Synesthezia (archív napló, részlet)

Fotó: Mărcuțiu-Rácz Dóra

music: Çiğdem Aslan – To Dervisaki

1994, nyár. Paradis urat egy éve nem láttam, hiányzik. A névnapomra küldött egy pár német futócipőt, és hat bélyeget, levélbe rejtve. Oszd be, és uralkodj magadon – írta. Az üzenetet a cipő nyelvében találtam, tudta, hogy ott fogom keresni, ő tanított meg lábbelit, irattartó szekrényt, könyvespolcot, ruhásszekrényt vagy padlót átvizsgálni. Az első olyan cipőm,[1] amit a lábamra szabtak. Van kutyám, drótszőrű tacskó, a neve Indián. Már nem a piac mellett lakunk, hanem a Cukorgyár közelében, anyám, Csontkollekció úr és én, meg a kutya, aki még kölyök és mindent összerág, amit elérhet. Anyám ideges, szerintem a kutyát is javítóba küldené, de nem meri, mert most polgári életet él, bármit is jelentsen ez.
A bélyeg Paradis specialitása és fontos bevételi forrása. Két éve kóstoltam először a kék Mercedes Cobra hátsó ülésén, egy vízgyűjtő tó gátján, június 13-án szombaton, amikor Remete Szent Antalra emlékezve Paradisszal útra keltünk, és felkapaszkodtunk a hegyekbe, hogy érzékeljük a mélységet és magasságot, és azt, hogy jelentéktelen porszemek vagyunk. Ez utóbbiban mikor egyetértünk, mikor nem, az ember kedélye ugye hullámzó, és a magáról alkotott kép is változik, akárcsak a hitünk önmagunkban, a másokba vetettről nem is beszélve. Fogalmunk sem volt róla, hogy míg mi zavaros elméleteket gyártunk a bűneink eredetéről a távoli Rio de Janeiroban az úgynevezett Föld-csúcson aláírják a biológiai sokféleségről szóló egyezményt az ENSZ nagyjai, és elképzelik számunkra és utódaink számára a szép, és főként fenntartható jövőt, mint ahogy arról sem volt fogalmunk, mire készülnek a Vaskapu-hágóban, ahol kilenc nap múlva ledöntik és elrekkentik egy törökverőnek is nevezett hadvezér emlékművét. Remete Szent Antal ünnepén senki sem tartózkodott rajtunk kívül a gáton, nem dobáltak köveket, csikkeket és papírhajókat a bámész népek a több száz méteres mélységbe. Mert alattunk, és talán Paradisban és bennem is torokszorító, lenyűgöző mélység volt aznap. Mögöttünk tó, a végtelennek tetsző, sötét víz alatt völgyek, dombok, néhai utak kövei, egy falu, mindennel, ami hozzátartozik egy falusias településhez, csűrök, istállók, házak, tyúkólak, libaólak, nyúlketrecek, templom és iskola, temető, eltűntek és öngyilkosok csontvázai, halak és talán növények is. Paradis egy ideig szótlanul bámult lefelé, aztán üzleti lehetőségekről mormogott, illetve arról, hogy a gát betonjában is hullák fekszenek, akiket már mindenki elfelejtett, vagy csak kevesen emlékeznek rájuk, mert az emlékezés képlékeny dolog.
Vannak őrültek és vakmerő népek, akik úgy kívánják az adrenalint, mint én téged. Látom a benned rejlő lehetőségeket és a gyengeségeidet, azokat is, amelyeket te még nem, ez pedig félelmetes. Már réges-régen nem anyádat szeretem – jelentette ki és elpirult. Vágyaimat üzleti lehetőségek keresésével űzöm el, és meglásd, Indiánka, mire húsz éves leszel bolondok százai vetik itt alá magukat a mélybe jó sok pénzért, feltéve, hogy a számításaimat alátámasztják olyanok, akik a víziómat tudományos szempontból is képesek értelmezni. Innen, ahol most állunk – mondta Paradis és lemutatott a gát homorú falára, elég biztonságosan lehet majd ugrándozni, csak meg kell építeni a tartóeszközt, a csigákat, és meg kell találnom a legkiválóbb anyagból készült rugalmas kötelet.
Paradis úr főzi, keni és szabjaa csodát – saját bevallása szerint, és ez történetesen igaz. A bonyolult előállítási műveletsor végeredménye barna színű, szabálytalan alakú fecni, távoli rokona a legendás LSD-nek. Gyakori fogyasztása tompulást okoz, gyötrő fáradtságot és halálos közönyt minden iránt, amit az élet nyújthat, de egyszersmind derűs beletörődést is. Őfelsége, a bélyegek atyja arra kér, hogy soha ne keressem a szabadpiacon az árut mert rengeteg a hamisítvány, márpedig ebben a dologban egy mikrogramnyi tévedés is fatális lehet. Az ember mindenekelőtt eszét veszti a silány anyagtól, márpedig erre igazán semmi szükség nincsen, mivel előbb-utóbb úgyis begolyózik. A Paradis-féle bélyeg lényege a harmonikus nyugalom. Mielőtt az elvárt módon a nyelvem alá helyeztem a barnás színű, inkább lusztosnak, mint harmonikusnyugalomnak ható fecnit, megkérdeztem Paradistól, hogy mégis mire számítsak, ha benyaltam? Bensőmben állandó harc folyik, egymásnak ellentmondó gondolatok és gondolat nélkül elkövetett cselekedetek utóhatásai