„Megírásra váró kézirataim ébresztenek” – Interjú Cseke Péter sajtó-, eszme- és irodalomtörténésszel

Még a legmozgalmasabb egyetemszervezési korszakodban is írással kezdted a napot. Ahogy ismerlek, nyugdíjazásod óta sincs ez másképpen…

Megírásra váró kézirataim ébresztenek…

Honnan ez a hajtóerő benned?

Két emberöltővel ezelőtt tíz szociográfiai riportot tartalmazó Forrás-kötetem hátsó borítójára ezt írtam: „Hogy miért éppen ehhez az »előnytelen« műfajhoz ragaszkodom? Nem érzékelném eléggé a korlátait? Az enyémeket és amiket elém raknak? Jegyezzem meg jól: aki így indul, annak egész életében bizonyítania kell…” Hát kellett, de ez szerencsére nem vált hátrányomra. Pályám kezdetén egyik szülőföldvallomásomban így fogalmaztam: megrakott szekérderékkal szeretnék otthon lenni a múló időben. Közel a nyolcvanhoz úgy látom: minden nehézség ellenére sokkal könnyebb elindítani egy írói pályát, mint befejezni azt. Lehangoltan veszem tudomásul: az a bizonyos szekér sosem lesz megtelve…

Szociográfiai riportjaiddal írtad be magad az erdélyi magyar művelődéstörténetbe. Többször hallottam tőled, hogy sokat köszönhetsz a falujáró újságírásnak. Miért?

Az egyetem elvégzése után Bukarestbe szólt a kinevezésem, a feleségemé Kolozsvárra, pedig össze voltunk már házasodva. Egykori főnököm, Simonka László, az „agrármérnökbe oltott publicista” azzal csábított a Falvak Dolgozó Népéhez: Bukarestből könnyebben kerülök a zárt várossá nyilvánított Kolozsvárra, mint Csíkszeredából (ahol az induló Hargita szemelt ki magának). Simonkának lett igaza, s ’69 februárjától már a hetilap történész, agrártudós, néprajzkutató munkatársainak számát gyarapítottam. Az akkori viszonylagos szabadság kedvezett a szellemi építkezéseknek. Kányádi, Szabó Gyula, Borbáth Károly adtak ötleteket a művelődési rovat megalapozásához. Örülhettem, hogy – néprajzos fia írásai révén – a 90 felé járó Kós Károly is olvassa lapunkat. (Simonkától tudom, hogy a negyvenes évek második felében építészetet tanított nekik az Agronómián.)

Falujárásaimnak a visszatérő riport műfajának a megkedvelését köszönhetem. Nem egyéni lelemény – felfedezőmtől, Ruffy Pétertől, a magyar újságírás emblematikus személyiségétől tanultam a módszert. 1976-os Forrás-könyvem, a Víznyugattól vízkeletig és az 1979-ben megjelent Látóhegyi töprengések építkezésére ez a változásokat nyomon követő eljárás a jellemző. Első házkutatásunkat követően a központi sajtóirányítás magyar perzekutora azonban szigorúan meghagyta a szerkesztőségben, hogy tartsanak távol művelődésünk forrásvidékeitől. „Az agrikultúra is kultúra” – jelentette ki fölényesen. Büntetésnek szánta, holott egy számomra életmentő – a diktatúra túlélését elősegítő – filozófiai axiómát mondott ki. Nem estem kétségbe. Addigra ugyanis már felismertem: a tények Janus-arcúak, a változások mindig kétirányúak, időről időre rögzíteni kell tehát a „viselkedésüket”.

Mikor is volt az a házkutatás, mi történt pontosan?

