Madeleine Albright és Václav Havel iránytűje – Író és feladat a 21. században (2)

II. rész, a Magyar Művészeti Akadémián 2022 júniusában elhangzott székfoglaló beszédből

Korábban azt mondtam, tudnunk kell, hogy állunk. Úgy is fogalmazhatok, hogy tudnunk kell, hogy áll a haza. Nem tudom, dolga-e az írónak tudni, hogy hogy áll a haza. Muszáj-e tudnia? Ildomos-e jobban tudnia, mint egy klarinétosnak vagy pisztránghorgásznak? Nem tudom, kötelező-e, divatos-e vagy éppen botrányos? Én magamtól aggódom a hazáért. Nem kötelességből, hanem csak úgy. Szinte magától.

Ez a szinte és ez a magától, persze, sok mindent fed. Nagyszülőket, akik nem buzdítottak hazafiasságra. Nagybácsikat és nagynéniket. Akik nem ügyködtek ármányosan és kitartóan azon, hogy én hazaszerető, tudatos és öntudatos honpolgár legyek. Csak meséltek az életükről. Nem is így. Hanem hogy beszélgettek. Egymás közt. Csak úgy. Kávét ittak. Piros meggybort. Torzsalkodtak is. Évődtek. A sértődésekben, gúnyos sziszegésekben elő-előfordultak városnevek és falunevek. Kolozsvár, Kassa. Rozsnyó, a „Világos utcai házrész, amit…” Krasznahorka. Hadad. Nagynénémék Szilágykrasznán.

Anyám sem azért énekelte olykor, hogy „Késmárk felől hírt hoz a szél, árva székely kalászokból panaszos a kenyér”, mert így kívánta belém plántálni az irredenta eszméjét, hanem mert szeretett énekelni. És amikor azt dalolta, hogy „A csirkét megsütik, a csirkét megeszik, a csirke ezt nem szereti. Nem vagyok bolsi, se kadet párti, nem voltam s nem leszek soha. Csak egyet várok, és azt kívánom, hogy éljen az anarchia”, akkor nem gondolt Bakunyinra és Kropotkin hercegre, hanem csak szerette időnként kiereszteni a hangját, ahogy orvosnő létére zongorázni is nagyon szeretett.

A feleségem műfordító, örömmel bóklászik a nyelvészet kiismerhetetlen labirintusaiban, ezért hát fortélyosan (Zolnai Béla írja a Szavak sorsa című dolgozatában, hogy ez a gyönyörű, gazdag és sokszínű magyar szavunk német eredetű, a német Vorteilből származik), szóval fortélyosan összecserélem a sorrendjüket, úgy teszem a feleségem elé a három betűt: z, h, a. Megkérem, mondana róluk valamit, ami az eszébe ötlik. Ő pedig mondja. Indul belefele a fonetika nádasába, a hangtan rengetegébe. Zöngés és réshang, frikatíva meg spiráns alveoláris. Zöngétlen veláris, vagyis hátul, a torokvitorlánál képzett mély hang… Elborzadok, látván, hogy ez itten tudomány, én meg hályogkovács módjára, mondhatnám azt is, hogy felelőtlenül, csak úgy dobálózom velük. Igen-igen, a szavakkal. Meg a hangokkal. Pontosabban a leírt hangokkal, vagyis a betűkkel, amiből összeáll – a HAZA.

Haza a magasban.

Haza a mélyben. Haza ott van, hol jog is van, így hát haza a törvényben. Haza a nyelvben. Ezt mindenki tudja. Minden író. Nagy László, Németh László, Móricz, Ady, Berzsenyi, Csokonai, Kosztolányi.

Esterházy incselkedik Illyéssel, amikor idézi őt:

Te mondd magadban, behunyt szemmel

csak mondd a szókat, miktől egyszer

futó homokok, népek, házak

Magyarországgá összeálltak.

