Magát adta

Nem olyan rég úgymondván megfogant bennem egy balsejtelem. Azt gondolom, ezt így szokás szépen mondani.

Csak úgy eszembe ötlött, hogy talán nem olyan sokára vége a dalnak. De végleg vége. Na, és ezért elhatároztam magam, hogy írok néhány sort. Leírom magam.

Beültem ide, rendeltem magamnak egy férfias fröccsöt. Kerítettem lapot. Tollam volt. Mindig van, mert néha felsóhajt bennem a szó, mint hűvös erdő mélyi csendben a lágy szél.

Néha így jutnak eszembe a dolgok. Lapom is szokott lenni, csak most teleírtam a lányoknak, akik jöttek ma ide szórakázni. Írtam nekik verseket a sugárzóan selymes bőrükről meg a kecses keblükről. Majd felfaltak. Úgy értem, odáig voltak értem.

Mondják, hogy milyen nagy dolog ez, már verseket körmölni, de szerintem nem. Mármint azt mondják errefelé, hogy jó vagyok, ami jó érzés, de azért nem tudom, hogy olyan jó vagyok-e. Rovom a sorokat olykor, kinyitom a lelkemet, de azért nem az van, hogy rólam fognak tanulni az iskolába.

Tehát ott tartottam, hogy most körmölök pár sort. Nem mondom, jobb lett volna, ha valaki más hív meg egy adag szeszre, de nem szabad tehetetlennek lenni. Telhetetlennek.

Szóval mivel van ez a balsejtelmem, hogy hamarosan záróra, írok kicsit, és azt szeretném, hogy olvassák fel ezt az én temetésemen.

Mármint ezt olvassák fel és ne mást. Nem vágyom arra, hogy mindenféle idegenek soraival búcsúsztassanak, ha egyszer tudok írni magam is. Azt akarom, hogy ezt olvassák fel és ettől szoruljon össze a férfiak torka. Tudom, hogy össze fog. Meg ettől lábadjon könnybe a nők meg a lányok szeme. Tudom, hogy könnybe fog. Életemben is el tudtam csavarni a szavaimmal a fejüket, pláne holtomban.

Igaz is, még a lányokról annyit, hogy néha vagy gyakran ők is meghívnak ám erre, arra. Van, mikor pár kedves rímért, van, mikor csak úgy, nem is tudom, mért.

Egyiknek-másiknak azt is mondom, hogy én amúgy nagy kan vagyok. Már hogy úgymondván amorozó, akit körbedonganak az asszonyok és olykor a lányok. Hogy csak akkor alszom egyedül, mikor egyedül akarok aludni. Hogy a más helyek utcáin nehéz úgy végigmennem, hogy ne akaszkodna a nyakamba hölgykoszorú. Én meg, lehet tüzes vérű, meg szerény fajta, nem bánom. Fő, hogy jól érezzem magamat a társaságában és általában véve jól érzem magamat bennük. Mármint a társaságukban. Néha van az úgy, hogy egyenesen letámadnak és olyankor, ugye, nincs mese, nem lehet megfutamodni. Ez nem mondom, hogy mindig könnyű, de én azt tanultam az életről, hogy sose könnyű, és mit lehet mit tenni, ilyen egy olyan férfinak, akit falnak a nők.

De nem lettem amorozó.

Ezt így őszintén leírom, mert, ha már így mindjárt alulról szagolom, akár lehetek őszinte is. Ha már így alakult.

Én amúgy csak egy ütődött fanyűvő vagyok. Ezt csinálom. Kimegyek a rengetegbe és viszem a fejszémet. Aztán egész nap hasítok. Nem rossz munka ez, csak szeretni kell. Már hogy a hasogatást. Mert egyébként elég monoton, úgymondván. De zavartalan, engem napközben senki se háborgat. Csak csapok. Újra és újra. Olykor hallgatom a madarak fennséges énekét. Máskor én danolászom, bár ez ritka, mert kicsit szégyellős vagyok, már a hangommal. Az nekem nincs jó, a tollat forgatni jobban tudom.

Olykor egyeseknek azt is mondom, hogy igen, író vagyok és gyakorta írok. Van, amikor kapok érte valamit, és van, amikor nem kapok érte semmit. Hogy az itteni könyvtárban van egy polc, amin az én könyveim tülekednek. Mesélek arról is, hogy szokták kérni tőlem a boltban, hogy írjam alá a keresztrejtvényjüket. Vagy amit odaadnak. Szeretettel megteszem, mert szeretem, hogy szeretnek. Mondom azt is, hogy esetenként elbandukolok más helyekre és ott is nagy örömmel fogadnak. Körbeállnak és kérdeznek. Hogy milyen az, történeteket kiötölni. Ilyenkor szívesen beszélek a fortélyaimról. A televíziót viszont kerülöm, károsnak tartom, nem mutatkozom benne. Hogy inkább megmaradok itt, azok között, akik ismernek, szeretnek és tisztelik bennem az írót.