rezegnek. Attól tartok állandósuló bennem mindaz, amit a körülöttem élő felnőttek egy kézlegyintéssel, és azzal intéznek el, hogy mindezek csak kamaszkori, tehát kinövendő anomáliák. Képtelen vagyok elfelejteni a kudarcokat, és tévedéseket, és miközben ezek kijavításán ügyködöm, újabb őrültségeket követek el, embereket hagyok cserben, miközben emberek hagynak cserben. Ki érti ezt, és ki érti magát? – kérdeztem Paradistól, aki elkerekedett szemekkel bámult és azt kérdezte, hogy már tanulunk-e filozófiát a suliban. Ó, hogy szakadna rá az a búbánatos ég! – ahogy nagynéném, Iréne császárnő mondaná. Nem tanulunk még – mondtam, majd csak líceumban, és olvasni is képtelen vagyok ilyesmit, a saját kérdéseim és agymenéseim miatt.
Világos az ügy, hogyha Paradis erre azt válaszolja, hogy túl okos vagyok, akkor számíthatok rá, hogy hazafelé behúz valami erdőszéli tisztásra, és lesz, ami lesz. De nem szólt semmit, csak mutatta, hogy nyomjam be a bélyeget, mert jó lesz, igaz függőséget okoz, de hát az életünk függőségek és szükségletek végtelen óceánja.
Hazafelé mégis behúztunk egy útszéli tisztásra a halványkék Mercedes Cobrával, körülöttünk magas füvek hajladoztak. Azért álltunk meg, hogy megpihenjünk egy kicsit, túl sokat beszéltünk, főleg Paradis. Zavartan bóklásztunk a domb lankáin. A megtett kétszáz kilométer alatt, nyilván a bélyeg hatására Paradis úr szövevényes vallomásokba bonyolódott életét és sorsát illetően. Sokat beszélt üzleti kapcsolatairól, szemfüles szélhámosnak írta le magát, és panaszkodott nehéz gyermekkoráról, hencegve dicsérte birodalmát, melynek tekervényes ösvényein árad a bélyeg, a lányok, használt gépkocsik cirkálnak és jutnak kézről-kézre, míg az eredeti tulajdonosnak remélhetőleg nyoma vész. Újra megismételte a próféciát gyengeségeimről és erősségeimről, melyekről még fogalmam sincs, és meg akart esketni, hogy vigyázok magamra az eljövendőkben. Az esküt megtagadtam, soha nem értettem, mit akarnak ezzel a vigyázzmagadrával mondani.
Nem bízom senkiben, bennem sem túl sokan, bár többen, mint amennyit elbírok. A jövő homályos folt, ritkán ábrándozom arról, hogy milyen lesz, látnoki képességeim nincsenek, pedig többször is megütöttem a fejem, betörve is volt már, de csak vízióim vannak, mint Paradisnak, amelyek egy körvonalak nélküli mában, nem a távoli jövőben testesülnek meg. Dédapám sokat mesélt olyan emberekről, akik valamilyen fejsérülés után hirtelen látni kezdték ezt a homályos jövőt, igaz nem sokra mentek vele, legtöbbjüket elmegyógyintézetbe dugták, oszt jóccakát. Hiányzik az öreg, nem jut eszembe milyen volt a hangja, azt felejtettem el először. WP barátom szerint teljesen el fogom felejteni, csak érzelmes emlékképek maradnak róla, melyeknek kevés közük lesz a valósághoz. WP mindent is tud, de ez nem jó neki, több bajt hoz rá, mint hasznot. Paradis megkért, hogy a többieknek az aranyhordából ne adjak a bélyegből, ha nem esküszöm meg rá, tegyek fogadalmat. Megfogadtam, hogy azt teszem, amit jónak látok, ha képes vagyok eldönteni, hogy mi a jó. Hogyha nem, akkor is. Paradis szerint lehet anyámnak igaza van, súlyos zavar van a fejemben, ami befolyásolja cselekedeteimet, túlzottan befolyásolható vagyok például, de a bélyeg majd rendbe tesz. A hatás két hét alatt fejlődik pillangóvá, igaz, akkor el is repül – mondta Paradis – ezért magamban a pillangó stációinak nevezem őfelsége termékét.
Hamarosan elutazom a Faluba, remélem, őszig nem jövök vissza, az új lakás tetszik, de az új életünk egyáltalán. Anyám szerint azért, mert elszoktam a rendes családi élettől, ami hülyeség, mivel soha nem szoktam hozzá, és nem értem, miért kellene. A Faluban jó, ott szabad vagyok, mint El Zir, a farkasunk, akit csak ritkán köt meg apám, főként, ha vendégek érkeznek, mert az idegeneket kivétel nélkül meghámozza, ha szabadon kószál. El Zir nem ugat, és hogyha nem tartja szükségesnek nem is harap, csak a betolakodók ruháját teszi tönkre. Nagyapám ezért a szokásáért Ollószájú Oradasnak nevezi és azt tervezi, hogy ír egy himnuszt a tiszteletére. (...)

Jegyzetek: [1] Katolikus futócipő – mondta Kacsa bácsi nevetve, amikor megjelentem nála a főadóellenőri irodában az új örökségben. Látod, ez a jó! Ahány apád van, mindegyiktől örökölsz valamit – mondta még Kacsa bácsi, és megpörgetett maga előtt, mint egy búgócsigát. Sokat gyakoroltuk, már elég jól megy. Apám csak egy van, az örökség viszont jól jöhet – mondom neki amikor már nem szédülök.