Erről eszembe jut, hogy apám a Kortárs főszerkesztőjeként nem kis kajánsággal elegy kíváncsisággal kínálta meg a grófok unokáját, hogy írna-e nekrológot családja egykori béreseinek unokájáról, úgy is, mint arisztokrata az arisztokratáról, és most nem Illyés szellemi főúriságára gondolok, hanem az őseire, a pásztor ősökre, akiket valaha a legelő, a puszta arisztokratáinak tartottak.

De ne kalandozzunk el. Repatriáljunk! Térjünk vissza a hazába. Vagy inkább: maradjunk hon. Itt-hon, ott-hon, itt-ott-hon.

Hűséggel nem az országomnak, nem hazámnak tartozom – mondja Esterházy –, nem az osztályomnak, ha van, nem a családomnak, van, hanem egyes-egyedül a nyelvnek tartozom, a magyar nyelvnek.

Ez hűségnyilatkozat, hisz az imént tisztáztuk, hogy a haza nem a folyók, nem a hegyek, nem a házak, hanem a nyelv.

Amiről így vall Márai: „Addig vagyok én, amíg magyarul tudom megfogalmazni, amit gondolok. Például 1947. február 10-én éjjel a felismerést, hogy számomra nincs más »haza«, csak a magyar nyelv.”

Márai azt is mondja, hogy a honfoglaló magyarok nem hazát kerestek, hanem legelőt. A költők voltak azok, akik a legelőből később hazát csináltak.

Kosztolányi 1919-20-ban úgy siratja a hazát, hogy fuldoklik a fájdalomban. Kínlódik, dühöng. Olyan a szenvedésben, mint egy gyerek.

Saját kölyökkorom jut eszembe, amikor elkeseredésemben vastag filctollal átrajzoltam az iskolai térképatlaszaimban a határokat. Amikor gyilkos merényletek terveit szőttem a román diktátor ellen, és arról fantáziáltam, hogy időutazóként harci helikopterekkel támadok a Muhinál, Mohácsnál, Segesvárnál ellenünk támadókra.

„Az első halálos csapás most érte – írja Kosztolányi felesége. – Maga elé meredt. Napokig nem mozdult ki a házból. Nem hitte, nem akart belenyugodni. Kétségbeesetten lázadozott. Azokban a napokban új háborúról beszélt, és fogadkozott, hogy abban ő is részt vesz, fegyvert ragad. Arról ábrándozott, hogy a felszabadító sereg élén vonul szülővárosába. A bevonulás minden részletét átgondolta, kiszínezte.”

Tamási Áron regénytrilógiájának harmadik kötete, az Ábel Amerikában kapcsán Kabdebó Lóránt azt írja, hogy Trianon őshonossá tette Ábelt (és az írót). Autochton kisebbséggé. Bennszülötté. Aki mágikus személyiséggel bír, kiszakad szűk, de kerek világából, és eljut Amerikába. Azért, hogy az idegen kontinens tarka és zegzugos világvárosában is megtalálja a neki való kisvilágot, és „megtapasztalja az otthonlét életszükségletét”.

Nem magától értetődő ma a hazáról beszélni. Tudjuk. Érezzük. Igaz, régen is voltak, akik úgy voltak vele: Hazáról és Istenről nem beszél az ember.

„Édes hazám, szerettelek” – így kezdődik és végződik Kemény István Búcsúlevél című verse, melyet ő maga így kommentál: „A haza szót versben szoktuk használni. A haza szó versbe való. Azt mondja nekünk, hogy itt most egy közös dolgunknak az ünnepélyes kimondása következik.” Igaz.

A Sugárút tavaszi számában egy Marosvásárhelyen élő fiatal költő-­festő-világvándor, neve is van, Torner Annának hívják, azt kérdezi, hogy a magyaron kívül vajon hány nyelv tesz még különbséget haza, ország és otthon között? Szülei még nagyváradiak, ő már Budapesten született, anyai nagyapja lengyel, aki Csehországban talált rá a romániai születésű magyar nagymamára. Kérdése suta, sok-sok ilyen nyelv van, de érteni vélem, mire gondol, és úgy meg igaza van.