Viszont nem lettem író.

Szóval, mikor megéhezem, visszacsámborgok az otthonomba vagy megeszem, amit vittem. Nekem senki sem csomagol azóta, hogy a drága jó aszonyom lelke itthagyot. Belecsapott a villám az életembe.

Cudar ez, én nem értek semmit se, de felkelni azt muszáj. Fel kell kelni és ki kell menni és be kell rúgni. Csak néha persze, nem ám mindig, de én úgy tapasztalom, hogy akkor jó. Már, ha beleng a cefreszag és csúszik a torkomba a szesz. Ilyenkor nem jut eszembe, hogy mikor a drága jó aszonyomat ott találtam a tornác mögött, akkor mit éreztem. Mer az épp elégszer eszembe jut, néha főleg, mikor nagy a csend a tölgyek meg lucok között. Olyankor csak a magány van, semmi más.

Na, de nem akarok panaszkodni, főleg mer kedvemre való most a zene, és szerintem ez most egy olyan este, mikor italt is kapok és nőt is. Mert például az a szép bőrű karcsúság a sarokban nagyon néz. Le merem fogadni, hogy ha írok neki arról, hogy a nevetése olyan, mint a fülemüle dala, meg írok még mást is, akkor hazavihetem.

Jó múltkorjában egy itteni úriember megkérdezte tőlem, hogy miért játszom én itt az agyam a verseimmel. Nem értettem, mire céloz, montam is neki. Már hogy itt játszok. Mert nem arról van szó, hogy játszom, hanem, hogy ezt csinálnom kell.

Tudom én, hogy félnótás vagyok. Tökfilkó. De nem semmirekellő. Már az egyik iskolás tanárnőm is megmondta, hogy milyen derék, szorgalmas nebuló vagyok. Megcsipkedtem néha a lányok fenekét, az igaz, de a leckét mindig megírtam. Lehet, hogy most rám nézve ezt nem lehet elhinni, de igen, még plussz fogalmazást is írtam olykor.

Következésképpen, aki azt mondja rám, hogy játszom, az téved.

Szóval nem lettem költő.

Nem tudom, miért, talán mert így alakult. Volt viszont egy versmondó verseny az iskolában, ahol nagyon sokan megtapsoltak. Emlékszem, milyen arcokat vágtak. Úgymondván sugárzottak az örömtől. És az volt az érdekes az egészben, hogy mikor kimondtam az utolsó sorokat és elhallgattam, és mindenki, az egész hallgatóság hallgatott, akkor különös gondolatom támadt. Hogy ennek az eseménynek nemsokára vége, és akkor utána nem lesz itt a teremben sem én sem senki más, és egy idő után, talán már a terem sem lesz, meg az épület sem, meg semmi sem. Hogy igazándiból minden csak egy ideig van, és aztán már nincs és nem is lesz többé.

Nem tudom, hogy honnan gondoltam erre vagy miért. Olykor furán is néznek rám mifelénk. Már az emberek. Hogy mennyire ütődött vagyok és milyen furákat beszélek néha. Én meg csak mondom, hogy hát működik a szürkeállományom és kész. Használom, nincs abban semmi rossz.

De hogy minek dévánkozok én annyit, mondják sokan. Én erre azt szoktam mondani, hogy az erdő néma és mikor megül a csend, énnekem támadnak bizonyosfajta gondolataim. Nem lehet egész álló nap csak hasogatni, abba belegárgyul az ember. Már úgy értem, hogy egész álló nap hasogatok, de közben meg cikáznak bennem a meglátások és a történetek.

Igen, mert el szoktam játszani a gondolattal, hogy polgármester lettem. Ilyenkor lejátszódik a fejemben a kép, hogy nem, na jó, nem csak az aláírásomért, rímekért vagy hancúrért állnak elém sorban, hanem, hogy mondjam meg, mi a teendő. Hogy ha ez és ez történik, akkor azt és azt kell csinálni. Hogy úgymondván autoritásként néznek rám. Ezt a szót a közelmúltban tanultam egy idegentől. Neki egyébként azt is mondtam, hogy én vagyok itt a polgárok mestere.

