.svg)
Sajátosan értelmeződhetnek a nyilvános–privát spektrum kortárs konfigurációjában keletkezett és kiadott irodalmi önéletrajzi elbeszélések, ezt a vonatkozó szakirodalom egyre jobban hangsúlyozza. Balajthy Ágnes a 2010-es évek magyar prózáját áttekintő tanulmányában összefoglalja, hogy „[e]gy olyan mediális környezetben, ahol az intimitás korábban sosem érinthető mélyrétegeibe hatolhatunk be, ugyanakkor a hétköznapiság és a bensőségesség színtereire már eleve mozgatható-alakítható kulisszaként látunk rá, másképp helyezi el magát egy önéletrajzi elbeszélés, mint abban a közegben, melyben az író arca egy fekete-fehér fotó volt a fülszöveg felett.”1 Ennek a „másképp”-nek a mibenléte még talán nem teljesen behatárolható, Térey János Boldogh-ház, Kétmalom utcája azonban különösen szép példája annak, ahogyan a szöveg az identitás performálását és az én narratívája fölötti kontrollt egyszerre gyakorolja egyfajta különlegességtudat és elkülönböződési vágy, illetve az ént térben és időben körülvevő világszövettől való elválaszthatatlanság hatására. Ilyeténképpen pedig olvasható az önéletírás hagyományos felfogásai felől (egy kiemelkedő személyiség – író – önéletrajzaként, aminek kultikus vonzatához tartozik, hogy az előzékekre Térey és szülei személyes, illetve a családi ház néhány fotója került), s ez akár a művészeti munkásság megértéséhez is forrásként szolgálhat. Szerkezetének, motívumainak és változatos beszédmódjainak, ezek révén pedig a szöveg leplezetlen megalkotottságának köszönhetően a saját identitással való konfrontálódás univerzálisabb mintázatai is azonosíthatók benne, de vélhetőleg megengedi azt a fajta kortárs megközelítést is, amely a privát történetek megjelenésének emancipatorikus lehetőségét emeli ki,2 például egy elsőgenerációs értelmiséginek; egy tabusított, komoly mentális betegséggel küzdő szülő gyerekének; egy, a földművelői hagyománnyal szakító utódnak a történeteként stb.
A kötethez írt szerkesztői utószóból kiderül, hogy bár a szerző korai halála megakadályozta a befejezését, a könyv szerkezeti váza öt nagy fejezetével mégis vélhetőleg teljesnek tekinthető. A könyv rögtön a nukleáris család legelső tragédiájának – az elsőszülött Anikó pár hónapos korában bekövetkező halálának – következményeire való emlékezéssel és retrospektív nézőpontú értelmezésével indul. „Az ő életének záróköve az én alapkövem” (30.) – így summáz Térey János, mivel az első gyerek halála teszi ebben a családban „szükségessé” a második nemzését. Ennek a fájó felismeréséhez hozzáadódik a helyettesítés funkciója, amire ráerősít, hogy például nemigen lehet különbséget tenni János és Anikó között a gyerekkori képeken, és a szülők kimondott elvárása, hogy fiuk igyekezzék megfelelni a halott nővér elképzelt mintaszerű viselkedésének. Érthető módon a felnőtt Térey János is rendkívül érzékenyen reagál majd a családfa kutatásakor arra a felfedezésre, hogy a saját ősei is követték azt a szokást, miszerint a soron következő gyereknek az elhunyt idősebb testvér nevét adták. A név, a felcserélhetőség („A felcserélhetőséged a kioltásod”, 145.) és a helyett-lét markáns motívumaivá válnak az önéletírásnak, és az én saját, megalkotott, illetve „hozott” elemeinek szétszálazásakor fontos motivációs tényezőként lépnek fel. A szöveg során kiviláglik azonban, hogy ezt a szétszálazást sosem lehet megnyugtatóan elvégezni, hisz még az „elkülönböződés vágya [is], amelyet a névváltoztatásom fog fémjelezni, az apai házból való” (86.). A Boldogh-ház, Kétmalom utca így az író életének kb. első 20 évére koncentrál, amikor a szűkebb családi kör, vagyis mindaz, amibe beleszületett, lesz az egyik legmeghatározóbb közeg az egyén személyiségfejlődése szempontjából, hiszen „[h]a valamiről nem tehet az ember, akkor az a saját gyermekkora” (295.). Ennek a „mindaznak” az eredőjét keresi Térey időben a gazdálkodó múltra visszatekintő, majd kisemmizett, végül kulákká nyilvánított Macsi Tóthok családfájának aprólékos és a kívülálló számára meglehetősen zavaros kiterítésével, térben pedig a családi tulajdonban lévő birtokok (házak, földek, kertek) és a tágabb helyszín, Debrecen építészeti emlékezetének megkonstruálása révén.
