.svg)
Andy Kehoe: Facing the Inferno, 2014. Forrás: Andy Kehoe Art
Music: Boom Pam Feat. Trifonas - Ematha Pos Eisai Magkas
Előző rész Abdon, mindenféle csúszómászó állatok 1993. július. 30[1] A búcsúban jártam fent a dombon, az őrkápolnánál. Emba, a nővérem megmondta, hogy nincs mit arrafelé nélküle keressek, ha mégis megyek, ne a mezőn át és az erdők között menjek, de ott mentem. Mindegy már, megjártam a magam kálváriáját. Sanyi pap szerint mindenkinek meg kell, és meg is járatja az emberrel a sors. A pap szépen beszél, csak nem tudja, hogy mit, mert ártatlan szegény. Nem úgy Emba, aki azért nem jöhetett velem, mert vizsgázik, és ha sikerül, akkor ápoló lesz, ősztől munkába áll, saját keresete lesz. Nem pont a nővérem, de vérrokonok vagyunk, tehát majdnem az. Ő is a Kafar-házban lakik, ahogyan a portánkat nevezik. Akárcsak Zio, aki az ő bátyja és Panait, aki az enyém.
Panaittal ugyanabban az évben és hónapban születtünk, 16 nappal fiatalabb nálam, de fejben sokkal öregebb, mert tavalyig árvaházban élt. A szülei élnek, de azt mondja soha többé nem akarja látni őket. Zio ki nem állhatja Panaitot, folyton hisztizik miatta. Kezdetben azért duzzogott, hogy minek kell neki idegenekkel hálni egy ágyban, de apám megmondta, hogy kussoljon, és húzza meg magát, ha mindenki meghúzza, sokan elférünk nagyapám házában. Nekem a legjobban nagyapám mellett esik az álom a százéves ágyban, amelytől Emba retteg és utálja. Nagyapánk zenész, szinte soha nem alszik otthon, folyton dolga van, valahol, valakikkel, akárcsak nekem. Szobája a Kafar-ház utcai részén van, külön ajtaja nyílik a virágoskertbe, és az utca felé. Az ágy pedig, lehet több mint száz éves, Emba azért irtózik tőle, mert a családi legenda szerint legalább tucatnyian haldokoltak már benne, és néhányan ott születtek, például nagynéném, aki szintén szent borzadállyal tekint a bútordarabra.
Felfele a kápolnához a búcsús sereggel mentem, és hagytam, hogy a szent dallamok jótékony zsongása leállítsa egy kicsit az agyamat. Az ösvény mellett sorakozó a fákat ősi szokás szerint megsimogattuk, hogy távozzanak belőlük a férgek és kártevők, a pap szenteltvizet szórt füvekre, bokrokra egyaránt, én pedig Ibálba kapaszkodtam, aki unokabátyám, ájtatos ember és istenfélő. Szeretjük egymást, pedig más dimenziókban élünk, ki érti ezt? Azt, ami jó, néha hanyag vagyok érteni. Ibál próbál a helyes útra téríteni időnként, de most szerencsére csak énekelt.
A kápolnánál új, fényes anyagból készült zászlókat lengettek, elég nagy volt a tömeg. A szekereket másképp forgatták, összevissza, nem lóval kifele, mint régebb, például tavalyelőtt. Akkoriban még csak sunyiba vonultak ide fel, és a papok is gyorsabbra vették a liturgia ritmusát. Most az egész erdőben szállt a sülő hús és szalonna illata, és mire véget ért a gyóntatás, már halkan nótáztak itt-ott, a fák között, ahol a fűre terített pokrócokon öregek és kisbabák üldögéltek, a lovak majszoltak és egymást keresték táguló orrcimpákkal, gyermekek és felnőttek vegyesen rómáztak a tisztáson, az egyik csapatban a papot is láttam, egészen jól dobott. A kápolna nagyapám szerint ezer esztendős, és a falában valahol el van rejtve egy csepp a Megváltó véréből.
Szamócát keresni indultam, elment a kedvem a búcsús seregtől, reám jött a hazamehetnék. Az ösvény egy ideig a vörösfenyők között halad, aztán kettéválik, az egyik ága lefelé visz a szénégetőhöz. A másik, a nagyvíz határába, ahonnan már csak két kilométer a falum. Hogyha az akácoson át, a kecskecsapáson megyek, akkor főleg. A szénégetőben találtam volna fuvart hazafelé, Ilhami rokonságából ketten is dolgoznak a boksáknál, és szekérrel járnak, mert gyalog unalmas a menés.