1985. október 1-jén. Az ürügy az volt, hogy tiltott valutát rejtegetünk. Valójában a kézirataink érdekelték őket. A történet egyébként a magyar szakos egyetemi hallgatók júliusi kinevezésével függ össze: a ’85-ben végzettek nem akartak Moldvába vagy Olténiába kerülni, s nem jelentek meg a „kinevező bizottság” előtt. Feleségem, Cs. Gyimesi Éva (1945–2011 – a szerk.) volt az évfolyamfelelős tanáruk, én pedig tavasszal a megyei tanfelügyelőségektől igyekeztem összegyűjteni a titokban tartott erdélyi helyeket… A szülők ezt a listát vitték Bukarestbe, és juttatták el – mikor Méliusz József, mikor Huszár Sándor, mikor Domokos Géza közvetítésével – a tanügyminisztériumba. Nem csoda, hogy mindketten a szeku célkeresztjébe kerültünk.

Úgy tudom, hogy a Moldvába helyezés gyakorlata a Marosvásárhelyen végzett magyar orvosokkal és gyógyszerészekkel kezdődött, akikkel te foglalkoztál…

Erről is van egy cifra történetem. Horváth Andor (1944–2018 – a szerk.), A Hét főszerkesztő-helyettese épp róluk kért riportot 1978-as évkönyvükbe. Szívesen vállaltam, hiszen mind a Székelyföldről, mind Kolozsvárról többeket ismertem közülük. Ám amikor kefelevonatban elém került az évkönyv anyaga, megdöbbentem: a cenzor éppen azt húzatta ki a szerkesztővel, amiért voltaképpen útra keltem. Ráadásul az is megvilágosodott bennem: véletlenül sem csángó magyar helységekben találtam rájuk… Hanem a történetnek hamarosan kedvező fordulata támadt. Az egyik Ceaușescu-beszédben elhangzott: véget kell vetni annak a gyakorlatnak, hogy szülőhelyüktől több száz kilométerre helyezzék ki az egyetemet és főiskolát végzetteket. Aminek értelmében a cenzúra keretlegényeinek sem lehetett kifogásuk, amikor a Látóhegyi töprengések kéziratai közt újra találkoztak ominózus riportom eredeti változatával.

Mindig következménye volt annak, amit akkoriban írtál?

Ahhoz képest, hogy következmények nélkülinek tekinthetjük a mai újságírást… Pedig tehetségekben, rátermettségben ma sincs hiány.

Miként élted át az állandó megfigyelésekkel, lehallgatásokkal, zaklatásokkal terhes időket?

A fene tudja, talán a túlélés reményével… Olyan időket éltünk… Azon már meg sem lepődtem, hogy csak a kenyéradó bukaresti hetilapban lehettem jelen írásaimmal – a Korunkban, az Igaz Szóban anatémává vált a nevem is. Munkahelyemről ugyan nem dobattak ki – a munkanélküliek könnyen börtönbe kerülhettek –, a mozgásteremet azonban beszűkítették. A Hazatérő szavak nyomában című 2021-es Polis-kötetemben megírtam, hogy a nevemhez fűződő nagyzerindi képtárteremtés sikertörténetnek indult, hogy aztán a belügyesek meghurcolják ottani tanárbarátaimat. Nem volt ez másképpen szülővidékemen, a Homoródmentén sem: az 1979-ben beindított képzőművészeti táborozások és művelődési hetek szervezésétől egy évtized múltán a megyei szervek eltiltottak; korántsem azért, mert nem tőlük indult a kezdeményezés. Képzeld el: pünkösd első napján tüzes kerekeket engedtünk le a Bágyi-hegyről, mint a tatárdúlások idején vagy a Bach-korszakban…

Nyugdíjazásod után Dávid Gyula biztatására visszatértél pályakezdő műfajodhoz. Lapközlésekből tudom, hogy most éppen szülőföld-szociográfiádat, a Pegazus a háztetőnt írod. A pályakezdő műfaj és a szülőföld: ez kettős hazatérés, nem?

