektusára mutat rá, nevezetesen a kimondás és olvasás elkülönböződésére.⁷ A fiktív helyzetben a valósággal ellentétben a galambok elrepülnek télen a trópusokra. Ez akár allegóriaként is értelmezhető a költészet (mint galamb) és költői eszköztár (mint trópusok) viszonylatában. A következő sorban a sűlnek szintén több értelmezési lehetőséget nyit meg a szándékolt félreírás okán. Egyrészt felbontható kötőszóra és állítmányra, azaz hogy tejben-vajban ülnek a galambok Hawaiin, másrészt alárendelő birtokos szerkezetben önreferenciálisan utal a versre, ahol a trópusok (költői eszközök) működésbe lépnek, harmadrészt utalhat a galambok napozására és vakációjuk gazdagságára. Továbbá megidézi a „tejben-vajban füröszt” szólást is, de az állítmány fürösztés helyett a sülés aktusát jelöli, ami által eldönthetetlenné válik, hogy a galambok élvezői vagy elszenvedői-e (ők sülnek) a cselekménynek. A Tubicáék megnevezés a versen belül a nyaraló galambokra vonatkozik, azonban jelentős értelmezési réteget adhat Parti Nagy Lajos életművének ismerete, ugyanis Tubica és párja a Hősöm tere⁸ című regényben a korai 2000-es évek politikai elitjének regénybéli karaktereiként készítenek elő terrorcselekményeket és operálnak át erőszakosan embereket galambbá. Az Anny-bál kiejtésében //ennibál// a bál programját idézi meg, de áthallásként megjelenik a kannibál szó is. Továbbá az Anna-bál félreírásaként is tekinthetünk a szókapcsolatra, amely ebben a formában még előkelőbb ünnepségre utal. Az Anna-bál mint balatonfüredi kulturális hagyomány⁹ értelmezhető úgy is, mint a „magyar Hawaii,” éppen ezért bizonytalan a következő sor értelmezése is, hogy a pejoratív bokszos jelző hawaii afroamerikai pincérre vagy balatonfüredi roma pincérre vonatkozik-e. Az AIDS és a bokszos Tubica világnézete szerint összetartozik, de nem tudja csillapítani éhségét a betegségtől való félelem ellenére sem. Nem világos, hogy itt szexuális vágyról vagy valódi éhségről van szó, ugyanis Renci kannibálnak nevezi Tubicát, ami az utóbbira utal, de az óvszer összefőzése az abálandó testtel védekezés céljából a szexualitást implikálja. Mindenesetre az abálás, a zabálás és a főzés inkább az éhségre utal.

Parti Nagy Lajos versében az abszurd szituáció és a nyelvjáték jelenik meg hangsúlyosan. Ebben a versben nem tematizál társadalmi kérdéseket, nem kérdőjeleződik meg a bokszos és az AIDS összekapcsolásának sztereotípiája. Rendkívül sűrű poétikai nyelvvel dolgozik, de a posztmodernre jellemző mélységnélküliség mutatkozik meg benne. Mindkét versben megjelenik az idézett beszéd, de míg Parti Nagynál egy abszurd szituációt, szélsőséges emberevést vitatnak meg a megszólalók, André verse egészében a megszólaló segélykérő expressziója. Parti Nagy versében a fiktív történések alárendelődnek a nyelvi sokszínűségnek, kevésbé hangsúlyosak, mint maga a nyelvjáték. A sintérben a költőiség annyiban jelenik meg, amennyiben hozzásegíti a lírai ént a kimondhatatlan félelem verbalizálásához.

Az oszcilláció tehát az André-vers uralkodó affektusa, amennyiben komolyság és nevetségesség, erősen poetizált megszólalás és idézett köznyelvi beszédmód, magaskultúra és populáris kultúra szélsőségei között mozog. A versértelmezés szubjektivitásának jogát fenntartva állítom azt, hogy az oszcilláció, mint röviden vázolt, meghatározó 21. századi attitűd, kimutathatóan megjelenik a kortárs szépirodalomban is.

Jegyzetek

1 https://www.tandfonline.com/doi/full/10.3402/jac.v2i0.5677 

2 Williams, Structures of feeling = Uő., Marxism and literature, New York, Oxford University Press, 1977.

3 Ihab Hassan, A posztmodernizmus egy lehetséges fogalma felé = A posztmodern irodalomtudomány kialakulása – Szöveggyűjtemény, szerk. Bókay Antal – Vilcsek Béla, Bp., Osiris, 2002, 54. 

4 André Ferenc, sintér = André Ferenc – Horváth Benji, Címtelen föld: Fiatal erdélyi metamodern líra, B.p., Fiatal Írók Szövetsége, 2020, 26–28.

5 Császi Lajos, A Mónika-jelenség kulturális szociológiája, Bp., Gondolat, 2011.

6 Parti Nagy Lajos, A hawai hó = Uő., Grafitnesz, Bp., Osiris, 2003.

7 Mészáros Márton, Költői erőszak KAF költészetében: Palimpszesztikus paronomázia, félszemrím, szolecizmus = Bia hangja: Az erőszak irodalmi és nyelvelméleti reprezentációi, szerk. Balogh Gergő – Pataki Viktor, Eger, Líceum, 2021. 

8 Parti Nagy Lajos, Hősöm tere, Bp., Magvető, 2000. 

9 Pataki Viktor, A szívhalászat hagyománya – két szöveg között = „Vendégek közt vendég”: Poétikai örökség és szöveghagyomány: Vörösmarty az ezredforduló után, szerk., Hansági Ágnes – Hermann Zoltán, Tempevölgy, Balatonfüred, 2020.

Bálint Bernadett 1997-ben született, azóta Bicskén él. A Károli Gáspár Református Egyetemen végzett magyar, majd irodalom- és kultúratudomány szakon. Az utóbbi időben poszt-posztmodern elméletekkel foglalkozik és kritikákat ír.

‍