Tamásihoz is kapcsolódik Kertész Imre A száműzött nyelv című esszéjében: „Mit tehet itt az író? Ír, és megpróbál nem törődni vele, hogy hasznos-e vagy haszontalan, amit művel. Természetes, hogy az országgal, amely körülveszi, mélységes konfliktusban áll. De lehet-e másként? A szűkebb hely, ahol mindennapjainkat töltjük, nem jelképe-e minden helynek, a világnak, magának az életnek? (…) Haza? otthon? ország? – (…) Lehet, az emberek egyszer rájönnek majd, hogy mindezek elvont fogalmak, és amire az élethez valójában szükségük van, az nem más, csupán egy lakható hely.”

Ha egy író képes megfogalmazni azt, amit meg szeretne fogalmazni, akkor rossz író, de legalábbis középszerű, mert minden valamire való író azt akarja megfogalmazni, amit nem lehet megfogalmazni.

Vajon babrálhat-e a szavakkal két író ugyanúgy?

Akár ennyi is elég lehetne. De lépjünk tovább. Babrálhat-e, bíbelődhet-e ugyanúgy, ha az egyik író, teszem azt, angol, és a 19. század derekán él. Viktória királynő korában vagyunk, és azt tanítják neki az iskolában, hogy ha felnő, a fél világ fölött uralkodó Brit Birodalmat kell majd képviselnie Afrikában vagy Indiában. A másik író, teszem azt, magyar. Ugyancsak a 19. század derekán él, Metternich kancellár és I. Ferenc József korában vagyunk… Nem részletezem. Bíbelődhet-e ez a két író a szavakkal ugyanúgy?

Most nem költőkről. Prózaírókról beszélek.

Lehet-e ugyanaz a feladata a két nemzet írójának? Lehet-e feladata az írónak?

Nehogy azt gondolják, hogy kész válaszom van.

Csak mintáim vannak. Elődök.

Balzac dolgozószobájában állítólag ott állt a kandallón Napóleon mellszobra, mögötte egy cédulán az író írásával: „Amit ő a kardjával, azt én a tollammal fogom megcselekedni.”

Joszif Brodszkij meg azt mondja, hogy bizonyítani ugyan nem tudja, de azt hiszi, hogy az az ember, aki olvasott Dickenst, nehezebben lő agyon egy másik embert, mint az az ember, aki nem olvasott Dickenst.

Végül is írói célkitűzésnek ez sem kevés. Írni, hogy ne gyilkoljon, hanem olvasson az ember.

Mintha ezt vallaná Hilde Domin is, aki szerint az író egyértelműen alternatív valóságot teremt, olyan helyet, ahol ő és az olvasó elbújhat, menedékre lelhet az élet kegyetlensége, embertelensége elől. Rendíthetetlen őszinteséggel írni – ez az, amivel segíthetünk magunkon és másokon. Az olvasó ember kevésbé követi a tömeget.

Nagy Lajos 1925-ben, a Nyugatban: „az olvasás nemcsak olyanforma gyönyörök keresése, amelyeket legeszményibben egy meleg lábfürdővel lehet elintézni. Nem, az olvasás tanulás is, az élettel való bátor találkozás, a komoly és súlyos problémákkal való szembenézés, (…) a boldogabb világ elérésére irányuló tevékenység. A szörnyű magyar élettel a magyar író akar valamit, ezt az akarást az olvasó vagy fölveszi, vagy elveti, de meg kell ismernie!”

Nagy Lajos egész nekidühödik. Felteszi a gúnyos kérdést, hogy „Ady Endre, aki az Ady-verseket írta”, vajon busás fizetségért papírra tudta volna-e vetni az alábbi négy sort:

A beretva fényes eszköz,

Rabja minden náció,

Hadat üzen sok szakállnak

A civilizáció.

Elárulom, a Bob hercegből való. Nagy Lajos konklúziója: „az igazi író mondanivalója legbelső énjéből fakad”, ami a „származása, gyermekkora, az a miliő, amelyben az élettel először találkozott”.