Beteljesedett rajtam is az ősi Anteusz-törvény, amelynek érvényesülését korábban másoknál szemléltem. Ritkuló hajjal, őszülő halántékkal mind többet időzöm eszmélésem helyszínein, azon az apaszigorúságú tájon, amelyet immár nem elviselnem kell – megértenem csupán. Második feleségemmel, Kolcsár Irénnel (1946–2019 – a szerk.) Szováta közelében megvásároltuk Atosfalva legöregebb házát. Téliesítettük. Így kerültünk az ő rokonsága közelébe, én pedig újraélhettem azt az értékvilágot, amelyik a világba indított. Egy életen át azt éreztem: adósa vagyok a szülőföldnek. Mert tőle nyertem szabadságot ahhoz, hogy életem végéig azt végezhessem, amit, hitem szerint, csak teljes értékű emberként tehetek meg érte is.

Nemcsak a szociográfiában érzed magad otthon, hanem a recepciótörténetben, a mikrofilológia világában is. Gondolok Erdélyi Fiatalok-kutatásaidra, a Nem lehet-vita anyagának feltárására, Jancsó Béla levelezésének megmentésére s kötetekbe szerkesztésére… Az Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940) három előcenzúrázáson esett át, hogy aztán az utócenzúra végül is elkaszálja.

Az előzmények közé tartozik, hogy A Hét kérésére tucatnyi beszélgetést folytattam Debreczeni Lászlóval, a folyóirat egyetlen élő alapító-főmunkatársával (Vigyázó torony, 1994). Ezt követően megkeresett Domokos Géza és Molnár Gusztáv, hogy további forrásfeltárásokkal bővítsem azt a szöveggyűjteményt, amit a főszerkesztő László Dezső öccse, dr. László Ferenc nyújtott be a Kriterionnak. Hadd idézzem, hogy Domokos Géza 1996-ban így összegezte a végkifejletet: „A véleményezők egybehangzóan azt állították, hogy »mind a bevezető, mind maga a dokumentum-gyűjtemény súlyos politikai hibákat tartalmaz. Túldimenzionálja az Erdélyi Fiatalok mozgalmának jelentőségét, megkerüli jobboldali beállítottságát, kritikátlan vele szemben, lényegében nacionalista könyv.«” Ez utóbbi vádponthoz akkoriban már annyi is elegendő volt, hogy a kötetben egyáltalán szerepelt Szabó Dezső vagy Kós Károly – újból anatéma alá került – neve.

Sokszálú kutatói munkád meghatározó témája Jancsó Béla hagyatéka. Összegyűjtötted négy kötetre rúgó levelezését, valamint esszéit, tanulmányait. Miért annyira fontos számodra ez a torzóban maradt írói életmű, hogy öt évtizede mindegyre vissza-visszatérsz hozzá?

Padlóra szórt levelek, levélmásolatok, kéziratok, újságkivágatok látványa fogadott, amikor Debreczeni László telefonhívására – kérésének megfelelően: jókora bőrönddel – az eladott Jancsó-lakásban megjelentem. Kapóra jött nekem akkor ez a leletmentés. Korántsem hasznosíthattam persze mindent az Erdélyi Fiatalok dokumentumgyűjteményének sajtó alá rendezése során… Mulasztásaimra nemsokára a szellemőrség csengetése „ébresztett rá”. Addig sejtelmem sem volt arról, hogy mikrofilológiában jártas tisztek is szolgálnak az állambiztonságnál. Pontosan tudták, mit keresnek. Azt is, hogy hol. Ha csupán a magam irományairól lett volna szó, talán nem esem annyira kétségbe. De hát a két világháború közötti periódus kisebbségi mentalitástörténetének alapvető dokumentumait fenyegette a megsemmisítés veszélye. Gondold csak el: pályája kezdetén a Nyugat nagy reményeket ébresztő munkatársa volt. Németh Lászlóhoz és Illyés Gyulához képest – merthogy együtt indultak – persze hogy torzóban maradt az életműve. De arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy munkássága egy nagy formátumú magyar gondolkodót revelál, akinek kisebbségi helyzetben is messzire tekintő – Kárpát-medencei érvényű – stratégiai elképzelései voltak. Levelezése első három kötetének megjelenése után joggal merült fel a kérdés, hogy a mai olvasónak ismernie kellene azokat a szövegeket is, amelyekre a Kriterion-kiadványok lapalji jegyzetei utalnak. Ebből a meggondolásból született meg a Jancsó-életmű újrafelfedezését reveláló második posztumusz kötete, az Érték, erkölcs, közösség, amely az életmű mélyszerkezetének a felszínre hozásával szembetűnőbbé teszi a szépirodalom, a színház- és képzőművészet meg a zene világában egyaránt otthonos – kritikáiban esztétikai, közéleti írásaiban erkölcsi szempontokat érvényesítő – Jancsó Béla korabeli s máig inspiráló hatását.