Szóval mondtam neki, hogy nem a hideg magányba dolgozom nap nap után, hanem, hogy ott a tágas irodám, ahol csak ülök, és fogadom az érkezőket. Kinyitom nekik az ajtómat és kicsit magamat, hogy kérdezzenek, és legjobb tudásom szerint felelek. Hozzám aztán jöhetnek mindenféle fajta problémával. Ha kevés a munka: szerzünk. Ha fáj a hát: hívunk orvost. Ha haragos a szomszéd: megbékítjük. Nincs olyan gond, amit nem tudok megoldani. A lehetetlent, azt nem ismerem. Mert szerintem az a titok kulcsa, hogy nyitni kell egymás felé, és akkor közösen megoldjuk, amit meg kell.

Bár nem lettem polgármester.

Jó volna már még egy ital, mert már nincs. Pénzem se sok, az a baj.

Ha már őszintén leírok itt mindent, hadd mondjam el azt is, hogy az igazság szerint enyém ez a kóceráj. Vicces is, amikor meghívnak egy italra. Nem oly rég történt, hogy beállított ide egy úr, aki fel akarta magának vásárolni a helyet. Mondom neki, mert ideültettem magam elé, hogy éppenséggel beszélhetünk róla, de ne túlozza el a reménykedést. Mert az én helyem az én helyem. Ragaszkodom hozzá, mint vadállat a zsákmányhoz. Vagy mint szülő a sarjához. Mert azt is mondhatnánk: itt minden kötődik hozzám és itt mindenhez kötődöm. Mintha a székek, asztalok, lámpák, úgymondván, a bensőm részei lennének. Nem tudom ezt máshogy szavakba önteni. Szóval jött az az ember, és beszélt sokat, de semmit se mondott. Ezalatt arra gondolok, hogy csak jöttek ki belőle a szavak, pedig igaziból bele se kellett volna kezdenie. Nem is értem pontosan, miér ültem le vele. De leültem, és az lett a vége, hogy megsértett különféle dolgokkal, és végül majdnem ráemeltem a kezemet, de aztán mégsem, mert miféle kocsmáros az ilyen.

Mondjuk, nem lettem kocsmáros.

Azt még elmondanám, hogy hátulgombolós koromba azért nem volt ám olyan aranyéletem, mint most. Már hogy sokáig kifejezetten nem élveztem. Az volt az én problémám meglehetős ideig, hogy voltak a gyerekek és voltam én, és mindenkivel játszott mindenki, és beszélgettek is egymással, velem meg senki sem. Hogy mikor összegyűltünk valahol, mert dolgunk volt vagy mókázhattunk, akkor azt éreztem, hogy mindenki el tudta magát foglalni valamivel vagy valakivel. Nem biztos, hogy jól mondom, de nekem tényleg az volt az érzésem, hogy engem nem nagyon látnak. Szinte majdnem észrevehetetlen voltam.

Szóval volt ez a súlyos nagy problémám és sokat gondolkoztam a megoldásának a lehetőségein. Ez azt jelentette, hogy mikor csak időm engedte, és hát, az igazat bevallva, sokat engedte akkor, leültem és méláztam. Vagy baktattam és ettem magam. Ennek a nagy gondolkozásnak a végén arra jutottam, hogy beszélnem kell. Nem valakivel, hanem mindenkivel. Ki kell használnom, hogy lehetőségem van rá.

Mert például a szomszédban, ott lakik egy család, ahol a fiú néma. Kedves, szelíd lelkületű, de attól még az, és fura is ez, mikor látom néha csiperkegombát szedni. Úgy odamennék hozzá, beszélni vele, de hát az úgy nem beszélgetés, ha ő nem beszél. Úgyhogy én, ha tudok, vagyis mindig tudok, tehát pontosabb úgy, hogy ha lehet, akkor én beszélek. Mert ha mondok ezt azt, attól mintha látnának.

Nem lettem szónok.

De azt hadd szögezzem le, hogy nem csak locsogtam-fecsegtem. Mert mondandóm az mindig volt és van is.

Vanni van.

Világéletemben igyekesztem tenni azért, hogy látható legyek.

Látom, mindjárt elfogy a papír. Tessék, kiderült, hogy keveset hoztam.

Mit mondjak még, amit még nem mondtam. Hamarosan eljön a születésem napja. Bizony, remélem, még a függöny elhúzása előtt. Nagy meglepetéssel készülök. Már nem magamnak, hanem másoknak. Itt. Magamat adom. Mármint magamat fogom adni. Sokat tán nem ér, de a semminél tán többet. Kár, hogy nem lettem olyan szereplő, akit mindenki szeret.

Nem lettem.