Jurij Andruhovics egyszer 13 pontban összegyűjtötte az indokokat, amiért író lett. Én most csak az elsőt idézem: „végzetesen elhanyagolt volt a nemzeti irodalom, grafománok és simuloncok uralták, borzasztóan kellettek új nevek (…) Mind kötelességünknek éreztük, hogy változtassunk ezen az állapoton.”

Egy másik nagy hontalan, Czesław Miłosz, A rabul ejtett értelem utolsó fejezetében valójában állít, amikor azt kérdezi: „Netán azért születtem, hogy az örökös rabszolgák az én szájammal szólaljanak meg?”

Ez a nagy lengyel, ez a mai Litvánia kellős közepén született tengerközi költő és esszéista azt állítja, hogy emlékszik a szláv poroszokra, és élénk fantáziájával el tudja képzelni a kiirtásukat, asszonyaik és gyerekeik sikoltásait, ahogy el tudja képzelni a kiirtott amerikai indiánok, a lemészárolt karibok és inkák szenvedéseit is.

És mond még valamit: „Ellenzője vagyok a rögeszmés múltba-fordulásnak, és sok erőfeszítést tettem azért, hogy Kaliforniában írott verseimben magam mögött hagyjam azt, ami volt. Mégsem tudok nem lázongani, amikor a század első felének eseményeivel kapcsolatban olyan, a nyugati országokban elterjedt fogalmakkal találkozom, melyeknek semmi közük a történelmi igazsághoz.” (A művészet erkölcstelensége)

Dsida Jenő szerint a cselekedet nem feltétlenül irodalom, de az igazi irodalom önmagában mindig cselekedet.

Ignotus: nálunk az irodalom a kultúra, a mi nemzetünk íróiban él.

Szerb Antal: az író olyankor is fontos ember, amikor nem ír, írónak lenni annyit jelent, mint a társadalom vezetőrétegéhez tartozni. Nemzeti bűnünk, hogy nálunk mindenből irodalom lesz, mondja.

Móricz Zsigmond: „Magyar ember nem tekinthet a világra hódító szándékkal, s nem tekinthet szolgai kishitűséggel. A magyarságnak egy lehetősége van: birtokba venni ezt az országot s kitermelni belőle a legmagasabb értéket, amit lehet.”

„Szomorú az az irodalom – fogalmazza meg Babits a Bánffy Miklós szerkesztette Erdélyi Helikon egyik 1930-as számában –, amely az Emberiség szellemi és vallási kataklizmáiról csak a Politika gyanús alakjában vesz tudomást, a pártok és harc igényeihez leegyszerűsítve. Nem életet és szabadságot hoz, sőt ellenkezőleg, az író horizontját egy-egy pártba zárva, az írói szabadságot egészen újmódon csonkítja.”

Megint Márai dünnyög: „Mit akar mondani egy ember, amikor mániákusan írásban fejezi ki gondolatait? Mesélni akar? Vagy tanítani? Vagy csak szórakoztatni? Meggyőzni és felrázni?”

Németh László maga írta meg egy levelében Osvát Ernőnek, hogy a magyar szellemi erők organizátora óhajt lenni.

Illyés 1962-ben: „Ezen a népen hogyan lehetne segíteni, mit lehetne itt csinálni?” 1969-ben a Tiszták kapcsán: „A hazugságból hámozni ki az igazságot, a beszennyezettség mögött megmutatni a tisztaságot – van ennél vonzóbb írói feladat?”, és még mindig Illyés: „Csak az én rögeszmém volna, hogy felelnem kell ezért a népért? Ijesztő előjel: csaknem minden író, aki a magyarság nagy sorskérdéséhez hozzányúlt, előbb-utóbb eszelőssé lett.”

Az író pöröl. Országgal, otthonnal, hazával. Száműzetéssel és az országgal (hogy egy másik nagy franciával szóljak).

Páskándi Géza 1991-ben: „remélem: a jövő ezredév eleje táján már (…) a nemzeti fennmaradás, mégpedig fejlett fennmaradás első számú s mindenkitől elfogadott célja lesz a legfontosabb. Az irodalomban mindig megvolt ez a gyümölcsoltó premissza.”

