Maestro Dorin Pop centenáriumán

Fazakas János László: Belső tenger
Mint a nagymesterek többsége, ő is művész és tanító volt egy személyben, karmester és tanár. Életművében eme két hivatás szerves egységben érvényesült. Karmesterként tanított a Zeneakadémián és tanítva adta elő egész repertoárját minden hangversenye alkalmával. Kimagasló eredményei is kettős értéket hordoznak. Kórushangversenyein is, karvezetési óráin is. Több nyelven megszólaló repertoárja madrigáloktól és motettáktól el egészen a barokk, a klasszicizmus, a romantika és a jelenkor kiemelkedő a capella és vokál-instrumentális kórusműveinek bemutatásáig oly módon juttatta érvényre az adott alkotásban rejlő művészi értékek szépségét, fenségességét, tragikumát, avagy éppen játékos humorát, hogy ezeknek az értékeknek üzenetéből, a kor- és a szerzők stílusjegyeinek avatott megidézése révén a befogadás élményében közönsége szinte észrevétlenül sajátította el a zeneesztétikai műveltségét. Hasonlóképpen, karvezetési óráin is esztétikai élményt nyújtva művelte, képezte tanítványait.
Egész életét az énekkari előadó-művészetnek szentelte. 1954-ben a Zeneszerző Szövetség kolozsvári fiókjának Kamarakórusát vezeti, amely 1971-től Cappella Transylvanica néven vált ismertté a hazai és külföldi hangversenyéletben. 1970-től nyugdíjazásáig a Zeneakadémia (akkoron Konzervatórium) tanáraként a karvezető jelölteket neveli, énekkarukat tanítja. 1972-től a kolozsvári Filharmónia kórusát irányítja 1974-ig, azután innen visszavonul, és a Cappella Transylvanica művészetének kikristályosítására, valamint a tanári munka tökéletesítésére szenteli minden alkotó energiáját.
Ars poeticáját mesterei, Marţian Negrea, Antonin Ciolan és Sigismund Toduţă művészi-pedagógiai alapelvei szerint alkotja meg. Egy rádióinterjú során így vall karmesteri szándékairól: „Meggyőződve arról, hogy a zene hatása rendkívüli az emberekre, hogy a nevelés felbecsülhetetlen eszköze, karmesteri tevékenységemben arra törekedtem, hogy a nemzeti és egyetemes irodalom legértékesebb alkotásainak előadója lehessek. Ami az előadáshoz való magatartásomat illeti, megjegyzem, hogy azoknak a művészeknek a sorába tartozom, akik szolgálják az előadott műalkotást és nem arra használják, ürügyként, hogy általa önmagukat állítsák előtérbe. Innen persze bizonyos művészi követelmények származnak: hűség a partitúrával szemben, természetesség, egyszerűség, hitelesség és őszinteség. A partitúra, alapjában, a zenei mű grafikus, térbeli megjelenítése, következésképpen értelmének időbeli kifejtése és visszaadása cselekvő, alkotó részvételt vár el a karmestertől. Jogos elvárás tehát, hogy az előadás folyamata az alkotói tevékenység idejében egybehangolt szintézist hozzon létre az objektív és szubjektív oldalak között. Egy énekkar felkészítése mindig a vokális hangzás aprólékos kidolgozásával kezdődik, amelynek előfeltétele az énekkari tagok belterjes vokális kultúrája. Az énekhang kiművelése alkotja a művészi előadás technikai alapját. Ellene vagyok minden túlzásnak, nagyzolásnak és érzelmességnek.”
Ars poeticájának gondolatai, külön-külön is, összességükben is egész életművét áthatják. A technikai alap kidolgozásától a műben rejlő üzenet hiteles érzékivé tételéig. Az eszményi hangzás megvalósításának nagy mestere volt. Ismerte az énekkari hangvétel bensőséges világát a magánhangzók és mássalhangzók legapróbb titkaitól, mint írta, a térbe rögzített kottakép időbeli folyammá alakításáig. Ha nem is beszélte repertoárja minden szövegének nyelvét, de annál inkább énekelte zenei metaforáit. A kodályi mottó visszhangja töltötte ki vokális képzésének mozzanatait, miszerint „a nyelv is énekel, a zene pedig beszél”. Az e hangtól a é-ig vezető szemantikai távolságban pontosan rögzítette az ë fonéma helyét olyan szavak megéneklésében, mint például a „s onnét visszatekintëttél” magyar népdalszöveg lejtésében. És pontosan disztingvált a mássalhangzók megszólaltatásának dinamikai fokozásában is. Az r ejtésének lírai-epikai kifejező erejét lágyan intonáltatta az „Ecco mormorar l’onde” Monteverdi-madrigálban, ugyanakkor a halálos keserűség drámai fokozása érdekében keményen-dacosan ejttette Gesualdónál Tasso szövegét – „Ecco moriro dunque” – a partitúra szenvedélyes dallamába illesztve. A szöveg-dallam viszonyát mindig a Platón nyomdokain, Monteverdi jeles mondása szerint valósította meg: „L’orazione sia padrona dell’ armonia e non serva” (a szöveg ne rabszolgája, hanem ura legyen a zenének).