A Nem lehet-vita ötvenedik évfordulóján, ahogy fogalmaztál valahol, „a drámaíró történelem nyomjeleit” olvastad ki a Jancsó-levelezésből. Mi késztetett arra, hogy feltárd a Makkai Sándor áttelepedése által kirobbant vita anyagát?

Jancsó és Makkai levélváltásait gépeltem 1986 karácsonyán. Akkor ütött szíven az idegeinkben máig vibráló kisebbségi non possumus. Eredetileg doktori értekezésem újabb fejezetével akartam elkészülni az 1989 januárjára átmentett évi pihenőszabadságom idején, de nem tudtam kitérni a „drámaíró történelem” tragikus felhangjai elől. Délelőtt az Egyetemi Könyvtárban golyóstollal másoltam a cikkeket/leveleket, délután gépeltem a szövegeket, este a bevezető tanulmányhoz jegyzeteltem. Születésnapomon feleségem lakonikusan adta barátaim tudtára: „Péter megint valami olyasmit írt, amiért maholnap jöhet a szeku.” Akkoriban nyilván semmi kilátás nem volt Romániában a kézirat megjelentetésére. Nem is ez volt a célom vele, hanem hogy a Molnár Gusztáv által szervezett illegális értelmiségi műhelyben, a Limes Körben a magunk helyzetére vonatkoztatva továbbgondoljuk a fél évszázaddal korábbi kisebbségi létértelmezéseket.

A hajdani vita kapcsán valami nagyon egyszerűt szeretnék kérdezni: szerinted ma lehet vagy nem lehet kisebbségi sorban élni?

A létparadoxon-vitát 1987-ben és 1994-ben is újragondoló Lehet – nem lehet? című vissza- és jövőbe tekintő kötetben, amely a Mentor Kiadónál jelent meg 1995-ben, Visky András így fogalmazott: „Maradok, s azt mondom, nem lehet.” Hasonló a magam válasza is. Mint hamu alatt a parázs, mindaddig eleven a kérdés, amíg a kisebbségi lét izzásban tartja. Egyetemes emberi gond ez, vannak példák az emberséges megoldásokra is.

Annak idején sosem érintett meg az áttelepedés gondolata?

Amikor elkészültem a Nem lehet kéziratával, négy barátommal olvastattam el. Hárman a távozás mellett döntöttek. Sokáig lelkiismeret-furdalást éreztem. Aztán a harmadik kisebbségi életkezdés engem is a közéleti cselekvés mély vizébe dobott, akárcsak a diktatúrát túlélt értelmiségi társaimat. Nem a kisebbségi létkérdéseken töprengtünk – alakítottuk/tágítottuk a létviszonyokat. Lehangoltan állapíthattam meg: a romániai magyarság zöme lényegében felkészületlenül került a diktatúra összeomlását követő „átmeneti” helyzetbe; újdonsült szellemi/politikai vezetőinek alig volt közéleti tapasztalata és a bekövetkezett helyzetben gyakorlatilag érvényesíthető, elméletileg kellőképpen megalapozott alternatívája. Valójában nem is nagyon lehetett, hiszen értelmiségi nemzedékek sora úgy nőtt fel a totalitarizmus időszakában, hogy nem szerezhetett áthagyományozott ismereteket a két világháború közötti önvédelmi és társadalomépítési tapasztalatokról. Egyébként a budapesti Nap Kiadónál idén megjelenő Kisebbségi összhangzattan című eszmetörténeti töprengéseimben bővebb választ találhatsz kérdésedre.