Csoóri Sándor 2003-ban, egy Hitel-est bevezetőjében: „a magyar írók a veszély óráiban mindig tudták, mit vár tőlük a nemzet”.

Így a vége felé megint az iránytű. Albright és Havel iránytűje.

2021. december 18-án Madeleine Albright ezt írta a Twitteren: „Tíz éve a világ egy páratlan vezetőt veszített el. Václav Havel nemcsak a demokrácia követésének szentelte életét, hanem a demokrácia segítségével egy igazságosabb, humánusabb és toleránsabb világot teremtett.” Öt évvel korábban, a már emlegetett Nemzeti Demokrácia Alapítvány konferenciáján Albright arról is beszélt, hogy Havel szívből szerette a hazáját, ám soha nem esett a sovinizmus csapdájába. Mindezek logikus következménye az volt, hogy könyörtelenül kiállt minden ember polgári és politikai jogai mellett.

Nem lehet, hogy ne jusson eszembe Páskándi Géza egy 1993. októberi írása.

A logika erkölcséről – Levél Václav Havel író úrnak. Ez a címe. Hosszú levél, nem idézek belőle, inkább összefoglalom a lényegét. Páskándi azt nehezményezi, hogy a (szintén) börtönviselt kolléga, a humanista, a harcos demokrata nagyon tartózkodóan viselkedett, amikor nem sokkal azelőtt újra előkerült a bűnös nemzet fogalmát szentesítő Beneš-dekrétumok kérdése. Azoké a rendeleteké, melyek törvényekké lettek, és amelyek alapján a hajdani Csehszlovákia német és magyar lakosait kollektívan büntették (és suttyomban büntetik ma is). Jogfosztással, kényszermunkával, üldözéssel, át- és kitelepítéssel, ingatlan- és vagyonelkobzással, s mindezek eredményeként, áttételesen, nem ritkán halállal.

Nádas Péter egy kurta írásában azt fejtegeti, Havelnak igaza volt, amikor Madeleine Albrightot szemelte ki utódjaként. Az író-elnök ráébredt, hogy mi itt, Közép-Európában nem tudjuk megoldani a gondjainkat, letudni évszázados előítéleteinket. Havel azt akarta a világ tudomására hozni, hogy bajban van, senkit sem lát, „aki képes lenne a térség problémáinak összefüggésében szemlélni saját hazája speciális gondjait”.

Nádas ezúttal nem szűkkeblű, nem magunkat, hanem a régiót ostorozza. „Az új demokráciák a frissen elnyert függetlenség mámorában beleásták magukat saját történeti múltjuk és uraságoktól levetett ideológiáik lövészárkaiba. Nem látnak ki belőle.”

Valóban azt reméltük, hogy a politikai szabadságjogok gyakorlásával minden egyéb gondunk is megoldódik. Nem így alakult. A posztkommunista országokban, mondja Nádas, a diktatúrák öröksége még a legfiatalabb nemzedék mentalitására is súlyosan nyomja rá bélyegét. A diktatúrák nyelvének fasiszta és kommunista fogalomkincse ellenőrizetlenül vonult be a köznyelvbe, és a politikai nyilvánosság nyelve lett.

1993-ban Joszif Brodszkij is levelet írt Václav Havelnek. Ebben viszonylag tapintatosan leteremti őt, hogy beszéde – melynek címe A posztkommunista lidércnyomás, és amit Brodszkij a The New York Review of Booksban olvasott – az emberi jóság premisszáján alapul. Holott az ember nem eredendően jó, hanem eredendően veszélyes. „Minden író egyben olvasó is – írja Brodszkij –, és ha végignézi könyvtára polcait, rá kell döbbennie, hogy a legtöbb könyv árulásról vagy gyilkosságról szól.”

Itt a vége felé, ezen az emelvényen nem bújhatok tovább a régiek, a nagy elődök mögé, bár talán nem bújás ez, inkább bujdokolás a feladat elől, ami éppen az lenne, hogy mondjam meg, mi a feladat, és én nem szeretem a feladatokat, még akkor sem, ha magam írom elő azokat magamnak.