Alkotó módon értette a kiazmusokat, a kifejeződés megfordítható kereszteződését költészettől zenéig, szövegtől dallamig. A Lucian Blaga Pan című költeményére komponált vegyeskari mű egyik próbáján történt, hogy szerzője, Tudor Jarda is jelen volt. Mint ismeretes, a költemény üzenete, a várva-várt tavasz beköszöntése, Pan isten kérdésével zárul: „Itt a tavasz?” A kórusmű fináléját elemezve Dorin mester meghitt jó barátjához tréfás elismeréssel fordult: „Tudore, mit cselekedtél? A költői szöveg a felfedezés örömével kérdezi: »itt a tavasz?« A te dallamod erővonala viszont, állításba vált át: igenis, »itt a tavasz!«” A szerző azon nyomban újra komponálta a darab záró mondatát, kérdésre változtatta az első változat zenéjét. A lényegcserés viszonyok nagy mesterének észrevétele végül is termékeny meglepetéssel zárult. Maradt minden a régiben. Az új változat sohasem került előadásra. A véletlen elírás felfedezése olyan finálét keltett éltre, amelyre csak a zene varázsa képes: függőlegessé tette a költői kérdés és a zenei állítás vízszintes folyamatait. Ezek pedig zenei egyidejűségükben elénk varázsolták magát a beköszöntött tavaszt.
Repertoárja kidolgozásában a beethoveni jelige vezérelte, amelyet George Enescu vallott: a zene történetében és a zenei nevelésben kizárólagosan csak jó vagy csak rossz zenéket, illetve jó vagy rossz zenészeket különböztetett meg.
Tanítványait, egybehangzó állításuk szerint, társadalmi, nemzeti, nemzetiségi, hazai, külföldi hovatartozásuktól függetlenül teljesen egyenrangúakként okította előadásain, egyéni karvezetői óráin, énekkari próbáin, koncertjein, hangversenykörútjain egyaránt. Minden tanítványát külön személyiségnek tekintette. Bensőséges viszonyulásait tréfás becézései tarkították. Egyik kedvenc növendékét, Székely Árpádot, későbbi jeles karmesterünket például csak „karmester fiókának” szólította. Pedagógiai humanizmusának eredményeként a román tanítványok sorából kiemelkedő, itthon és külföldön elismert karnagyok mellett – mint például Cornel Groza, a mester elhivatott utódja, a Cappella Transylvanica jelenlegi vezető karnagya, avagy Florentin Mihăiescu, a jeles karnagy és karmester – számos magyar tanítványát is kiváló karnagyként tarthatjuk számon. Megemlítem dr. Székely Árpádot, a kolozsvári Református Kollégium igazgatóját és énekkarának alapító karnagyát, Szilágyi Zsoltot, a sepsiszentgyörgyi Vox humana kamarakórus megalapítóját és karmesterét, továbbá a kolozsvári zenetanárok Guttman Mihály énekkarát vezető Bedő Ágnest vagy Fórika Évát, a felvinci, marosújvári, nagyenyedi iskolaénekkarok szervezőjét, karnagyát kicsik és nagyok számára. Persze a példákat még sorolhatnám bővével.
Művészi krédójához híven repertoárja darabjait a hazai és egyetemes kórusirodalom kiemelkedő alkotásaiból válogatta. Reneszánsz madrigáloktól, motettáktól el egészen a jelenkori reprezentatív művekig. Kis és nagy terjedelmű kompozíciókból egyaránt, Luca Marenzio madrigáljaitól a Tudor Jarda Colinda-feldolgozásokig, Georg Friedrich Händel Sámson oratóriumától és Johann Sebastian Bach János passiójától, Mozart Rekviemjétől Sigismund Toduţă Arhaisme című darabjáig avagy Bartók Négy szlovák népdal szerzeményéig. És ott szerepeltek a hazai magyar irodalom énekkari művei is Jodál Gábor, Szalay Miklós, Zoltán Aladár és más szerzők tollából.
Hatalmas repertoárját sikerről-sikerre vitte, előadó-művészete világhírűvé emelkedett hazai és külföldi hangversenyein egyaránt. Erről vall hangversenykörútjainak visszhangja ország-világszerte, Amerikából, Angliából, Dániából, Lengyelországból, Magyarországról, Németországból, Olaszországból. A Liszt Ferenc Zeneakadémia meghívására bemutató hangversennyel köszönti 1980‑ban Budapest zeneszerető közönségét.
Múlt év októberében lett volna 100 éves. 1985 októberében elragadta közülünk korai halála. Immáron 32 éve ő is a kórusművészetünk Panteonjának lakója. A hazai Nagy Öregek társaságában Marin Constantinnal, Nagy Istvánnal, Guttman Mihállyal, Lucian Surlaşuval együtt most már onnan, fentről szemléli az utódokba vetett reményeinek valóra válását. Szűken mért elégedettségéből örökös bíráló mosolya most bizonyára apró örömöket rejteget, amelyeket ezúttal hű tanítványai a centenáriumi év során emlékhangversenyeik sorával válthattak ki Kolozsváron Cornel Groza vezetésével, Nagyenyeden pedig Fórika Éva szervezésében, és még másutt is, és nemcsak most, hanem ezelőtt is, ezután is.
Ezeken a hangversenyeken Dorin Pop kedvenc repertoárdarabjai szólaltak meg azzal a hűséggel, hitelességgel és azon a művészi színvonalon, amely a mester felejthetetlen varázsát idézte ünneplő hallgatóságának. Kolozsváron december 20-án két énekkar köszöntötte zenei emlékét. A Cappella Transylvanica és az Ave Musica, a zeneakadémia diákkórusa, Cornel Groza és Ciprian Para vezényletével. A hangverseny fináléjában a két együttes közösen énekelt a két karmester váltakozó irányítása alatt. Különösen szép, jelképes hatást váltott ki ez a befejezés. A művészi produkciót szolgáló Cappella és pedagógiai célokat követő nagy kórus közös éneklése azt sugallta, hogy Dorin Pop számára a kettő szerves egységet jelentett, a művészi és nevelői alkotómunka csodálatraméltó keresztállását: a művészi előadás nívójának nevelői elhivatottságát és a nevelői munka művészi gyakorlatát.


Kolozsvár, 2018. január 21.