Márpedig én ellenállok! Á, mégsem…

Mindmostanáig mélységesen elítéltem, amikor szenzációhajhász tévéműsorok vezetői a közönségből rángattak be „áldozatokat” különböző, pontosan kiszámított jelenségek demonstrálására. Beráncigálták őket a porondra, azok meg csak álltak ott félszegen egyik lábukról a másikra: még a fehér egerekben is több tartás lehet, amikor hasonló célokra, bár nem hasonló figyelemmel kísérve használják fel őket. Ez a manipuláció legszemenszedettebb változata, amelyben nagyjából két szerep különül el élesen egymástól: a manipulátoré és az áldozaté (a folyamat nézője csak áltatja magát, hogy belőle nem lehet bármelyik pillanatba kizsigerelt kísérleti nyúl).
Az erkölcsi fölény fitogtatása itt pontosan addig tart (és egyáltalán nem hiszek abban, hogy ez egyénenként és alkatonként változna), amíg az erkölcsi ítélet megfogalmazójából nem lesz egy ilyen zsánerű kísérlet tárgya, amíg nem rajta „kerül bemutatásra” az, hogy miként is játszódnak le a manipuláció különböző, egymásba kapcsolódó folyamatai.
Nos, ez a kissé hosszú felvezető konkrétan arra szolgált, hogy előkészítsem a terepet azoknak a helyzeteknek, a szerepeknek és érzelmi töltetnek, amelyet a nagy-britanniai Pickled Image társulat két, kezdetben teljesen klasszikusnak tűnő bohóca idézett meg az alatt a másfél óra alatt Sepsiszentgyörgyön, amelyben részleteiben mutatta be rajtunk, nézőkön, hogy körülbelül mennyire „nehezen” válhatunk a manipuláció legtökéletesebb eszközeivé. A Coulrophobia (Bohócfóbia) című, angol nyelven játszott produkcióban ehhez különösebb beleegyezésünk sem szükségeltetett, nem kérték tőlünk. Csupán a színházjegyet a bejáratnál, ami viszont nem jegyezte egyszersmind azt is: mennyire mélyre kívánunk menni a színpadi játékba… Bár ez nyilván egy ennél sokkal bonyolultabb és vitathatóbb kérdés…
Adam és Dik, két cirkuszi bohóc jelent meg kezdetben a lágyan megvilágított, kartondobozokkal telidestele rakott színen, amelyből már érteni véljük a „kulrofóbia” elsődleges jelentését: a szimpatikus bohócoknak fóbiájuk „támad” a saját világuktól, amelyben lélegezni sem lehet már, annyira telerakták kartonokkal. De ez a fojtogató jelleg még nem telepszik ránk, nem érezzük nyomasztónak ezt az improvizáltként ható kartonvárat vagy -lerakatot. A kartonnak amúgy sincs súlya, emiatt különösebb veszélyt sem jelenthet, ugye… Ólmos súlya attól lesz ennek a lágy barnás térnek, hogy kiderül: történetünk két szereplője tulajdonképpen menekülni próbál onnan, és minden, amit tesznek – pótcselekvéseik hosszú sorozata – valójában azt szolgálja, hogy megoldást találjanak a menekvésre. De ezt még mindig csak poénnak vesszük, amolyan cirkuszból ismert – két vadállatos mutatvány között elsütött – ártatlan bohóctréfának…
Részben ez a tévképzet is okozza a vesztünk: nézőként összerakható kulturális előítéleteinkben a bohóc ártatlan csínyeket elkövető síró-nevető figura. (Így, a sepsiszentgyörgyi PulzArt fesztiválon látott produkció után azon is elgondolkodtam, hogy a gyermekem világról kialakított friss, szennyezetlen szemléletében a klasszikus, „ártalmatlan” bohóctréfa nem értelmezhető-e valamiféle agresszióként? Na de inkább menjünk tovább a színpadi sztoriban…)
Lassanként arra is fény derül, hogy Adam és Dik „pótcselekvései” korántsem ígérkeznek veszélytelennek, ártalmatlannak. Úgy pécézik ki a nézőket az egyre durvább tréfáikhoz – van, akinek a zokniját húzzák le egy egészen komplex bábjátékhoz, másoknál viszont a nemi szervük hosszúságát firtatják egy „kitalálós” játékban –, hogy az itt egyáltalán nincs belekalkulálva: mik lehetnek a pszichés hozadékai annak, ha valaki például szó szerinti zaklatásként éli meg azt, hogy egyszeriből színpadi szereplőt csinálnak belőle… Van itt mindenféle „poén”, amelyben ez egyáltalán nem téma: „menekülős” játék, amely a nézőtér széktámláin való spontán