A hatalmas lexikális tudás, művészet-, város- és családtörténeti adalékok mozgósításával együtt vagy ellenére a legmegkerülhetetlenebb az apa egyszerre szemérmesen és őszintén vázolt figurája. Az apa szeszélyei, hidegsége, keserűsége és megtörtsége a gyermekkori kibontakozás fő korlátozója, sötét felhő a család létezésében. A mű szerkezetét tekintve is az lehet az érzésünk, hogy a családtörténeti nyomozások tkp. kerülők („Sebek a seb helyett, mások sebzettsége a magamé helyett”, 28. – ahogy a fikcióba való gyerekkori menekülésére mondja), az apához kapcsolódó érzések alakulásával való szembesülést késleltetik vagy éppenséggel áttételesen közvetítik. Ez egyszerre jeleníti meg a szembenézés iszonyúan nehéz feladatát és az olvasó szimpátiájára apelláló mindenféle hatásosság elkerülését – ha jól figyeltem, például az apa skizofréniája mint diagnózis csak a kötet közepe táján említődik először. Mint ahogy a kötet végére kerül, természetesen elsősorban az események kronológiája okán, az anya betegsége és halála, az anyáé, aki békítő, egyensúlyra törekvő áldozat a fia szemében, s aki irányában Térey talán a legnagyobb empátiát tanúsítja, de akinek gondoskodása nem tudja ellensúlyozni az apa elnyomó jelenlétét, és ez a szülőkről szóló részek arányában és kidolgozottságában is meglátszik (bár ismételten figyelembe veendő a kézirat befejezetlenségének ténye). „Anyám a haza” (410.) – sok az ilyen mondat, amely kiragadva elgiccsesedhet, de a szövegkörnyezetükben nagyon erős kisugárzással és pontos jelentésekkel bírnak (lásd még a szinte minden recenzió által – nem véletlenül – kiemelt utolsó mondatot). És mindezek fölött ott lebeg az apával való hasonlóságok felfedezése és ismét a fölcserélhetőség rémisztő lehetősége, amikor első repülőútjára azzal bocsájtja el a fiát, hogy most apja helyett is utazik, amitől az elbeszélő még szimbolikusságában is irtózik.
A szocializáció egyéb intézményes terepein (óvoda, iskola) tapasztaltak szintén belekerülnek a memoárba, legtöbbször a szorongások, gátlások, hiúság, figyelemzavar, melankóliára való hajlam és életidegenség kialakulásának kulcsfontosságú pillanataiként, gyakran pedig a saját ízlés és szemlélet alakulásának közegeiként, ami kifejezést nyer például a gyerekként ismert dalok, színházi, film- és olvasmányélmények nívójának tüntető kommentálásában. Később pedig a kamasz- és fiatal felnőttkori kedvencek elemzése is sorra kerül, s mindenek tükrében a Depeche Mode zenéjének kedvelése egyáltalán nem lesz meglepő fordulat. Az első „választott társaságra”, barátokra Térey az úttörőtáborban tesz szert, ami többek között az adott körülmények ellenében való reakcióként is értelmeződik, a determináltsággal való szembeszállásnak. Az elkülönböződések és az azonosságok felismerésének folyamataiban a „saját” (identitás, név, mesterség, életmód stb.) megtalálásához a körülötte lévők számba vétele, a szűkösség megtapasztalása tűnik szükségesnek. De kibékíthetetlennek bizonyul az életút fölötti kontroll és a közösséghez való tartozás: mikor Térey rájön, hogy „néha én is szabhatok irányt az eseményeknek…” (392), ezt a környezete különcködésként fogja fel szerinte. „Életet kaptam, használati utasítást hozzá nem” (341.) – hangzik el talán kétszer egy másik divatosnak látszó, jól idézhető mondat, amely a memoár kontextusában sok ellentmondást sűrít magába. Térey minduntalan a családi, ősi hagyományokba botlik kutatásai során, és ugye a hagyomány valahol mégis használati utasítás az élethez, de ezek a tradíciók sokszor meg is törnek, többnyire erőszakosan – pl. 1950-ben a kollektivizálással a Tóthok gazdálkodó életformája, de Térey vezetéknév-változtatásával a Tóthok sora is megszakad. A hagyományhoz és az életét determináló tényezőkhöz kritikusan viszonyuló író nagyon jól tudja, hogy nem minden hagyomány vállalható, illetve hogy a vállalás vagy megtagadás sem egy magától értetődő, hanem sokkal inkább egy keserves munkát igénylő küzdelem.