Kolozsváron esett velem, a tavalyi Ünnepi Könyvhéten. Döglesztő hőség volt, a szereplésen már túl voltam, népes társasággal viháncoltunk a Bulgakov lombok takarta kertjében, amikor bemutattak nekem egy hölgyet. Szót váltani óhajtott velem. Hogy ne zavarjanak a harsány, nyegle társak, kiváltunk a csapatból, behúzódtunk a kongó, félhomályos belső termek egyikébe. A hölgy feszengett, láthatóan zavarban volt, ugyanakkor végsőkig elszánt. Mondta, hogy már egy éve tudott a Székelyek című könyvemről, de annyi jót hallott róla, hogy sokáig nem merte elolvasni, csak kerülgette. Aztán rászánta magát – és csalódott. Most tehát meg kell kérdeznie valamit. „Rajta – biztattam. – Kérdezzen.” És ő kérdezett. „Mondja meg, miért írta ezt a könyvet? Mi volt vele a célja? Hiszen nem mutat kiutat. Nem nyújt vigaszt. Nem kínál megoldást.”

A válasz, kapásból, mi más lenne? – „Meg sem fordult a fejemben. Mármint hogy megoldás, kiút vagy gyógyír lehetne a munkám.” – De ő nem nyugodott bele. Hosszan beszélgettünk, mert nem támadott, láthatóan nem akart megbántani, inkább tanácstalan és szomorú volt, ezért nehezemre esett volna kurtán lezárni a dolgot.

„Talán még baj is lenne – motyogtam –, ha plakát vagy röplap lenne. Noha, és ez eddig föl sem merült bennem, gyógyszer meg flastrom akár lehetne is.”

Végül felálltunk, kioldalogtunk a homályból. Kezet fogtunk, elköszöntünk egymástól. Aztán én mégis rágódtam. Nem aznap, aznap az erdélyi barátok, a víg társak, írók és nem írók, fiúk és lányok, férfiak és nők, meg persze a Szamos, „Szép város Kolozsvár!”… Másnap. Meg egy hét múlva. Aztán újra és újra eszembe jutott. Hogy akkor hogy is van ez? Miért írok? Mit akarok vele? Akarok valamit? És ha akarok, akarom-e tudni, hogy mit akarok? Nem jobb-e, ha csak csinálom? Ami vagyok.

Talán éppen emiatt választottam témául ezt a nyomorult iránytűt. A feladatot. És most, hogy átrágtam magam rajta, a feladaton, azaz átismételtem régi leckéket, olvastam újakat és újraolvastam régieket, olyanokat, akiket mostanáig azt hittem, szeretek, és olyanokat, akikről, szintén mostanáig, azt hittem, hogy egy szavukat sem hiszem, most azt kell megállapítanom, hogy nem jutottam el sehová. A kérdésre, hogy mi az író feladata, az emberé, az enyém, arra ugyanazt tudom mondani, amit régen is mondtam volna, ha valamiért régebben kényszerülök rá, hogy megfogalmazzam. Az írónak egyetlen feladata, hogy makacsul, következetesen, sőt kényszeresen kövesse azt, amit a szíve és esze diktál. Nem szabad megalkudnia, nem szabad kompromisszumokat kötnie, ragaszkodnia kell ahhoz, ami ő, és ami az írásában megjelenik, harcolnia érte, legfőképpen önmagával, és biztosan az utolsó töltényig, az utolsó leheletéig, mert az élet majd úgyis megalkuvásokra, kompromisszumokra kényszeríti. Úgy rontson rá, úgy törjön be szavaival a való világba, mintha a mennyek országáért küzdő keresztes lovag volna. Nem engedhet senkinek és semminek, divatnak, ízlésnek, pártnak, politikának, hatalomnak, kísértésnek: kecsegtessen bár az jóléttel, címmel, ranggal, kitüntetéssel. Nagy felelősség az írás, ha valakit sokan olvasnak, és még nagyobb, ha valakit nem olvasnak, mert ez utóbbi, ha becsap valakit, az önmaga, és a semmiért teszi.

‍