lépdelésben ölt formát, mintha csak a promenádon sétálna a két bohócfigura, de van még improvizált, csipogós műanyagjátékokból „egybehangolt” ad hoc zenekari játék, illetve színpadon kialakított fodrászszalon is, netán koktélparti vagy éppen vadnyugati jelenet, esetleg párizsi gyertyafényes, romantikus vacsora kartonétellel és angolosan kitekert francia mondatokkal. És valamennyi jelenetet többszereplősként kell elképzelni, hiszen különböző korú, visszafogottabb vagy éppen oldottabb nézőket ráncigál be Adam és Dik, némiképp annak illusztrálására is, hogy itt senkit nem véd semmi attól, hogy „színésszé” váljék egy-egy tréfájukban. Úgy elszabadul a „tréfálkozás”, hogy a játék végére már alig marad kicsit meg nem taposott, színpadra nem ráncigált, műanyag labdával meg nem dobált, vagy különböző poénok céltáblájaként ki nem pécézett néző.
Ha mindezt pusztán csak olvassuk, bizonyára két dolog ötlik fel bennünk: 1. ez az egész mennyire megalázó (ez korántsem ennyire egyértelmű, hiszen a szüntelen nevetés végigkíséri a produkció leggroteszkebb pillanatait is), 2. a hatalmaskodó két bohóc féktelen játékának mi vethet itt gátat? Ez utóbbi kérdésre adható válasz illusztrálja a brit bohóctréfa nagyszerűségét, árnyaltságát, hiszen a manipulációnak nem csupán két fogaskerekét mutatja be, hanem a teljes gépezetét. Adam és Dik ugyanis főként egy „felsőbb hatalom” mennydörgő haragja miatt nem mer kilépni végleg a kartonvilágból… Amikor pedig szembesülünk azzal, hogy aki megfékezi őket ebben, tulajdonképpen az az alig egyméteres, élettelen bohócbábu, akit ők maguk hívnak létre, és akit tulajdonképpen mérhetetlen gonoszsága kelt életre és helyez a két hús-vér bohóc fölé, akkor igazából bele is borzongunk ennek a szimbolikájába. Hányan lehetünk a nézőtéren abban a helyzetben, hogy életünk valamelyik szakaszában egy parányi gonosztól való félelmünk annyira fölénk hatalmasodott, hogy fejünkre nőtt, az uralta egy darabig az életünket úgy, hogy rosszabb esetben maradandó sérüléseket okozva sodorta veszélybe az életünk?
Nos, a parányi gonosz felbukkanása a színen (miután a két bohóc „felépítette” őt előzőleg, utalt rá), a Bohócfóbia című előadás kulcsjelenete, amely által merőben más értelmet nyer ez a kifejezés: meglehet, a nézőnek a sok „zaklatás” nyomán kialakult egy saját, külön bejáratú bohócfóbiája, de kérem, itt még maguk a bohócok sem mentesek a saját, külön bejáratú bohócfóbiájuktól. Ez egy állandósulni látszó rettenet, amelyben istenigazából a félelem kelt életre mindent: nézőkként félünk a két gátlástalan bohóctól, de a két gátlástalan bohóc is fél egy másik, kisebb, de gonoszságában egyáltalán nem elhanyagolható „nagyságú” bohóctól… És ennek a sztorinak látszólag soha nem szakad vége.
Vagyis igen… kell keresnünk magunk helyett bohóchelyettesítőket (mert a bohócvilág nem maradhat bohóctalan, ez itt maga a törvényszerűség). Ez a színpadi történet bohócaira ugyanúgy érvényes volt, akár a Sepsiszentgyörgyön kétszer is játszott brit bohóctréfa közönségére. Adam és Dik két „gyanútlan” nézőt rángat be a színre, és „meg­győzi”, hogy bújjon bele a jelmezébe. Ahogy a kényszerűség szülte bohócok öltöznek, úgy válnak meztelenné a „valódiak”: csak a bohócarcuk, -sminkjük és -orruk marad. Így hát bármennyire próbálnak kiszállni fojtogató világukból, a bohócjegyeik akkor is megmaradnak, bármikor készen állnak egy újabb ínycsiklandó manipulációra.
És a rontás általánosnak mondható: nincs már néző, aki el ne hinné magáról, hogy ő bármikor alávethető egy újabb, ugyanilyen töltetű eseménynek.

Ezért, azt hiszem, a katarzis ezúttal elmaradt…

Pickled Image – Nordland Visual Theatre, London. Coulrophobia (Bohócfóbia). Koncepció és szövegkönyv: Dik Downey, Adam Blake és John Nicholson, szereplők: Dik Downey és Adam Blake, látvány: Pickled Image és Emma Powell, rendező: John Nicholson.