Harmattan

Fotó: Szentes Zágon

music: Les Filles de Illighadad - Tende

1990, Húsvét, a néhai Hóstát peremén.
A régi rendszer utolsó rúgása repített minket oda, a szép és modern[1] tömbházba, ahol a dolgozó nép megannyi képviselője él. A házunkat, amely a város másik végén, egy másik hóstátban[2] állt lebontották, és végre elkeveredhettünk mi is a masszában anyámmal, ahogy illik. Az illendő viselkedéssel nem álltunk valami jól, sok behoznivalónk van, azóta is.
A tömbház helyén régebben zöldséges és virágoskertekbe futó udvarok voltak, a díszesen faragott kapukon tehenek és ökrök jártak ki és be. A módosabb házaknak tornáca, és faragott homlokzatdísze volt, sok helyen állandó szolgát tartottak a réges-régben. Ez a szép és modern monstrum hat-hét portányi helyet foglal el. Szögletes U betű formál: hat lépcsőház, nyolc emelet, emeletenként négy lakás, lakásonként két-három ember, de inkább több, ritkán kevesebb. A C lépcsőházban csak Graubvogel úr lakik egyedül, a harmadik emeleten. Özvegy, a közeli nyomdában dolgozott.
Elszédültem, amikor először néztem ki nyolcadik emeleti lakásunk ablakából. Ez olyan szépen hangzik, hogy „lakásunk”, a valóság persze nem volt ennyire szelíd. Az előző lakó magát szarvasnak álcázva[3] szökött át Jugoszláviába, Magyarországra, ő tudja hová. Egy háromkarú fémcsillár maradt utána, és egy csúf, sárga szőnyeg. Fogalmam sincsen róla, hogy ki volt, csak annyit tudok, hogy ő is a közeli nyomdában dolgozott, mint Graubvogel úr. Talán betűszedő volt, könyvkötő, nyomdagépkezelő, tördelő. A szomszédok gyanakodva méregettek. Anyám, túl szép. Én, túl vad. Hozzá férfiak csengettek be minduntalan. Nekem verekedni kellett azért, hogy végre békén hagyjanak.
Eljött a szép szabadság, pár hónapja. Ezekben a hónapokban új dolgokat tanultam. Például az alba-neagra nevű játékot, a seftelni szó értelmét, és azt, hogy eddig sem voltunk egyenlőek, és ezután végképp nem leszünk.
Az évszakhoz nem illő, fojtogató meleg volt, panaszos báránybégetés verődött a falaknak, bűz, és fényes hátú döglegyek, mindenütt. Szaharai levegő érkezett térségünk fölé – mondták a rádióban. A blokk mögött a poroló folyton foglalt. Férfiak és nők, vegyesen, csépelik a perzsát, kinek, amilyen van. Nekünk nincsen. A vénasszonyok fekete ruháikban, homlokukba húzott kendővel járkálnak a lépcsőházakban, és naponta többször is elmennek a templomba, mert most már lehet.
A vénasszonyok, akik a beletörődést már tökélyre fejlesztették, megelégedtek azzal, hogy a szabadság az, ha napestig gyertyákat gyújtogathatnak élőknek és holtaknak, és a dicsőséges feltámadásért, a lélek üdvösségéért, és más apró dolgokért fohászkodhatnak.
Nagyhét volt, mindenkinek egyformán abban az évben. Azaz, nem egyformán, de legalább ugyanakkor. Az immár felszabadult, de még mindig dolgozó nép hemzseg a piacon, ahol csak úgy, semmi különösebb készülődés nélkül napestig vágják a bárányokat önjelölt mészárosok.
A bárányok hevenyészett karámokban várták a véget, ha imádkoztak, minden bizonnyal azért könyörögtek, hogy legyen éles a kés. A piac mögött drótkerítés, oda aggatták fel a kibelezendő tetemeket. Belek és bundák garmadái készültek a metamorfózisra. Anyám retteg, azt mondja, ha nem más, kolerajárvány[4] lesz az eltakarítatlan kosztól. Ablakot nem nyitunk, és mivel a vénasszonyok folyton valami szent fénnyel fenyegetőznek, amely jönni fog, az ajtót is csak amikor muszáj.
A feltámadás éjszakáján megrekedt a meleg a lépcsőházakban, és megrekedt a fény is, meg a hangok. Szállt a meleg szaharai por a műanyaggal bevont vaskorlátok és betonlépcsők, PAL-lemezből készült ajtók között, tömjénfüsttel és a bomló hús szagával keveredve. A bárányok hallgattak, a népek pedig megfürösztvén magukat a szentséges fényben végre ehettek egy jót a hosszú böjt után, és hajnalra megnyugodtak, mint a csecsemők. A kolerára nem gondolt senki, csak anyám, aki a fejét bebugyolálja, kendőjét szorosan orra és szája elé tekeri, és engem is beöltöztet mielőtt útra kelünk. Tuaregek vagyunk a város peremén, és tudjuk, Isten azért teremtette a földet és a vizet, hogy az emberek élhessenek, a sivatagot pedig azért, hogy felismerhessék a lelküket. A fényt meg talán azért, hogy lássunk. Fiat lux!



[1] A magánház kerttel, polgári csökevény. Sok helyet foglal, és kevesen férnek el benne.[2] Kétvízköz[3] Ezt a történetet, a zöldhatáron szarvasbőrbe bújt emberről már nem tudom kitől hallottam. Éreztem akkor is, hogy igaz ugyan nem lehet, de legalább szép, misztikus, költői.[4] Cholera nostras, azaz európai kolera