Több helyen beszélsz arról, hogy „a szerves építkezések elvét” követed. Mit jelent ez?

A Buday Györggyel folytatott Jancsó-levelezésből nemcsak tanulmány született – Buday György és Kolozsvár címmel a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron 2006-ban Szép könyv-díjat nyert kötet is. Ennek összeállítása során fedeztem fel, hogy az erdélyi hagyományokat idejekorán magába szívó világhírű grafikus a szerves építkezések elvét vallotta: „Minden egyes állomás magában hordja mindazt, ami megelőzte, és az előjelét mindannak, ami utána következik.” Ez annyira megragadott, hogy attól fogva a magam gyakorlatában is igyekszem érvényesíteni ezt a felismerést. Hogy csak egyetlen példával éljek: a Magyar Napló Rádiusz-sorozatában 2019-ben megjelent könyvemnek, Az emlékezet feltámasztásának van egy Páskándi-ciklusa, ebből nőtt ki a börtön utáni évtizedet feldolgozó Beckett Erdélybe jön, ez pedig előhívta a „lírai lélekvándorlást” bemutató tetszhalott esszéfolyamot, A vándor-lírát.

Sajtó-, irodalom- és eszmetörténészként munkásságod fókuszában a kisebbségi témák, a kisebbségi szerzők állnak. Egyik nyilatkozatodban azt mondtad: eljön az az idő, amikor a mi kisebbségi tapasztalatainknak az egész nemzet hasznát veszi. Mire gondoltál ezzel a kijelentéssel?

Magyarországi előadásaim alkalmával nemegyszer megkérdezték: miért foglalkozom olyan kitartóan kisebbségi létértelmezésekkel? A kelet-közép-európai politikai rendszerváltás után egy ideig még abban lehetett reménykedni, hogy az európai egységesülés távlatában feloldódnak a kisebbségi létparadoxonok. Valami elmozdulás persze történt: a diktatúrák homogenizáló, a nemzeti kisebbségek felszámolására/beolvasztására törekvő politikájához képest maga a kisebbségi sors is felcserélhetővé vált. Nem tekinteném ezt feltétlenül „szabad választás” eredményének, hiszen kezdetben a kisebbségellenesség nyílt agressziója váltotta ki, ma pedig egyszerűen a megélhetési kényszer az indítéka. Az eddigi visszajelzések máris azt igazolják: az Európai Unióban az egész magyarság óhatatlanul kisebbségi helyzetbe került. Ebben a helyzetben kell újrafogalmaznia önmagát. Éppen ezért a kisebbségi élet törvényszerűségei a közeljövőben csak felértékelődhetnek. Európán inneni, Erdélyen túli tapasztalataimat összegző könyvemnek már a címével is ezt kívántam sugallni: Legyen eszünk, ha már volt.

Cseke Péter 1945-ben született Recsenyéden. Középiskoláit 1963-ban végezte Székelyudvarhelyen, 1968-ban a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen magyar nyelv és irodalom szakos tanári képesítést nyert. 1969-től a Falvak Dolgozó Népe belső munkatársa, 1990-től 2020-ig a Korunk folyóirat szerkesztője, 1993-ban elindítja az erdélyi magyar egyetemi szintű újságíróképzést a BBTE-n. 1993-tól nyugdíjazásáig az Újságíró Tanszék egyetemi tanára, doktorátusvezető, a Hungarológiai tudományok doktori iskola tagja. Mikrofilológiai tényfeltárásai, irodalom- és eszmetörténeti tanulmányai, monográfiái, önálló szerzői teljesítménynek minősülő forráskiadásai, sajtó alá rendezett, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel ellátott dokumentumkötetei az erdélyi sajtó- és irodalomtörténeti kutatások megkerülhetetlen munkái. 2014-ben megkapta a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét.

‍