Az identitás és a létmód építőkövei között leválaszthatatlanul ott van tehát a tágabb környezet, az ősök és az általuk valaha belakott helyek, fókuszban Debrecen a Kétmalom utcabeli Boldogh-házzal és a vámospércsi földek. Adott a kötet alcímében is kiemelt debreceni cívis öntudat, amelyhez Térey – mint minden egyébhez – már-már hiperreflektáltan viszonyul, precízen és tárgyszerűen, nem simítva el a felmerülő ellentmondásos érzéseit. Balajthy Ágnes idézett tanulmányában arra utal, hogy az ősök felkutatása kompenzatorikus tevékenységként jelentkezik, a cívisség pedig mint „tudatosan összerakott (pót)identitás”,3 amit csak annyiban pontosítanék, hogy itt egy előbb szétszedett, történetiségében is megértett, majd az aktuális én számára újra összerakott-felvállalt identitásról van szó. A tér becserkészése a saját debreceni tapasztalatok felől kezdődik, az 1970-es évek társbérletesítései folyamán kialakuló lakhatási viszonyok megélésétől az óvodás és kisiskolás kori városjárásokig (új beruházások meglátogatása, mozi- és vármegyeháza-enteriőr, lakótelepek látványa). Térey (illetve most már memoárja) úgy lesz a város emlékezete, hogy a tereket időbeliségükben is érzékeli, és ugyanazt a fájó helyettesítő-logikát fedezi fel bennük (vagy vetíti rájuk), mint saját létezése esetében: „Debrecen épületeinek jelentős hányada nem arról nevezetes, hogy létezik, hanem hogy valami másnak a helyén áll.” (192.) Ugyanígy a Boldogh-ház is, amely középkori temetőre épült, lerombolásakor pedig csontvázak kerülnek elő – mindennek jelképessége akkor is mellbevágó, ha egyáltalán nem tolakodóan van íróilag kihasználva. A Macsi Tóth család lakhelyeinek, földjeinek iratokból és visszaemlékezésekből való visszakövetése sok további kuriózumot rejt, például hogy Csokonaiék kertjével szinte érintkezett valamelyik ős udvara. Máskor meg Térey belehelyezkedő perspektívából képzeli el a sötét epizódokat, hogy hogyan élhették meg felmenői a gyakori debreceni tűzvészeket, a sorozatos csecsemőhalálokat, a zsidók deportálását. Már ebből a felsorolásból is kitűnik, hogy „[a] mi dokumentumaink mégis a veszteségeket őrzik hűségesebben” (213.), akárcsak e memoár – tehetjük hozzá.
Aki a művésszé, íróvá válás konkrét folyamatára volna kíváncsi Térey János esetében, az nem fog sok erre utaló explicit mozzanatot találni a Boldogh-ház, Kétmalom utcában. Fontos viszont számára a családfán az értelmiségi „kihajtások” keresése, s bár például egy bizonyos Esküdt Tóth Mihály könyvkötőről végül kiderül, hogy nem az ő őse, mégis jó volt „egy másik mítoszt élni, a mesterségemben való megerősítés morzsáit keresgélni benne” (154.). Előfordul Térey egy-egy későbbi versének a csíráját adó életesemény vagy helyzet említése, valamint utalás az írás kezdeteire. Impliciten viszont mindent áthat a művészi, tisztázó igényű kidolgozottság és érzékenység a feldolgozott, mégis folyamatosan kavargó életanyagot illetően, aminek plaszticizálódása tetten érhető az utolsó fejezetekben, ahol – amint a kötetet szerkesztő Nagy Boglárka az utószóban hangsúlyozza, és amint a Térey-életművet behatóan ismerő olvasó észreveheti – „korábban megjelent versekből, prózákból vett szó szerinti Térey-idézetek olvashatók” (472.). Mindez azt a hatást kelti, hogy a fikció felől történik meg az önéletrajz valóságának elbeszélhetősége. És ha forszírozott volna ars poeticának nevezni, az alábbi idézet mégiscsak az írás értelmére, szerepére való reflexió, amelyet erre a romlással és rombolással, de mégis az építéssel is oly sokat foglalkozó memoárra szintén ráolvashatunk: „Annyiszor írtam a pusztulásról, ez óhatatlanul eszembe jut. Nem meddő kultúrpesszimizmusból vagy katasztrofizmusból, mint ahogy írni szokták rólam, hanem azt fürkészve, mire képes az ember ellen az ember, és ki az, mi az, aki vagy ami így is túlélőnek bizonyul.” (444.)
Hogy azt olvassuk-e ebben a kötetben, amit Térey valóban mind el szeretett volna mondani önmagáról, vagy jelentős változtatásokat végzett volna még a szövegen – sosem fogjuk megnyugtatóan eldönteni. Ezzel a nyugtalansággal együtt az írónak egy, a széles olvasóközönség által korábban nem tapasztalt személyességgel megszerkesztett, mégis emocionálisan távolságtartó vallomása tárul elénk, és e „torzómemoárral” (Pál Sándor Attila találó kifejezése)4 való találkozás egyszerre megható és felszabadító esemény. Minden valami korábban létezőnek a helyén van, de felcserélhetetlenül.
Térey János: Boldogh-ház, Kétmalom utca. Egy cívis vallomásai. Jelenkor, Budapest, 2020. Jegyzetek1 Balajthy Ágnes: Apokalipszis most. A magyar próza az elmúlt tíz évben. Alföld, 2020/12, 59. (58–67).2 Utóbbihoz vö. Gács Anna: A vágy, hogy meghatódjunk. Tanulmányok a kortárs önéletrajz-kultúráról. Magvető, Budapest, 2020.3 Balajthy: i. m. 60.4 Pál Sándor Attila: Fenséges rom. Élet és Irodalom, 2020. szeptember 18.