Féltem, hogy az akácosban rókákkal, vagy valami rosszabbal találkozom, de ott mentem mégis, húzott valami hazafelé, talán a sors. A cserjés köztudottan rókavackokkal teli vidék, ahol annyi a vérszomjas bolha ahány csillag odafent a galaxisban, ahol a helyük van. A fejemben az egyházi dalok helyett már Trifonas hangja szól, a Dáskában létrejövő éjszakai mulatságok édes lebegése. Néhány óra még, és a nap lemegy, marad az alkonyati félhomály, és a nád feletti köd, amely a cserjés alsó részét belepi. Nagyapám meséje szerint azért, mert ott lakik a gombatündér, az egyetlen férfi a tündérek között széles e vidéken, aki csak akkor jöhet elő rejtekéből, ha a levegő eléggé párás, másképpen annyi neki. Száradna ki – gondoltam, és besétáltam a szúrós bokrok közé, magabiztosan, hiszen a naplemente még messze, a ködnek meg híre-hamva.
Rókákat láttam aztán, de már csak lentről, a nádasból. A nádban nem szabad járni, mert állítólag elnyel az iszap. Rablómese! A domboldalon három kamaszróka sütkérezett a késő délutáni fényben és az udvarunkat fürkészték, ahol egyelőre a harminc juhunk és nyolc tehenünk téblábol, illetve Dázs, a tenyészbikánk, és az új háznak szánt gerendák ponyvával letakarva, mellette hosszú láncon El Zir, a farkasunk.
A bokrok alól olajos füst szivárgott a nád irányába, mintha a nyomomban járna. Vagy talán igaz, amit Innim, a doktor mondott. Szerinte belőlem árad, nem mindenki látja, de biztos sokan érzik. A szagomat követi ő is, mondta a doktor és felkínálta a pipáját, azt mondta, jobb, hogyha füstölünk, mert vadméhek raja közeledik, szintén miattam. Inkább a vérfokasztóra, vagy a gombatündérre számítottam ott a cserjésben, róluk szól minden rémmese ezen a vidéken. De a doki is ijesztően nézett ki. Borostás arcán vékony sárréteg száradt, és istenesen be volt állva valamitől. Zavaros volt a tekintete, nem voltam benne biztos, hogy felismer. A Kafar-házból vagyok – mondtam mire lelkesen bólogatott és a nevemen szólított, majd újra meglobogtatta az orrom előtt a pipáját. Békepipa – mondta nevetgélve. A füst csípős volt, gyanítottam, hogy valami szárított gomba lehet, de már mindegy volt. Az örvény bekap, és vinni fog saját törvénye szerint, hogyha hagyom. Ha nem ezen a pocsék helyen lennénk, amely oly irtózatos és mégis vonzó, el is lazulhatnék, de ez, piszkosul nem a lazulás helye. Az agyagos földbe konok akácfák kapaszkodtak, az ösvény pedig bűzös kecskecsapás, melyről nem túl okos dolog letérni. De ezen már túl vagyunk. A doki arra kért nyújtsam ki a karomat, hogy megvizsgáljon. A vizsgálat abból állt, hogy mutatóujját erősen a bőrömbe nyomva végighúzta a csuklómtól a hónomig, aztán előhalászott a zakója zsebéből egy leharcolt sztetoszkópot, és elkezdte kopogtatni a mellkasom. Pórusaiból áradt a szesz, a gombák és az iszap szaga, összekeveredve a saját szagával, amelyet ismerek kiskorom óta, Innim apám cimborája, az iszákosok üdvhadseregének oszlopos tagja.
Össze vagyunk veszve? – kérdeztem mire ő abbahagyta a kopogtatást és odatartotta a pipát, hogy szívjak még belőle. A válltömés, mint valami hurkás testű állat lógott ki a zakóból, a bélés cafatokban lógott. Pálinkám is van, ha azt jobban szereted – jelentette ki és komoran fürkészte az arcom. Úgy látszik a méhekről megfeledkezett – gondoltam. Még nem nagyon piálok, mert gyerek vagyok, de most már adhat egy kortyot, ha így kínálja – mondtam neki, mire ő megütközve tekintett reám.
Ki mondta ezt? – kérdezte és átnyújtotta a hasas pálinkás butykost, melyet azt hiszem a fehérneműjéből emelt ki. Az üveg langyos volt, a pálinka is.
Az a nyár már elmúlt, amikor te még gyerek voltál. Vége van a szép időknek – mondta a doki hevesen gesztikulálva. Jobb kezével belegabalyodott a tüskés bokorba, amely alatt kuporogtunk, és én sajnos pánikba estem. A doki szeme úgy csillogott, mint a képeskönyvben a vérfokasztónak, és a száját is nyalogatta. Alighanem megbolondult, és nekem is annyi.
A szürkület és a ködszag egyszerre érkezett a bolhákkal, ott csípték és marták gyönge testemet, ahol érték. A ruhát menet közben téptem le magamról, hogy vakarózhassak. A doki lemaradt, én pedig becsörtettem a nádba, mondta is Rezim, hogy először azt hitte, kergeteges vaddisznó tévedt az ösvényeire. (...)
[1] Szent Abdon és Szennen napja
